Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÓKORI GÉPCSONTVÁZ

Dragomán György: Rendszerújra
2018. okt. 30.
Szabadulástörténetek. Kik szabadulnak? Honnan szabadulnak? Hogy szabadulnak, mit és mivel fizetnek érte? Többnyire életekkel. Magukéval vagy máséval. Nem sokan maradnak meg. VÁNDOR JUDIT ISMERTETŐJE.

"Írni tizenhárom évesen kezdtem, egy képet láttam meg,
olyan tisztán és plasztikusan, hogy úgy éreztem, le kell írnom." (Dragomán György)

Nem irigylésre méltó, ha valaki a Rendszerújra képeit látja ilyen tisztán és plasztikusan. Képpé válik minden, kimerevedett fotóvá, de szigorúan fekete-fehér vagy inkább barnás, perzselődött, kunkorodó szélű régi fotóvá, képeslappá. A borító képe maga is ilyen. Rajta a novellákra jellemző színek, árad belőle az üresség, múlt és jelen összefonódik benne. Sokat elárul, de marad titok is, ami majd olvasás közben kólintja fejbe az olvasót: a borzalom feneketlen mélysége, a reménytelenség kiúttalansága, a menekülés igencsak leszűkített választéka. Az ókori sarunak tűnő fémszandálba bújtatott hiány. Hol van az ember? Porrá égett? Kilépett belőle? Reménykedhetünk? Vagy csak ennyi maradt belőle? Gépcsontváz?

A borítórészlet, ahogy minden novella is, mintha egy nagy egész kiragadott részlete lenne. Hol több darabot kapunk a kirakósból (Lokátorállomás, Gát, Döghecc, Rabság, Medvezsír, Borbála lányai), hol kevesebbet, de az összefüggés a szövegciklusokban is balladai, csak a nevek vezetnek fonalként. „Ott van mögöttük egy egész kötetnyi titok”, mondja a kötetről a szerző, s az olvasóra bízza, folytassa, fejezze be, találja ki, és a leírt, szóban megelevenedő képet képzelje el: milyen a gézen át orrlukba öntött fullasztó víz útja, a félelem savanyú szaga, a végtelen megalázottság, az ismeretlentől való félelem, a becsapottak kétségbeesett lázadása (Új lakóhelyünk). Megtalálható itt minden, ami hátborzongató: a koncentrációs táborok kísérletei, az atomrobbantás, az elöntött települések, a rutinból elkövetett, szakmailag korrekt gyilkosságok, a hétköznapi gyötrő fájdalom és a fájdalom okozta teljes őrület.

Itt nincs lényegtelen részlet, itt minden részlet önmaga és önmagában fontos, jelentést hordozó darabka. Amikor és ami történik, az akkor éppen a legfontosabb, élet és halál múlik rajta.

A történetek különféle helyszíneken játszódnak, hegytetőn és vízparton, erdőben, elhagyott gyártelepen, kórházban, börtönben. A helyszín tulajdonképpen mindegy is, mert mindegyik sivár és embertelen. „Ahogy közelebb érek, látom, hogy az ablakokban nincsen üveg, feketén árad belőlük a hideg. A sűrűn beszögesdrótozott kapuszárnyak egyikét kidöntötték a helyéről, megállás nélkül áthajtok rajta, be az üres udvarra. Kiszállok, meglátom a játszóteret. Nem olyan, mint a képen, a csúszdák és tereptárgyak összetörve és szétroncsolva, a homokon lánctalpak nyomai, a homok sem olyan sárga, mint a képen, fekete föld és vörös agyag keveredik bele.”

Részvétlen a táj, ahol a történetek hősei felbukkannak, majd eltűnnek, olykor átalakulnak. Vigasztalan a határvidék, az átmenet a múlt és jelen, az itt és ott, élet és halál, létező és nem létező között. Amikor átlépjük a válaszvonalat – néha csak krétával húzták meg -, ahogy haladunk előre a könyvben, lassan egyre beljebb jutunk abban a világban, mint az Átkelés monologizáló mesélője, a határőr. Átkerülünk a másik világba, ahol nincsenek jó színek, jó hangok, csak barna, fekete, kiégett fém, korom, homok, üvegszilánk, málló beton, vasrács, szöges nyakörv a fenevadak ellen. Kongó hangok, nyöszörgés, sírás. Sok mesén kell áttörnünk magunkat, hogy megsejtsük, ha medvezsír és agyarak, hámba fogott medvén menekülés át a határon (Zeusz), akkor a bestia maga is medve lesz, de a neve nem mondatik ki, mert tulajdonképpen a ringben/arénában mindegy, csak az a lényeg, mire fogadtak a nézők, és túléli-e valaki. Talán. De azért nyomorult dolog, hogy annak kell örülni, fenevad és nem ember az ellenfél, mert a fenevad egyenes, az ember meg nem.

Szabadulástörténetek. Kik szabadulnak? Honnan szabadulnak? Hogy szabadulnak, mit és mivel fizetnek érte? Többnyire életekkel. Magukéval vagy máséval. Nem sokan maradnak meg. Biztosra meg szinte senkiről se tudhatjuk. Talán életben marad a nyitó novella (Menedék) vélhetően gyerek hőse, az elhagyott üveggyárban, a vasvonótól, amivel kézcsontokat lehet törni. Életben marad a Lokátorállomás őre, Árendás, mert a trombitás nem neki fújja a riadót.

A szabadság lehetősége, rejtőzködés, próbatételek, bujdosás és küzdelem, mindez jelen van a szövegben, mint a népmesében vagy Ábel rengetegében. Az üveghegy is megjelenik. Csak a minden jó, ha jó a vége, a legkisebb legényke kiállta a próbát nem történik meg, pedig a meséknél ez elengedhetetlen.

Felelgetnek egymásnak a történetek, a visszatérő motívumok, a géz, a medve, a varázslat (Borbála lányai). Disztópiaként egyszerre jelenik meg a múlt – a Gát erősen emlékeztet a falurombolás áldozatává vált ikonikus Bözödújfalura, ahova fürdőzni vitték a katasztrófaturistákat -, és egy jövendőbeli háború helyszíne, ahova szintén zarándokolnak látogatók is, akik az emlékezés virágait hozzák, falusi szokás szerint soha nem hervadó fehér művirágkoszorúval, akik a halottaiktól kérdeznének még ezt-azt, hátha lezárul akkor valami nyitott seb, de nem ez történik. A halottak nem szeretik a faggatózást és a zavargást. Megríkatják a kérdezőt, vasrudat fúrnak az ütőerébe, jobb esetben csak üzennek Brennernek, a gátőrnek „Azt üzenik magának, hogy menjen el innen. Ne bámulja többet a vizet. Nagyon idegesítő a nézése”.

A szereplők emberek, élők és holtak, kiszolgáltatottak és hatalmukkal visszaélők, néhol pedig angyalok, akik legalább annyira nyomorultak és elesettek, mint akikhez leszállnak (Szakadás, Papírpohár), és akiket nem annyira a szárnyukról, mint bütykös, bőrkeményedéses lábukról lehet felismerni, mert „hogyha repülnének, akkor az úgy túl könnyű volna, akkor olyan dolgokba is beleszólnának, amikbe nem lenne szabad, és akkor túl szép volna minden.”

A megidézett népmesei múlt mellett a számítógépes jövő rémsége is megmutatkozik. A legiszonytatóbb történetek talán azok, ahol megszűnik a határ, eltűnik az én, bekerül a halottak csarnokába, csápkábelen létezik, és leomlik a tűzfal két tudat között. (Kosár, Tudatbérbeadók). Röppenünk a jövőbe, a futurisztikusba: cigiszünet, ájáj, lezsilipelünk, és menekülünk a transzfergél citromilattával elért semmit-tudásba, agyleszívásba.

Távolságtartó részletezés, finoman pontos leírások. Mintha semmi különös nem lenne a rettenetben, mintha minden mocsok magától értetődő lenne, az utolsó valóban mágikus történetekig.

A tárgyak: rozsdás lemezek, korhadt fadarabok, tüskés nyakörvek, láncok, kínpadok, börtönpriccsek, szénhegyek. A színek: szürke, nyomott-barna, kiégett fekete és megfeketedett, fakó, hamuszín, barna, rozsdaszín és vérszín. A helyszínek: börtön, kísérleti laboratórium, kiürült épületek, gyár, hangár, mind romos, embertől tönkretett természet, leégett erdő, kátrányszínű, olajos vízfelszínek. A szereplők: őr, őrző, látogató, fogoly, üldöző és üldözött. Mind menekülne. A megoldás: gyilkosság, halál, öngyilkosság, magány.

Semmi nem ép, semmi nem egész, minden omladozik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek