Már a kötet elején kiderül, hogy Wohlleben, aki a Hümmel közelében található természetvédelmi terület tudós kutatója, nem az olvasó számára annyira vonzó erdőt tartja eszményinek, hanem egy olyan, fákkal sűrűn benőtt területet, ahol nem érvényesülnek a gazdasági szempontok, lemondtak a fakitermelésről, és óvakodnak attól is, hogy új egyedek telepítésével megbontsák az ősi ökoszisztémát, ahol egy emberi életnél hosszabbra szabott megfigyelés és tudományos kutatás végezhető, ahol évszázadok, évezredek lassú folyamatait lehet figyelemmel kísérni. Hajdan ilyen őserdők borították Európa nagy részét, s csak a társadalmi szükségletek folytán tünedeztek el.

Továbbiakban is minden megfigyelése, megállapítása egy ilyen természetes növényi vegetációról szól, ahol az ökológiai egység kívülről érintetlen, az egyedek belső kapcsolatai, az egész biológiai közösség egy hatalmas rend része, amely több ezer egyéb élőlénynek, gombának, zuzmónak, rovarnak, és baktériumnak a küzdelme és együttműködése folytán jött létre. A tudós-erdész kissé megvetően említi a telepített facsoportokat, a városi parkok ligeteit utcagyerekeknek nevezi, akik igazi védő-óvó közösségükből kiszakítva kénytelenek ott tengetni szomorú hétköznapjaikat.

A könyv két nagy egysége, amely nem különíthető el fejezetekre, a fák önálló fiziológiai működéséről, valamint az erdő egységes ökoszisztémájáról mesél. Lényegében erősen humanizált nézőpontból magyarázza az ott élő vegetáció tagjainak társas és egyedi működését. A szocializáció, az erdő belső törvényei azt diktálják, hogy mindezen fajok és egyedek csak együtt élhetnek – elszigetelten nem -, hiszen a különböző rendű-rangú növények nagyon bonyolult kapcsolatokat hoznak létre. Nem csak az egyszerűbb szerves lények, de a fák is keresik egymás társaságát, gyökereik révén összekapcsolódnak, segítik és rendhez szoktatják egymást. De még jeleznek is, szinte beszélgetnek egymással, ahogy a szavannák fái a növényevők legelészése közben néhány perc alatt mérget pumpálnak a leveleikbe, és illatanyagot bocsátanak, ki, amellyel a környezetük más egyedeit figyelmeztetik a veszélyre. A zsiráfok tudják ezt, és néhány harapás után odébb állnak, csak nagyobb távolságot megtéve folytatják a lombkoronák pusztítását. Épp így külön nevelődési regény, ahogyan a fák gondoskodnak gyermekeikről, óvják a lombsátruk alatt csemetéiket, miközben majdnem a fény egészét megvonják tőlük, de ezzel is erősítik ellenálló képességüket, és visszafogják szertelen növekedésüket, hiszen esetleg évszázadokat kell majd várniuk, hogy az öreg szülő pusztulásakor végre  kiteljesedjenek. Ha egy kidőlt fákkal teli, korhadó törzsektől járhatatlan erdőbe tévedünk, azt hihetjük, itt súlyos mulasztások történtek, nem gondozzák az erdőt, és az egész az enyészet martaléka lesz. Pedig Wohlleben szerint ez a természetes állapot, a kihalt fák lassan újra lebomlanak, a sok féreg, gomba, baktérium lebontja az évszázadok alatt a törzsbe gyűlt nedvességet, tápanyagot, és lehetővé teszi a fiatal egyedek számára, hogy hiányzó fakorona helyét benőjék, helyreállítsák az erdő megbontott egészét, amely csak így képes az időjárás szélsőséges megnyilvánulásainak (viharos szél, erős fagy, súlyos hóréteg, tikkasztó meleg) ellenállni. A városi ember számára tehát itt egy ellentmondásos jelenség játszódik le, amely nem fér bele a természetről, az erdőről kialakított elképzelésébe, a rend és a hagyományos, telepített erdő megszokott látványának harmóniája felbomlik. Pedig aki ismeri a Magas-Tátrában Ótátrafüred környékét, tapasztalhatta, hogy egy bő évtizede egyetlen éjszakai vihar során nyomtalanul eltűnt a múlt század elején telepített fenyves. Nem volt őshonos, a kevés termőföld, a gyenge gyökerek, az időjárásnak való kitettség elpusztította e táj legfőbb ékességét.

A fák azonban, akárcsak az erdők, nemcsak egymásról gondoskodnak, szociálisan érzékenyek, ápolják utódaikat, de harcolnak is egymással, sőt vándorolni is képesek. No, nem úgy, mint a birnami erdő a Macbeth-ben, sokkal lassabban. Az éghajlati változások okozzák, hogy a jégkorszakban a tűlevelűek meghódították Európát, majd manapság visszaszorulóban vannak, és a lombos fák immár meghonosodtak Skandinávia déli részén is. Számtalan más, nagyon érdekes jelenséggel találkozunk még e könyv lapjain, amely mind a szerző végtelen elhivatottságáról és tárgyának szeretetéről, sőt rajongásáról árulkodik. Ha az egyedeket tekintjük, akkor is egy hatalmas üzemet képzelhetünk el, amelyben a fák minden részének, a gyökértől a lombkorona csúcsáig megvan a maga feladata, sőt még bizonyos fajta tudatossággal, emlékezettel is rendelkezik. Vannak olyan érzékeny levelek, amelyekre, ha vizet csöppentünk, ösztönösen összezáródnak, de egy idő után már megtapasztalják, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket, ezért felhagynak ezzel a védekezéssel. Ingerületvezetési képességük sokkal lassabb ugyan, mint az állatoké, de az egyes szervek folytonosan kapcsolatot tartanak egymással, s így valójában idegrendszerről is beszélhetünk. Az időjárás szélsőséges változásai, az emberi beavatkozások pedig arra késztetik őket, hogy takarékoskodjanak, több táplálékot, nedvességet halmozzanak fel. Alapvetően más a tűlevelűek és lombos fák filozófiája. A téli hótakaró súlyát az előbbiek ernyőszerű ágaikkal lecsúsztatják magukról, így nem kell minden évben új levelet növeszteniük, a lombos fák viszont semmiképpen nem bírnák el ezt a terhelést, valamint a szélviharokat sem, ezért késő nyártól kezdve visszaszívják a levelekbe pumpált tápanyagokat (sárgulnak, barnulnak), majd teljesen megválnak tőlük a következő tavaszig.

És hogy miért zöldek a növények levelei? Azt gondolnánk, hogy a bennük rejtező klorofil színe ez. Ám éppen ennek az ellentéte az igaz. A fehér színű napsugarak közül egyedül a zöld fényből képtelenek az energiát magukba szívni, ezért ezt visszaverik. Talán az anyagon megcsillanó szépség sem más, képzeleg az irodalmár, mint az őt befogadni képtelen felület elutasítása. Érdekes módon a szemünk elé ritkán kerülő állatok érdekesebbek az ember számára, ezért róluk sokkal többet tudunk. A fák, amelyek hellyel-közzel csodálatunk mozdulatlan tárgyai, otthonuk, az erdő szűkebb és tágabb környezetünk része, ahová kirándulni járunk, amely örömforrás is az emberi közösségek számára, még rengeteg titkot tartogat magában. Wohlleben könyve ezeknek a csodáknak a tárháza, s mint ilyen, kimeríthetetlenül gazdag olvasmány.