Az Úr hangja című új filmjét is inkább lehet a hazai kultúrafinanszírozás visszásságait illusztráló, szomorkás szimptómaként értékelni, mint kizárólag a saját jogán, önálló alkotásként.
A negyvenes évei közepén járó Pálfi György a merészen és üdítően újító Hukkle-val és a Taxidermiával robbant be a magyar filmes közegbe, de az utóbbi óta, leginkább finanszírozási nehézségek miatt, csak kompromisszumos koncepció alapján és/vagy kivitelezéssel csinált filmet (Nem vagyok a barátod, Final Cut, Szabadesés), valószínűleg sosem pont azt és sosem pont úgy, amit és ahogyan szeretett volna. Pedig már túl kellene lennie minimum egy magyar szuperhősfilmen (Toldi) és egy Rejtő Jenő-adaptáción (A szőke ciklon), és akkor most Az Úr hangjára mondhatnánk, hogy „jó-jó, de azért nem egy Toldi”, megvonnánk a vállunkat, és várnánk a következő Pálfi-filmet kíváncsian.
Ehelyett marad a szomorkodás. Hogy egy ilyen kaliberű alkotónak nem elégséges költségvetésből, részben nem megfelelő munkatársakkal, azért kellett megcsinálnia ezt a filmet, mert erre kapott pénzt, és másra meg nem. Ha Az Úr hangját egy kifejezéssel kéne jellemeznem, biztosan azt mondanám, hogy szedett-vedett. Hogy a végeredmény mennyiben a nem ideális körülmények folytán lett túl sokat markoló, végül széteső, nem tudhatom, de nem is ez a fontos. A fontos az lenne, hogy azok, akik a pénzt adják, megteremtsék annak lehetőségét, hogy az alkotók a lehető legjobbat hozzák ki a filmtervükből, és nekünk se kelljen a kritikában minden mondatot „ahhoz képest”-tel kezdeni.
 Jelenetek a filmből |
A Stanislaw Lem filozofikus sci-fijén alapuló forgatókönyv, melyet Pálfi rendszeres írótársával és feleségével, Ruttkay Zsófiával, illetve Nagy V. Gergővel közösen jegyez, már önmagában is problematikus. A regény filozófiai és erkölcsi kérdésfelvetései mellé, pontosabban fölé Pálfi beemeli egy apakeresés történetét, amit aztán tovább bonyolít a rendszerváltás kapcsán felmerülő politikai-társadalmi-generációs problémákkal és médiareprezentációs kérdésekkel, mindezt egy összeesküvés-elméletes thrillerbe ágyazza, végül megspékeli egy kisebbfajta párkapcsolati válsággal és egy mozgáskorlátozott testvér révén a családi dinamikák további bonyolításával. A családi sci-fihez ad még egy kis road movie-t, és feldúsítja az egészet filmes utalásokkal megszórt, szürreális elemekkel.
Nem túlságosan meglepő, hogy mindez a rengeteg, frappáns vizuális ötlet és a számos jól sikerült jelenet ellenére sem áll össze koherens egésszé, és ahogyan sokféle témába felületesen belekap, igazi mélységet sem nyer, ami különösen frusztráló amiatt, hogy a történet elvben fundamentális egzisztenciális problémákat feszeget az emberi létről, az idegen megismerésének lehetetlenségéről, alapvető jó vagy rossz mivoltunkról. Nem kell persze mindenkinek Tarkovszkijnak lennie, mégis felemás érzést kelt, hogy egy ilyen történet feldolgozásában Pálfinál a könnyed, ironikus, sokszor kifejezetten vicces jelenetek működnek a legjobban, a sűreje meg elszivárog.
A sztori gerince, hogy a harmincas Péter (Polgár Csaba) az Egyesült Államokban keresi az apját, aki egészen kiskorában disszidált Magyarországról, és azóta nem is hallatott magáról. Péter folyamatos Skype-kapcsolatot tart öccsével, Zsolttal (Fekete Ádám), aki kerekesszékesként otthonról próbálja irányítani az apakeresési küldetést, továbbá próbálja ímmel-ámmal életben tartani konfliktusos párkapcsolatát a barátnőjével, Dórával (Kiss Diána Magdolna). Viszonylag hamar apja (Eric Peterson) nyomára bukkan, akit nemcsak családja elhagyásáért, hanem egy emberéleteket követelő, eltussolt tudományos kísérletben való részvételéért is felelősségre akar vonni.
 Polgár Csaba a filmben |
A színészi alakítások tapintatosan fogalmazva is ingadozó színvonalúak, a film kiemelkedő pillanatai egyértelműen azok, amikor a komikus színfoltot jelentő Fekete Ádám bukkan fel – legtöbbször egy telefon vagy laptop képernyőjén keresztül. (A sok képernyő mond is valamit napjaink kommunikációjáról vagy csak a költséghatékonyság miatt van?) A fiúk anyját alakító Bánsági Ildikó rövid jelenése, fiaival folytatott nagyon magyaros, nagyon hiteles civódása fergeteges, azonban éppen az igazán fontos viszonyok ábrázolása fals: sem Péter és Dóra kapcsolata nem válik teljesen életszerűvé, sem apa és fia feszültségekkel teli találkozásában nem születnek meg azok az igazán izgalmas emberi helyzetek, amelyekre itt szükség volna.
Az űrből érkező üzenetre válaszolni készülő űrhajósok közt játszódó sci-fi-jelenetek inkább aranyosak, mintsem látványosak: a Star Wars-rajongó és a filmet rögtön az elején megidéző rendező érezhetően barkácskörülmények közt élhette csak ki magát itt – felmerül a kérdés, hogy biztosan kellenek-e ilyen jelenetek egy filmbe, ahol nyilvánvalóan nincs akkora büdzsé, hogy világszínvonalúan lehessen őket leforgatni. Ugyanakkor Pálfinak sok helyen sikerül a pénzt vizuális ötletességgel pótolnia, és állandó operatőre, Pohárnok Gergely mindig kiváló munkája mellett ki kell emelni még a film hatását kritikus pontokon nyugtalanító zajzenékkel többszörösére növelő Gryllus Ábrist és Farkas Miklóst is.
Élvezetes, néhol kifejezetten emlékezetes pillanatai ellenére Az Úr hangja sosem válik azzá az igazán ütős filmmé, amire Pálfitól régóta várunk. A mozi legmaradandóbb üzenete számomra sajnos az, hogy így veszítjük el a legjobbjainkat, még akkor is, ha történetesen itt maradnak.