Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK

Madách Imre: Az ember tragédiája 1. / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2018. dec. 18.
Négy rendező, öt Ádám, öt Éva, négy Lucifer, a további szerepekben pedig a Vörösmarty Színház teljes társulata. Olyan előadás ez, amely minden színházi évkönyvbe, tanulmányba, összefoglaló jellegű írásba bekerül majd – függetlenül attól, hogyan is sikerült valójában. Amivel nem azt akarom mondani, hogy mindegy is, hogyan sikerült… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
A Tragédiát aligha mutatja be azért egy színház, mert jól illeszkedik a műsorszerkezetébe, mert valamelyik szerepét színészi jutalomjátéknak szánja, vagy, mert kiugró közönségsikert remél tőle. Műsorra kerülésének általában két oka lehetséges: vagy kötelező(nek vélt) feladatot teljesít vele a teátrum, vagy – jóval ritkább esetben – akad egy rendező, akinek valóban fontos és eredeti koncepciója támad. Emlékezetes bemutatók inkább ez utóbbi esetben születnek – még akkor is, ha az eredeti koncepció gyakran csak a keretet érinti (és a történelmi képek lebonyolításának unalmát nem feltétlenül enyhíti). A feladatteljesítésként létrejövő bemutatók sem egyformák. Előfordulhat, hogy a rendezői munka a ki- és bejövetelek megkomponálására szorítkozik, és az erősen meghúzott szöveget unatkozva szemlélő diákok ezzel tudják le a kötelező olvasmány feldolgozásának feladatát. Miként az is, hogy invenció leginkább egy-két jelenetben fedezhető fel, ott válik érzékelhetővé, hogy az alkotók mit találhattak érdekesnek a vállalt feladatban. De megtörténhet, hogy a rendező amolyan „lássuk uramisten, mire megyünk ketten” alapon veszi kezébe Madách klasszikusát, s ha igazán eredeti mondandója nincs is a mű egészével, az egyes jeleneteket tartalmilag és/vagy formailag valóban kitalálja, és ha nem is túl mély és eredeti, de teátrálisan érzékeny, ötletgazdag, helyenként akár fontos mondandót is megfogalmazó, szakmailag színvonalas előadást hoz létre. 
 
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
A székesfehérvári produkcióról sejthető, hogy nem személyes ambícióktól vezéreltetve született. Már csak azért sem, mert egy olyan gondolatgazdag, összetett, sokszínű műről, mint Az ember tragédiája, négy különböző egyéniségű, látásmódú, formanyelv-készletű, alkotói pályájának más-más szakaszában lévő rendező a lehető legritkábban szokott ugyanúgy gondolkodni. Ráadásul Szikora János már színre vitte egyszer a drámát, az új Nemzeti Színház nyitóelőadásaként, 2002-ben – minden idők egyik legmegosztóbb produkcióját hozva létre (még akkor is, ha az adott helyzetben a vélemények nyilvánvalóan nem pusztán esztétikai, hanem politikai okokból is polarizálódtak). Felteszem, ha további személyes mondandója lett volna a drámáról, a rendezés lehetőségét nem osztotta volna meg kollégáival. Vagyis a mű színre kerülése inkább elvárást, vagy legalábbis várakozást elégít ki. A várakozást esztétikai szempontból az indokolja, hogy a kiváló színészcsapattal rendelkező, ritkaságnak számító módon saját, négy fős rendezői karral bíró, egyre figyelemre méltóbb műsorpolitikát megvalósító színház repertoárjára felkerüljön egy olyan vállalkozás, amely egyfelől az egész társulat energiáit mozgósítja, másfelől országos szinten is hírértékkel bír. És teljesen érthető igazgatói-rendezői döntés, hogy ez a vállalkozás legyen minél nagyobb: vegyen benne részt a teljes társulat, tegye le névjegyét valamennyi rendező. S ha ez még mindig nem elég, kell valami egészen váratlan, extrémnek tűnő ötlet is – ez pedig a címben olvasható „1.” Merthogy a színház felkért négy jelentős kortárs írót, hogy alkossa meg a folytatást – és a tervek szerint a következő évadban be is mutatják a Márton László, Tasnádi István, Térey János és Závada Pál által megírandó Az ember tragédiája 2-t. Amit én ugyan egyelőre nemigen értek – merthogy feltételezésem szerint a Londontól napjainkig terjedő évek, esetleg a Falansztertől elütő disztópiák megírása lehet a feladat, ám a jelenlegi bemutató nem áll meg Londonnál -, de ez jövőre majd tisztázódhat. Az már kevésbé valószínű, hogy a folytatás a mostani előadás koncepciójához kapcsolódni fog majd – már csak azért sem, mert a fent leírtakból adódóan nincs olyan átfogó koncepció, amelyhez kapcsolódhatna. A most létrejött nagyigényű és formátumos vállalkozás jellegéből fakadóan sokszínű és egyenetlen: éppúgy demonstrálja a társulat erejét, mint az eltérő rendezői affinitást, ambíciót és kreativitást. Láthatunk átgondolt, erőteljes jeleneteket éppúgy, mint konvencionálisan unalmasakat, egyaránt előfordulnak remek és üresnek tűnő ötletek, miként eredeti formai találmányok és rendezői modorosságok is. Olykor igazán szép képek tűnnek elénk, és erős színészi pillanatokat nyugtázhatunk, míg máskor feltűnően lassan telik a színpadi (és a nézőtéri) idő.
 
