Carlo Montanaro életrajzában fontos szerepet játszik, hogy Zubin Mehta volt az, aki felfedezte az eleinte vonós muzsikusként tevékeny olasz karmestert. A magyar közönség a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon ismerkedett meg vele, majd a Nemzeti Filharmonikusok alakítottak ki gyümölcsöző együttműködést az energikus és szuggesztív művésszel: előbb Verdi ritkán hallható operáját, A kalózt vezényelte az együttes élén 2013 áprilisában, majd emlékezetesen drámai, látomásos és sodró lendületű Verdi-Requiemet hallhattunk tőle 2014 novemberében, később 2015 áprilisában Verdi Quattro pezzi sacrijából szólaltatta meg a Stabat Matert – Rossini azonos szövegre komponált művével egy estén. A közelmúltban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara hívta meg, s a műsor ezúttal is elegánsan koherensnek bizonyult: Weber Oberon-nyitánya (1826) után Schumann a-moll gordonkaversenyében (op. 129 – 1850) kísérte az együttes Perényi Miklós szólóját, a hangverseny második részét pedig Brahms 2. szimfóniája (D-dúr, op. 73 – 1877) töltötte ki.
 Carlo Montanaro |
Montanaro a felsorolt korábbi koncerteken kétszeresen is „hazai pályán” játszott: egyrészt az olasz repertoárból szólaltatott meg jeles műveket, másrészt ezek mind olyan alkotások voltak, amelyek valamilyen módon a zene drámaiságának lehetőségeit aknázzák ki. Nyilvánvaló ez A kalóz esetében, de a Requiem színpadias fogantatását sem kell bizonygatnunk, és a Quattro pezzi sacri Stabat Materét, valamint Rossini azonos műfajú alkotását is joggal tarthatjuk drámai zenének. (Montanarónak volt olyan koncertje is az NFZ élén, amelynek műsorán Dvořák műveit szólaltatták meg: az Újvilág-szimfóniát és a Gordonkaversenyt – ezt a programot sajnos nem hallottam.) Most azonban a német repertoár területén kalandozott a karmester, és csupa szimfonikus művet vezényelt – a hazai pálya után tehát sportnyelven szólva idegenben játszott – és teljesítményét problematikusnak éreztem.
Weber Oberon-nyitányát a karmester keze alatt a koncert legjobb, legharmonikusabb produkciójának találtam: világos formálás, erőteljes hangzás, élénken megrajzolt témakarakterek. A karmester és a zenekar együttműködését is gördülékenynek mondhatjuk, s a mű hatáselemeit is éppen a zene által megkívánt arányokhoz igazodva dimenzionálta Carlo Montanaro. Nem volt jelentős ez az előadás, de jól kivitelezett, tisztes repertoárprodukciónak nevezhetjük, amelyben a Rádiózenekar is legjobb képességeit mutatta vendégének keze alatt.
Perényi Miklós művészetének legnagyszerűbb értékeit mozgósította a Schumann-csellóverseny ideális tolmácsolása érdekében: átszellemülten, a művel azonosulva, feltétlen odaadással játszott; teljesítményében, mint máskor is oly sokszor, szétválaszthatatlanul eggyé váltak a hangszeres és zenei megnyilvánulások – egész pódiumjelenlétét áthatotta az alkotás iránti alázat. Ennek megfelelően vonója alatt életre kelt a Schumann-versenymű jellegzetes, tömör egysége, amelyben egyszerre van jelen a sötét-izgatott zene élénk energiája és a líraiság. Montanaro ugyanakkor, úgy találtam, bár korrekt módon kísért, a jelek szerint nem tudta átvenni a nagy muzsikus emelkedett előadásának hullámhosszát, kívül maradt a Perényi-interpretáció körén. Perényi az ünneplésre válaszolva Bach C-dúr szólószvitjének (BWV 1009) Prélude-tételét játszotta ráadásként.
A szünet után, Brahms 2. szimfóniájának előadásában Montanaro egyszerű módszert választott: felpörgette a derűs, dinamikus mű előadását anélkül, hogy az előadás hangszeres kivitelezését gondosan megmunkálta volna. Lehengerlő tempók, forszírozottan dús hangzás, drámai kontrasztok, éles hangsúlyok – csupa olyan hatáselem, amely biztosan célba talál, különösen ebben a műben, amely magában hordoz valamit a pasztorális kompozíciók derűjéből, de az eksztatikus tombolás pillanatai sem idegenek tőle. Ennek eredményeképpen a tolmácsolásban sok olyan pillanat követte egymást, amelyet túldimenzionáltnak, hatásvadásznak érezhettünk. Ez már az első tételben is megfigyelhető volt, de leginkább mégis a lassú második tételben (Adagio non troppo) és a fináléban (Allegro con spirito) keltette az előadás a szellemi fedezetnélküliség benyomását: az Adagióban a széles dallamok espressivója olykor kifejezetten ömlengésbe csapott át, a finálé pedig legtöbb paraméterében kifejezetten kulisszahasogatón hatott. Brahms 2. szimfóniáját lehet – sőt bizonyos részletekhez érve kell is – eksztatikusan előadni, de ennek a vérmérsékletnek belülről kell fakadnia, mély átélés és igazi, elementáris indulatok eredményeként. Ezúttal nem erről volt szó, inkább tudatosan alkalmazott, sikerorientált marketingvezénylésről. A siker nem is maradt el, a közönség tombolva ünnepelte ez előadást – maga az előadás azonban túlzó volt és hiteltelen, a zenekari játék minőségét tekintve pedig nem megfelelően kidolgozott.
A Rádiózenekar kitűnő együttese persze megérdemli a tapsot, de nem a művészi magára hagyottság árán: jelenlegi kitűnő karmestere, Kovács János nem ilyen felületesen szokott felkészülni egy-egy produkcióra. Ráadás ezt a művet követően is elhangzott: Glinka Ruszlán és Ludmilla-nyitánya ugyanolyan hatásvadász módon felpörgetve szólalt meg Montanaro keze alatt, mint a Brahms-finálé – és a kidolgozása is hasonlóan slamposnak bizonyult. Bízom benne, hogy nem tévedtem, amikor korábbi fellépései alapján Carlo Montanarót tehetséges, kiváló karmesterként jellemeztem – remélem, későbbi fellépésein ismét visszatér korábban megismert értékeihez.