Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ILLYÉS GYULA, ÚJRATÖLTVE

A fecsegő potyautas 48.
2018. okt. 4.
Tettem egy sápadt kísérletet, hogy kiváltsam a nevet. Mondtam halkan, alázatosan, hogy inkább Szép Ernő, aki nekem – is – kistestvérem, nagy testvérem, olyan ízig-vérig rokonom, hogy inkább ő. Ha már, akkor róla dadognám a tutit, és az esetleges revelációt. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

De hát nem, nem ő kellett. Illyés Gyula kellett, amire végül csak rábólintottam, rendhagyó irodalomóra sok fürtnyi gyerek előtt dombos, pannon vidéken, sziasztok. Micsoda?! Négyszáz?  Gimnazista nagykamaszok, felnőtt kísérők előtt tündökölni, mi a magyar, mi a nemzet, de hát ezeknek már a Guns N’ Roses vagy a Korn ódivatú formáció. Istenem, micsoda virágos nagyfeladat. 

Illyés Gyula egy órában. 

 Illyés Gyula
Illyés Gyula

Fölkavarni az emlékeket, nézni a rendhagyás, a kapcsolódás aktuális lehetőségét, abban izgalmat, valami kis értelmezési aranyrögöt keresni és találni a fiataloknak. Máskülönben az egy örök kérdés, hogy az ember mit vár a szótól, na, na, ez például egy szempont lehet. Mit vártok, gyerekek az irodalomtól, kettes érettségit vagy Kossuth-díjat?! (Mindig mindent várunk tőle, még azt is várom, ami nincsen, nem is volt soha, ábránd volt, vágyálom.) 

Szóval nézzük csak, Illyés Gyula álldogál az előszobai nagytükör előtt. 

Mit látna most. Mit látna maga-magából, milyen emlékművet.

A helyzet erősen drámai. 

Azt hiszem, Magyarországon nem járt még író úgy, ahogyan ő, nem hullott olyan éteri, fejedelmi magasságból efféle néma, részvétlenül (kárörvendő?) kavargó mélységbe. Nem kell már se ennek az oldalnak, se amaz kertészetnek. (Kérdés: jó-e az, ha valakiknek, oldalnak, szellemi mozgalomnak kell egy író?) (Én, például, nem akarok kelleni, inkább hiányozzak.) 

Övé, Illyésé lett – szorgos és fegyelmezett munka után – a nagykilátó, honnan látni vélt országot, népet, magyart, nemzeti panorámát, honnan látni vélte a politika akaratát, áramlását, a nemzetközi árnyalatokat, keletieket és nyugatiakat egyaránt. Olyan tehetséges volt, mint a nap, következésképpen sok felhőt is engedett a kerekded és ragyogó, besenyő-származékú arca elé. A felhők jótékonyan elpárnázták azt a nagy nemzeti arcot. Jó volt ez így, mint egy mesében, a királyfi nem mindig tart sajtótájékoztatót. Jó volt a felhők mögött, ahol senki se látta a hisztéria, a depresszió aknamunkáját, csak mert a mélyről jött, akármilyen tehetséges fiúk átka őt is gondosan végigkísérte, a le nem győzhető kishitűség, az időről időre fölszivárgó szorongás, és az egész napfényes életet elkísérő megfelelési és idomulási vágy formájában. Franciául tudó paraszt, van ilyen? Voltaire is tapsol, kérlek. Az alázat azonban néha fölrobbantotta, Gömbösnél a híres írói találkozón, de az a kivagyi gesztus is csak Petőfi utánzata, az arisztokráciára és a püspökökre vonatkozó akasztási javaslat, vagy az Egy mondat a zsarnokságról, ami érdekes módon, milyen rossz vers, és mégis milyen szép helyezést ért el a lírai örökranglistán, (4.) satöbbi. 

