Dejcsics Konrád: A szerzetesközösségünk egy hosszú, emberöltőnyi időszakot zárt le, amikor Várszegi Asztrik huszonhét év után befejezte főapáti szolgálatát. Többek között kiemelte azt is, tudja, hogy apáti szolgálata alatt mind ő, mind pedig a közösségünk sok fájdalmat is okozott személyesen és strukturálisan is embereknek. Ezzel is számot kell vetnie, amikor visszanéz a múltjára. Ebből jött a gondolat, hogy egy teljes évünk legyen arra, hogy kezdjünk valamit a múltnak és az új helyzetnek a feldolgozásával is. Mindeközben folyamatosan szembesülünk azzal, hogy az egyház által használt szavak devalválódnak, automatizálódtak. A legnagyobb természetességgel nevezzük Atyának az Istent. Semmit nem jelent. Miközben Jézus apjának nevezte az Istent, amin az akkori emberek megbotránkoztak. Ha ma azt mondanánk, Apánk a Mennyben, sok egyházi embernek felállna a szőr a hátán. Bizonyos szavak elkoptak. És éppen a kiengesztelődés fogalma is mintha elkopott volna. Amikor használjuk, sokan automatikusan becsukják a fülüket, mert ezek a vallás által lefoglalt szavak. Azt kerestük, hogyan lehet újra elérni az emberek érzékenységét. Ahogy erről beszélgettünk a szerzetesközösségben, újabb jelentésekkel is gazdagodott a kibékülés fogalma.
R: Pannonhalmának sajátos szerepe van a hazai egyházközösségben, közvetlenül a pápa alá tartozik. Az Arcus Temporum erről a szabadságról, a nyitottságról is szól. A felelősség tekintetében mit jelent ez a „függetlenség”?
DK: Hiteltelen lenne a kibékülésről szóló beszéd, ha mi ezt személyesen nem gondolnánk nagyon komolyan. Az első kérdésünk az volt, hogy mi mit teszünk a kibékülésért. Az egyik válaszunk a Kibékülés című kiállításunk, ahol olyan dolgokat is feltárunk az elmúlt huszonhét év történetéből, amelyek fájdalmasak. Nem pusztán visszatekintünk, de bepillantást engedünk a művészet segítségével abba, hogy mi hogyan küzdünk a kibéküléssel. A saját sebek feltárásánál a visszaélés-történetre gondolok, ami nem csak a mi személyes történetünk, a téma újabb és újabb hullámokat gerjeszt a társadalomban, a művészet világában és az egyházban is. A magyar egyházban a témát mély hallgatás övezi.
R: A menekültkérdésről, ami legalább ennyire érzékeny és elhallgattatott kérdés, egy öregdiákjuk készített fotókiállítást, amely jelenleg a Tihanyi Apátságban látható. Egyházi térben talán még erősebben szólnak ezek a fotók.
DK: A problémákat néven kell nevezni, de semmiképpen sem a kívülálló helyzetéből. Ezért nehéz bármilyen politikai, társadalmi kérdéssel foglalkozni, mert csak akkor tehetem meg, ha azt is megmutatom, én ebben hol vagyok. Ezért mertünk foglalkozni a menekült-kérdéssel, mert egy öregdiákunk szeme, az objektivitása, az ő olvasási módja révén mi magunk is részei vagyunk ennek. Benne vagyunk, hiszen 2015-ben befogadtunk menekülteket, s azt is láttatjuk, hogyan küzdünk ennek a kérdésnek a megértésével. Számomra egy nagyon egyértelmű evangéliumi olvasat létezik csak, természetesen ez a globális problémákra nem ad választ, de a keresztény ember magatartását egyértelművé teszi.
R: Várszegi Asztrik munkásságának fontos része, hogy Pannonhalmát nem csak a valláson, hanem kulturális eseményeken keresztül is nyitottá tette. A következő időszak mennyiben követi az általa elindított utat? A generációváltás után maguk, a fiatal nemzedék a hagyományok továbbvitele mellett milyen új irányokban gondolkoznak?
 Dejcsics Konrád |
DK: Amikor ezt a huszonhét évre visszatekintő, a Kibékülés című kiállítást készítettük, arra is reflektáltunk, hogy pont az én generációm nézőpontját Várszegi Asztrik és rendtársai szemlélete nagyon erősen meghatározza. Apáink nemzedéke ők. Hálásak lehetünk azért a szabadságért, azokért az elvekért, amelyekkel Várszegi Asztrik már 1981-től nevelte az őt követő nemzedékeket, többek között a mostani főapát, Hortobágyi T. Cirill nemzedékét. 1991-től főapátként is azt képviselte, hogy nyitni kell a világ felé. Ez részben a személyiségéből, a nagyon mély emberségéből, részben a történészi és germanista múltjából, a németországi kapcsolataiból fakadt. Ahogy a közösségünk mottóként megfogalmazta vele kapcsolatban, „senki sincs kizárva”. Ebben a légkörben szocializálódtunk, ezt mindenképpen visszük tovább, természetesen a saját nyelvünkön, a saját eszközeinkkel. Két éve augusztusban, még Asztrik atya főapátsága idején volt Szilveszter testvér örökfogadalma. Vonultunk ki a templomból, s ő a menet végén, látva az előtte haladókat azt mondta, nyugodt, amikor ránk néz, mert tudja, van jövője ennek a közösségnek. Látta ebben az ő munkáját, de azt is, hogy lesz folytatása. Természetesen az elöljáróváltás mindig hoz változásokat. A főapátság idei jelmondata, a Kibékülés azt is jelenti, hogy az új helyzettel ki kell békülni. Egy olyan közösség nőtt ki Asztrik atya vezetése alatt, amely a konfliktusokat is vállalva keresi a jövőt.
R: Az Arcus Temporum, ami kezdetekben egy komolyzenei fesztivál volt, mára összművészeti programsorozat lett, de megőrizte fő vonulatként a zenét. Az idei kínálatban a klasszikus zenét hozták párbeszédbe a kortárs művekkel. Az említett két kiállítás, a már négy éve futó, itt is előadott Nem tudhatom – Radnóti és kora – sebeket is felszakít.
DK: Az „arcus temporumban”, az időívben, azt kerestük, hogy mi történik akkor, ha egy klasszikus mester és egy kortárs szerző egymás mellé kerül. Hogyan történik meg a kibékülés? Most értettem meg, hogy nem kettejük között, hanem a befogadóban történik meg a kibékülés. Ezt a munkát neki kell elvégeznie. A Fesztivál erről szól, hogy teremtünk egy alapot a közösség, a művészek, a közönség között, de hogy ott történik-e valami, az az egyéneken múlik. A Fesztivál csak egy alap, egy ív, de azt, hogy megyünk-e rajta, akarunk-e menni, csak rajtunk múlik. Ezt a munkát senki nem spórolja meg.
R: Az alapokat ugyanakkor önök teszik le. Mit jelentenek a művészeten túl még ezek az alapok: kiállást? Elveket, bátorságot?
DK: A zenében ez számomra egyértelmű, nagyon harmonikus, mert Keller Andrással, Rácz Zoltánnal és a munkatársaimmal nagyon kreatív volt végig a munkafolyamat. Nagyon hamar be tudok lelkesülni, számomra flow-élmény, amikor keresgéljük, hogy legyen, kiket hívjunk meg. Nincs konfliktus, mert ebben élünk. Például augusztus 20-án Szent István Intelmei Tóth Szabolcs szitár-művész és Zanemnák István színművész előadásában hangzottak el. Indiai-buddhista zene és a magyar identitás egyik alapító szövege képes egymás mellett élni.
R: Ezt egy állami rendezvényen kevésbé tudom elképzelni.
 A Pannonhalmi Főapátság |
DK: Ennek a hermeneutikai kulcsa a kolostor tere. A templom menedékhely, bárki oltalmat talál benne. A valódi emberrel szeretnénk találkozni. A találkozás tereit teremtjük meg. És annak a feltételeit, hogy mindenki maga lehessen. A Kibékülés kiállításnál, miután a kurátor, Mélyi József bemutatta a tervet, nagyon komoly beszélgetések történtek a szerzetes közösségen belül. Azt is megvitattuk, hogy szabad-e a saját sebeinket feltárni, a konfliktusainkat kivinni. De arra kellett rájönnünk, hogy a történelmünket, amelyet mi írunk, mások olvassák. Ebben a pillanatban, miként a műalkotás a szerzőtől, a saját történetünk olvasata is elszakadt tőlünk. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy ezek a művészek mit látnak abból, amit mi létrehoztunk. Ha fájdalmas is a szembesítés, szembe kell nézni vele. A közösség kérdése az volt, hogy ezeket a műalkotásokat feltesszük-e a falra. De nincs más választásunk. Ennél csak egyetlen nagyobb fájdalom és meghasonlás létezne, ha visszautasítanánk. Egy közösség, amely felvállalja önmagát, olyan hely lehet, ahol mások is le merik tenni a világban hordozott szerepeiket.
R: Ennek nagyon erős szimbóluma Esterházy Marcellnak a szerzetesek tenyereiről fénymásolóval készült sorozata.
DK: Számomra ez arról szól, hogy nem vagyunk különbek. Közösségünk szeretetben istenkeresésben próbál élni, s ez rokonít bennünket minden emberrel.
R: Az Arcus Temporum házigazdája Mácsai Pál volt. A meghívása, a szakmai és a személyes indokokon túl, reflektálás is volt a jelenlegi kultúrpolitikára?
DK: Nem volt reflektálás. Pannonhalmán az emberek közötti személyes viszony sokkal fontosabb. A döntő szempont az ő nyitottsága és elfogadó hozzáállása volt. Nagyon erősen számított a színvonal, a professzionalizmus is. Megnyugtat, ha érzem, olyan emberrel dolgozom, aki a tudása legjavát teszi bele a munkába, és aki különleges, kiemelkedő tehetség. Az ő személyén keresztül tudtuk beemelni a színházat is a programba, ami régi vágyunk volt. Szeretném, ha a fesztiválunkon a minőség legjavát tudnánk adni, úgy, hogy annak a vivő anyaga az emberi találkozás legyen.
R: Mácsai Pálék Radnóti Miklósról szóló előadását játsszák évek óta a Katonában. Megváltozik ebben a spirituális térben a szöveg olvasata? Máshogy fogadjuk be az itt hallható kortárs zenéket, például az Amadindát, a Keller Quartettet?
DK: A Pannonhalmi Főapátságnak, visszanézve a 20. századra, a küldetése az, hogy a párbeszédet a különböző keresztény felekezetek között, valamint a zsidóság és a keresztények között előremozdítsa. Ebben a vészkorszakig visszamenve feladatunk van. Sosem lehet hagyni, hogy feledésbe merüljön az, ami akkor történt. Mácsaiék előadása itt egy új olvasatot is kapott. Súlyosabbak lettek a mondatok. És nem azért, mert szájba rágja a mondanivalót, hanem azért, mert behozott a háttérből képeket, behozta a mai kontextust. Kitágítja, újraértelmezi, aktualizálja a körülöttünk lévő valóságot. Igazodási ponttá válik ebben a térben, azok között a téglafalak között, ahol zsidókat bújtattak. Egy olyan tégla jelenik meg az előadásban, amibe a Pax szót nyomták bele, s abban téglagyárban készült, ahol Radnóti az utolsó éjszakáját töltötte. A monostor falai felerősítették az előadás üzenetét. Számomra egy alap van, az Evangélium, amely úgy kerül összhangba az előadással, hogy felerősítik egymást.