A négy rendező által színre vitt jeleneteket elsősorban a Magyarósi Éva tervezte látványvilág kapcsolja össze. Ennek központi eleme egy, a színpad méreteihez képest viszonylag kicsi homokozó, amelyet a rendezők változatos mértékben és formában használnak. Igazi hangsúlyt a Szikora János által rendezett keretben kap: az első jelenetben ezt ülik körül az angyalok, majd itt áll a Lucifernek átadott két fa, a Paradicsomon kívül itt homokozik az emberpár, az utolsó színben pedig innen ássák elő a vaskos könyveket, amelyekből majd a madáchi sorokat felolvassák. Egyebekben monokróm színű, mobilis térelemekből építkező, tágas, nagyrészt üres színt látunk, amelyet néha egy-egy rendezői ötlet (pl. a bizánci jelenetben a fel-levetett ruhákat tartó kötélerdő) tesz zsúfoltabbá. A jelmeztervezők – Berzsenyi Krisztina, Benedek Mari, Kárpáti Enikő, Sántha Borcsa – nem historizálnak, ruháik annyiban mégis eltérő koncepciót közvetítenek, hogy hol a direktebb aktualizálás, hol a tágabb jelentésű stilizálás szándéka érződik rajtuk. Az előadás atmoszférájának kiépítésében komoly szereppel bír a zene is, ám az egyes jelenetek zenei világa élesen eltér egymástól (a teljesen természetes vokális hangzástól a dzsesszes futamokon át a kamaraoperai forma megidézéséig terjed a skála), pontosan érzékeltetve az egész produkcióra jellemző stiláris eklektikát. Vagyis stiláris értelemben is csupán a kiindulópont közös: az a szándék, hogy a látványnak és a zenének hangsúlyos szerepe legyen a forma kialakításában, hogy a játék nyelve szakadjon el a reálszituációktól, hogy a szimbólumok képekben fogalmazódjanak meg – de az nem cél (és az előadás jellegéből adódóan nem is lehet az), hogy ezek a rendezői megoldások egymásból következzenek, egymásra épüljenek. Az egyes rendezők legfeljebb a saját jeleneteiket építik egymásra, de még ez sem feltétlenül történik így.
 
A keret Szikora János rendezte jelenetei persze szorosabban következnek egymásból. Az első színben csaknem az összes társulati tag színre lép, hogy Gáspár Sándor jóságos, ám könnyen felfortyanó iskolamesternek tetsző Ura mellett sötét (egyen)ruhában, mezítláb, Swarovski kristályra emlékeztető, méretes fülbevalót hordva körülülje az asztalt (az utolsó színben már csak a korábbi Ádámokat és Évákat látjuk hasonló öltözékben az Úr körül). A paradicsomi színben a kopár homokozó két szélén áll a két elátkozott fa. Frappáns ötlet, hogy csupán a tudás fája almafa, a halhatatlanság meg nem ízlelt gyümölcse pedig körte. Az elégett fákat a Paradicsomon kívül már pálmafák helyettesítik. Ezúttal is érvényesül Szikora ama képessége, hogy kevés eszközzel is erős hatású képeket tud teremteni. És nemcsak színpadi képeket; hatásos és jelentéses az ökonomikusan alkalmazott vetítés is. De a keret egésze inkább tetszetős, mint gondolatilag meghatározó érvényű. Az első három képben nem jön létre olyan gondolati feszültség, amelyre egy nagyívű Tragédia-koncepció felfűzhető volna, az ambivalens értelmű befejezés, amelyben a gyerekek olvassák fel a madáchi sorokat, ám a legendás záró mondatot csak az Úr súgása után tudják elmondani, pedig szellemes, de nem különösebben mély és inspiratív lezárása az előadásnak.
 
A legegységesebb formát az ókori színeket megrendező Horváth Csaba alkalmazza. Tőle nem meglepő módon kulcsszerephez jut a zene és a mozgás is. A tömeg – ha más-más okból és más-más módon is – mindhárom jelenetben masszaként van jelen, és alkalmanként így áll szemben a protagonistákkal. A zene és a ritmus szinte a tömeg hullámzásából jön létre. Ez a nagyon sajátos zeneiség a legerőteljesebben éppen ott érvényesül, ahol alkalmazása a legkevésbé kézenfekvő: az athéni színben, amelyet talán sosem láttam még ennyire érzékletesen, a lényegét szinte zenei módon metaforává sűrítve megjeleníteni. A másik két jelenet egy fokkal halványabb. Az egyiptomi színben az egyébként igen érzékletes alapötlet – a számozott láthatósági mellényt viselő „rabszolgák” kara – túlságosan rátelepszik a játékra, míg a római színben a mozgás és a zene szerepének kiemelése eleve közelebb áll a játéktradíciókhoz. 
 
A Hargitai Iván rendezte jeleneteket alapvetően határozza meg a video látványos alkalmazása. A színészekről közelit mutató vetített képek azonban igen konvencionálisak; jóval több örömet okoz, ám jóval kevesebbszer látható a Magyarósi Éva által készített animáció. A bizánci színben eleinte valóban hangulatteremtő erővel bír az élőben játszott, sodró erejű zene, ám ennek ereje, jelentősége fokozatosan halványodik. A párizsi színből szinte csak a kavarodás élménye marad meg; a jelenetnek a dráma konstrukciójában betöltött kivételes szerepe nem érződik. És itt kell bevallanom legnagyobb befogadói kudarcomat is: hosszas töprengés után sem találtam magából az előadásból, vagy legalábbis a Hargitai Iván rendezte második felvonásból következő magyarázatot arra, hogy Ádám és Éva alakítói lecserélődnek a bizánci szín után (fontos epizódszerepeket kapva a prágai és párizsi színekben), miközben Lucifert mind a négy jelenetben ugyanaz a színész játssza.
 
Bagó Bertalan rendezése talán a legeklektikusabb, ami nyilvánvalóan abból is következik, hogy két, hangulatában karakteresen eltérő, sokszereplős, hosszabb jelenet és két rövid, kevés szereplőt mozgató, szövegcentrikus szín jutott neki. A legérzékletesebb a londoni haláltánc megjelenítése. Nemcsak a zenei szempontból fokozatosan kiürülő kamaraopera forma hatásos, hanem a kép, a látószög megkettőzése is; amit a színpadon látunk, az a némafilmekre hajazó vetített formában is életre kel. A Falanszter jelenet viszont számomra túlságosan is redukált, nemcsak szövegében, hanem látványvilágában is. Mintha a rendező túlságosan óvakodott volna attól, hogy egy ismerős világ képére stilizálja a Falansztert, ahhoz viszont nem engedte eléggé szabadjára a képzeletét, hogy egy ismeretlen, de különleges fantáziavilágot hozzon létre. A következő két szín pedig látványosabb rendezői ötletek nélkül, alapvetően a színészi szövegmondásra támaszkodva pereg le.
 
Fotók: Katkó Tamás. Forrás: Vörösmarty Színház
Fotók: Katkó Tamás. Forrás: Vörösmarty Színház
Ebből adódóan az előadás Ádám-Éva-Lucifer triászai közül talán éppen Kádas József, Ballér Bianka és Nagy Péter hármasa kapja a legnagyobb teret. A Ballér Bianka által megformált három Éva-variáció színesen fedi le az Éva-archetípus három lehetséges kortársi változatát, Kádas József és Nagy Péter dialógusai pedig érzékletesen fordítják mai nyelvre, mai gesztusokra az Ádám-Lucifer dialógusokban megfogalmazott madáchi dilemmákat. Nem hagy hiányérzetet maga után a többi főszereplő sem, csak a lehetőségeik szűkösebbek kicsit. A Hargitai Iván rendezte jelenetek protagonistáinak inkább egy arc megjelenítésére van lehetőségük, ráadásul Andrássy Máténak és Kerkay Ritának a bizánci szín túl sok alkalmat nem kínál kortárs magatartási attitűdök felmutatására. Krisztik Csaba és Kiss Diána Magdolna a prágai színek oly különböző, ám valahol mélyen mégis egymáshoz tartozó párosát sokszínűen és szuggesztíven játssza, ám a párizsi szín érdektelen kavargásában ők is elvesznek. Kuna Károly Luciferjének szerepét pedig alapvetően meghatározza az a korkülönbség, amely az emberpártól elválasztja: sokat látott, cinikus alakként vezeti újabb és újabb tévutakra Ádámot. A másik két szereposztásnál alapvetően az alkati sajátosságok határozzák meg a szerepfelfogást. Kovács Tamás és Osváth Judit klasszikusan szép és illúziókeltően hamvas emberpár; az alakításuk ebből fakadóan a hihető naivitást és a lassan ébredező szellemet mutatja meg – és jól illik hozzájuk Lábodi Ádám még őszintén dühös és kissé ügyetlen ifjú Luciferje is. Az ókori színekben pedig a másik véglet látható: Hirtling István és Varga Mária idősödő és naivitását rég elvesztett párosa – valamint Tűzkő Sándor hozzájuk korosodó Luciferje – alighanem már túlontúl sokat tudhat azokról az álomképekről is, amelyeket majd későbbi alakváltozataik élnek át. Az izgalmas szereposztási ötletnek igen szép színészi pillanatokat köszönhetünk, de az alakításoknak értelemszerűen nincs önmagukon túlmutató kontinuitásuk.  
 
A kisebb, néha a villanásnyinál alig nagyobb szerepekben is láthatunk szép színészi pillanatokat, erős gesztusokat, de a legfontosabb talán az, ahogy a társulat egésze együtt dolgozik, együtt létezik a színen – ha kell, kart alkotva, ha kell, zenét, ritmust szolgáltatva, ha kell, karaktert teremtve. És talán elsősorban ez az, ami egyenetlensége és az átfogó koncepció hiánya ellenére is fontossá teszi a Vörösmarty Színház vállalkozását, felkeltve a várakozást a folytatás, azaz Az ember tragédiája 2. iránt is. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek