Bár nem szeretem, ha egy kritikus a tudatlanságát ragozza az írásában, most a korrektség okán mégis egy vallomással kell kezdenem: komoly elmaradásban vagyok a Sztalker Csoport előadásait illetően. Anno Budaörsön a Liliomfi a maga lendületes kiállásával egészen lenyűgözött, az egyetemről éppen kikerülő ifj. Vidnyánszky Attila, Vecsei H. Miklós és kortársaikból verbuvált csapat ígéretesen kiáltott egy újgenerációs színház után, csak mintha a pontos irány hiányzott volna még. Ezután úgy alakult, hogy nem követtem a munkáikat, egészen mostanáig, amikor a társulat az első önálló produkcióját hozta létre. Az új előadásukban emiatt főleg az érdekelt, hogy hova fejlődött a csapat az elmúlt két-három évben. Nos, meglepve tapasztaltam, hogy lényegét tekintve semmi sem változott – még mindig tart a lendület, a szemtelen, ugyanakkor különösebb cél nélküli szembehelyezkedés az előző generációval és a kezdőkre jellemző aránytalanságok. Mintha a társulat vezetői nem neves kőszínházak társulatainak bizonyított és egyre ismertebb tagjai lennének, akik szabadidejükben kiélik fennmaradó kreativitásukat, hanem kísérletező és útkereső egyetemisták – amely egyként pozitív és negatív megállapítás.

 

A Míg fekszem kiterítve rendkívül különböző formanyelvű epizódok szinte észrevétlen összevarrása: összekapcsolódik a slapstick, a prózai színház, a tánc és még megannyi különböző stílus. Létrejön a színház múló jelenléte (ott és akkor éreztük a kifulladásig hajszolt testeket), és a színészek ki is parodizálják a jelenlétet (amikor egy szereplőt egy kutyához hasonlítanak, akkor gyorsan felvisznek egy valódi kutyát a színpadra).  A folyamatosan önrefelexív produkció egy direkt kiszólásban látszólag meg is magyarázza, miért ez a fragmentáltság: William Faulkner idősíkok és elbeszélők között ugráló kisregénye maga is ilyen „darabos” szerkezetű. Ugyanakkor a könyv hangulatában és stílusában messze nem csapong annyira végletesen, mint az azt pusztán vonalvezetőként használó előadás. A fragmentáltság valódi oka az előadásban inkább az, hogy az alkotók stílusparódiákban szeretnék megmutatni az általuk használt színházi formák sokféleségét, egyfajta áttekintést adva a színházművészet egy nagyobb szeletéről. És a végeredmény tiszteletreméltóan áll össze egy egésszé, Ifj. Vidnyánszky rendezése játszi könnyedséggel hullámzik a nézővel a nyers burleszk és a sokkoló fizikai színház között, alkalmanként elhagyva, majd visszahozva egy-egy eszközt vagy motívumot. A baj nem az összekapcsolással van, hanem a végtelenre nyúló jelenetekkel, különösen a már olvasmányként is súlyos és nehezen érthető monológokkal és a túltolt, majd még tovább tolt és még mindig tolt poénsorozatokkal, amelyek vagy erősebb dramaturgiai húzás (Vecsei H. Miklós) vagy intenzívebb színészi jelenlét után kiáltanak. Sok szöveges résznek inkább csak a hangulata érződik, az értelme már nem követhető a szövegek komplexitása és hossza miatt. A legszomorúbb, hogy az egyébként fantasztikus Patkós Mártonra sem tudtam másfél percnél tovább figyelni, amikor az alapanyag nehezen érthető mondatait szavalta.

 

És ez egy kicsit igaz az egész előadásra is, nem csupán a prózai részekre: a külsőségek elnyomják tartalmat. Mert miközben alapul veszik a regény elmúlással és felnövéssel kapcsolatos főszálát (egy család viszi szekéren a halott anyát), és ezen keresztül színműs élményeikről mesélnek, valójában mi nézők a színpadi ötletekre, játékosságra tudunk csak igazán figyelni. Az előadás jelentős részében élénk és minőségi kapcsolatot tartanak a színészek a közönséggel, tűpontosan megkoreografált slapstick jelenettel nyűgöznek le, miközben folyamatosan paródiával és iróniával közelednek a színházcsináláshoz. A nem szöveges részek „mondanivalója” is érdektelen ahhoz képest, hogy például vizesen, kifulladásig táncolnak a színpadon (ez az egyetlen jelenet, amelynek nem zavar a hossza), vagy éppen házat építenek a nézőkkel közösen. Szó sincs öncélúságról (nem mintha az öncélúság feltétlenül negatívum lenne), mégis önmagukban érdekesebbek ezek a jelenetek, mint a nagy egészhez kapcsolódva. Ez a mesteri átmenetekkel összetoldott kacskaringós jelenetfüzér pedig nem képes eljutni a katarzisig, pedig valahol mélyen talán ott van benne a potenciál.

Amire azonban minden néző biztosan emlékezni fog az előadásból, az a már említett erőteljes önreflexió. A hosszú expozícióban bemutatják a társulatot, kiparodizálják mestereiket (elsősorban Hegedűs D. Gézát) és hasznosnak szánt tanácsaikat, hogy azután némi öniróniával mégis rendre megfogadják őket. És itt elérkeztünk a kritika címében szereplő Törőcsik Marihoz. A regény haldokló, majd halott anyamotívumát ugyanis a színésznő felvételről játszott hangjával és egy Törőcsiket megidéző bábjátékkal állítják színpadra. Az olyan alapvető és evidens aspektusok, mint a hiány egy színész távollétével való érzékeltetése egy dolog, a hangsúly Törőcsik imidzsén van. Ehhez ugyanis hozzátartoznak a betegségek, a félévente érkező hírek, hogy éppen ki- vagy bemegy a kórházba és a folyamatos gyászkészültség, hogy mi lesz, ha már nincs. Ezeket a gondolatokat azért akarom leírni (miközben zsigerileg rossz érzés fog el, hogy egy élő és egyébként vadidegen ember haláláról elmélkedek), mert az előadás pont erre a hatásra épít.

Törőcsik távolléte hangsúlyos, paradox módon pont azért, mert az alkotók Törőcsiknek még a szemüveg igazgatását is rekonstruálják a színpadon, ezáltal élesebben ráirányítva a figyelmet a maga teljességében pótolhatatlan személyre. Ez a hiányzó személy azonban még bárki lehetne, akit az alkotók felismerhetően utánozni tudnak. Azonban a hatásmechanizmusnak arra a nagyon erős aspektusára, hogy éppen a közkedvelt és a médiában folyamatosan aggodalommal kezelt Törőcsik az, aki nincs itt, legfeljebb elvont módon reflektálnak. Kényelmetlen és szívszorító érzése lesz ettől a nézőnek, mintha egy élő ember előre legyártott sírkövét nézné – ám a hatásvadászat mellé (amelyet egy monológot végigsíró kollégám emlegetett hazafelé a héven) tegyük oda, hogy az előadás elején a még élő anyának ácsolják a sírt a gyermekei.

 

Összességében tehát ez nem egy társulat tipikus, új irányokat kereső programdarabja. A szereplők sír helyett házat építenek a közönség bevonásával, amelyben átvitten őrizhetik és újraélhetik tanulóéveiket, közös emlékeiket, gyerekkorukat és ideviszik be Törőcsik bábját is. Múltfeldolgozás van, előremutató terv kevésbé. Kérdés, hogy ebből az ironikus és szemtelen kifacsarásából a múltnak, amelyet az alkotók keresztül szűrnek magukon, ki lehet-e oldani egy valóban új és határozott esztétikát, amely majd dominánsabb lesz idővel. Természetesen a választ nem tudom, de már türelmetlenül várom.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.