Sok a belső, feszítő kérdés, melyeket föl is tesz, meg nem is, válaszol rájuk, meg nem is. Hogy maradok paraszt, hogy nem maradtam az. Hogy maradok szabad, hogy nem vagyok az, de úgysem, hogy a belső emigráció felé hajlok, csak mert a pragmatikus népképviselet, illetve az ehhez tartozó egzisztenciális jólét békéje erre ösztönöz, Rózsadomb, Tihany, lalala. Hogyan vagyok antiszemita, hogy máskülönben nem akarok annak látszani, dehogyis, jóízlésem tiltja, de azért a népnyúzó, butító bulvár, a tömegkulturális zsidó orgánum lesz szíves nem kérni segítséget a zsidó törvények idején. Hogy vagyok magyar, hogy egy idő után nem tudom, miféle kiskörökben, kisszerkezetekben él a tevékeny magyar ember, mennyi is a zöldség ára. 

Hasznára válik az egy írónak, ha annyira tehetséges? 

Ha nem csak a mondatok szövése, nem csak a hajlítás, az árnyalás, az ábrázolás képessége van a kisujjában, hanem ahhoz is kitűnő tehetséget mutat, hogy miféle kép, ábrázolat jelenjen meg róla, hogy legyen jelen a köztudatban, hogyan mondja és ne mondja, hogyan sugalljon, hogyan súgjon, hogyan mondja ki nyersen, egyértelműen, és mikor, milyen környezetben. Az a bizonyos illyési kilátó bizonyos pillanatokban árnyékba borult, amikor jött a cenzúra ilyen-olyan fellege. De még ez is mintha be lett volna kalkulálva. Betiltanak, respekt. Mindenfelől respekt. Nézem, például, a naplóit, melyekben elárulja, hogy évtizedek óta nem járt boltban, üzletben, vegyeskereskedésben. Nem tudja a tej, a kenyér, a hús árát, mert mindent megkap kedves, odaadó és gondoskodó feleségétől, Flóra asszonytól. 

A helyzet azért drámai, mert senkinek se kell. Vagy alig kell. Az iskolának kell, ami élre vasalt módon igenis rögzíti és artikulálja az egykori teljesítményt, az iskola igen, az iskola kockás temetőjében minden fejfa fontos, az élet pedig, ez a kegyetlen, részvétlen, szarházi élet tojik arra, hogy ki mit tett, mit akart. A szó, hogy úgy mondjam, szarik a diplomáciára. A helyzet, mondom, Illyés esetében drámai, és akkor megkérdezhetjük, az ember, az író, az ipse mit akar a szótól. Majdnem megélte, hogy korszerűtlen lett. De csak majdnem. Időben meghalni, időben elvégezni, adott ideig ülni a mind idegenebb szövegszelek fújogatta kilátón, hát, az is ügyes volt. 

De miért jut az eszembe Tar Sándor. Hogy talán a képviselet miatt. Hol, miben találok témát, tematikát, miben találok azonosulást. Illyés a magyarságban talált. Nép, magyar, nemzet, satöbbi. Tar a munkásszállós gyármunkásban, a fekete vonatos cigányban, Illyés Aczéllal vacsorált, Tar besúgó volt. És mind a kettőjük alapja a képviseletiség másképpen formált eszméje. A szó Illyésnél elemelkedett, mint a lusta, elegáns léggömb. Megölte önnön pátosza, ihletettsége. Tarnál is megemelkedett a szó, és Tarnak is volt pátosza. Az a pátosz azonban beválasztotta a bűnt és a kivetettséget. Az ő pátosza vakond módon dolgozott. Sokat lehet akarni a szótól, tényleg, de azt nem lehet akarni, mert arra rá fogunk menni, hogy legelőször, hogy mindenekelőtt nekünk legyen jó. Hogy nekem legyen jó, aztán a többieknek is jó legyen. Illyés élete példa arra, hogy így nem lehet. Nézi Móricz a Puszták népét, olvassa, és csak szűkül, szűkül a tekintete. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek