Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CENZÚRA, VAGY

MICSODA BIGA.
A fecsegő potyautas 55.
2018. nov. 29.
És javítottuk - húztuk –, hol a konkrét politizálás cselekményébe fog, amikor a boszorkányként máglyára küldött embereket a mai civilekhez hasonlítja. Így mehet a közlés? Reméljük, mehet. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Úgy esett, hogy még augusztus végén éppen belibegtem volna a szigligeti bátortáborjakprózaszemináriumra, hogy kihirdessem Amitának, Dénesnek, Eszternek, Gergőnek, mi a novella titka, amikor beszárnyalt egy email, hogy azt mondja… de stop. Előbb araszolok vissza 4-5 hónapot. Könyvfesztivál, Millenáris Park, sürgés, forgás, olvasói kólózás, én meg a Széna térig kanyargó emberi sor mellett verdesem a buta fejemet, miért nem lettem fantasy-szerző. Aztán egy kicsi lány, édes, mint az alig hámozott őszibarack, elibém pattan a már jobb útra tért Hírtévétől, hozzá koppantja homlokomhoz a mikrofont, tessék mondani, van-e 3T minálunk. Úgynevezett Támogatott, Tűrt, Tiltott módozatú kezelése a művészeti tevékenységeknek. Cenzúrára tetszik? Igen, arra. Akkor az volt az apropó, hogy néhány renitens színházi emberünknek hipp-hopp lemondták a föllépését. Nekem is mondta még korábban a külhonban tevékenykedő kultúrmunkás, hogy bizonyos szerzők neveit egyáltalán nem ajánlatos pályáztatás, meghívás céljából elővezetni. De most ugyanezek a nevek – barátok, különben – olykor mégis áthatolnak a bürokrácia szögesdrótján. Hát most mit mondhatnék? Talán azt válaszoltam, én nem tudom, van-e igazi három T-s kultúrszemlélet, miközben ellenségek, papírlopó filozófusok és hazaáruló írók nyilvánvalóan mérgezik a levegőt, de hogy a rendszer, a szüsz…szesz…szisztéma bizonytalan még, hogy nincsen általános, mindig és minden körülmények között alkalmazandó irányadó elv, illetve valami van, de az nem egzaktan, korrekten működik, ellenben kissé csapongva, nota bene: magyarul, mert továbbra is előfordulnak nem észrevevések, elfordulások, csúszások, édesem, a kisf…m se tudja. Viszont valóban különös jelek között téblábol az ember. Lettek névsorok, listák, kultúrkampf, éheztetés, véreztetés, érthetetlen haraggal kilőtt és kilövendő belellenségek. Itt egy piros lámpa, ott egy öklendés szép teliholdja, itt szart be édesapánk, miközben belépett a… De valahogy nem rendszerszintű, na.
 
Az lesz.
 
Jut eszembe. Hol volt, hol nem volt, írtam egy valamilyen regényt. Taligás. 1728, boszorkányként elégett emberek, gnómok, félszerzetek, Szeged környéke, az akkori erősen zilált hazaállapot, bemigrálnak a nehézkes, túldolgos svábok, a kövidinkás szerbek, eső egy csöpp se, dögletes helyzetek, feszkó még a kutyaólban is, a kultúra mint mentésre, óvásra váró matéria, ésatöbbi. Az volt az a bizonyos email Szigligeten, hogy megjött a válasz. Kicsivel korábban megszólított az – egy – irodalmi magazin szerkesztője, író úr, regényét olvassuk, ön csaknem zseni, válaszoljon szerény kérdésinkre, interjú írásban, boszorkányszám, allé. Kérdéseket végigtekintettem. Témában, regényem zaklatott, unalmas, de persze cirkalmas világában meglepően járatosnak tűntek. Apukám, ezek elolvasták! Válaszokat megírtam jobb kézzel, okosan redőzött homlokkal. Na, hogy mentem volna a prózaszemináriumra Déneshez, Anitához, akkor jött a viszontválasz. Amire pedig eltátottam a szájamat. Író úr, történészt küldtem önre, csak mert a katlikus egyház az emberek égetésében, mint kifejti és bebizonyítja szakértőnk, nem oly mértékben volt hibás, hibáztatható, bűnös, mint az válaszaiból kitetszik. Javítottuk tehát elfogult mondatait. És javítottuk – húztuk –, hol a konkrét politizálás cselekményébe fog, amikor a boszorkányként máglyára küldött embereket a mai civilekhez hasonlítja. Így mehet a közlés? Reméljük, mehet. Ököllel dörzsöltem két szemem. Nem dicsekvés, száznál több efféle interjút adtam már, ám hogy történészt küldjenek rám, és hogy így meghúzzanak, efféle vegzatúrával még igazán nem találkoztam. Mondjuk, az is igaz, hogy nem éltem még illiberalizmusban, csak valami hasonló szarban. Meg sem néztem a barmolást. Nem mehet, jeleztem aztán tömören, és haladtam tovább novellát magyarázni a szigligeti nyárvégben. 
 
Hanem a minap fölléptem a… a Futrinka utcában is. Beszélgetünk a szervező fiatalemberrel, de ez csak olyasféle fölszíni, semmitét csevej volt, míg a mélyből valóban elő akart bukkanni, hú, de szép képzavar, a farba. Elő is bukkant. Elszánt lett a fiatalember arca. Kicsit meg is utált, azt hiszem. Jogosan. Élhetne nyugodtan, élhetne szelíden, mint a hajladozó parti sás, ha nem lennének ilyenek. Uram, te, te tényleg zseni vagy, de viszont azonban ez egy irodalmi találkozó a mi nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus Futrinkánkban, izé, hát ha kérhetem, kérhetlek, ne legyen konkrét, közvetlen, célzatos, tudja, tudod, olyan politikai jellege, kiszólás, beszólás, elszólás, ha kérhetem, szépen kérlek. 
 
Tudok én naiv lenni, ha sarokba szorítanak. De miért is ne, csillagom? Egy tanító ember, egy jóravaló, becsületes, rendes, a rosszat nem kereső, aki gyűrögeti a nadrágszegélyét, s mielőtt újra szólna, végignyal a felső ínyén. Nézi az arcom békebeli hajnalmintáit, hát mert, tudja, tudod, na, jelentenem kell. Hová? Int kézfejével, mint aki Isten ülepén simít negatíve, csak úgy, jól ülsz-e rajtam, rajtunk, jó uram. Én nem akarok rosszat jelenteni Önről, rólad.
 
Az előadás végén ölelt hosszan, szenvedélyesen. Nem szól sokáig.
 
Köszönöm.
 
Ja, és hogy mi a novella titka.
 
Akkor Szigligeten, meg a Futrinka utcában talán ezt mondtam, talán nem, mindenesetre most ezt mondanám.
 
A mondatok kékre feszített víztükre alatt ott dereng, rád vár a cápa.   

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek