Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EURÓPA FELFEDEZÉSE

Tánc és cirkusz / Sziget 2018
2018. aug. 18.
Fordított arányosság: minél inkább bezárkózik az ország az év 358 napján szögesdrótok meg kerítések mögé, a Sziget annál tekintélyesebb szeletet mutat mindabból, ami ezeken a határokon túl fekszik. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Két nap alatt a világ körül is lehetett volna ennek a cikknek a címe, merthogy nézés közben csodálkoztam rá, hogy kedvenc szigeti helyszíneimen, a Fidelio Színház- és Táncsátorban, illetve a Cirque du Sziget cirkuszsátrában csupa olyasmit látok, amikre amúgy, a hétköznapokon esélyem sem volna. A sok ezer kilométernyi távolságot üveggolyóként gurítják elénk a szervezők, amikor elérhető közelségbe hoznak brazil, marokkói vagy koreai előadásokat. Én meg magamra vethetek, hogy végül leginkább mégis egy német táncelőadás jött be; igaz, azt is egy libanoni és egy spanyol koreográfus jegyzi. 

Feszengve nézem a Grupo de Rua és Bruno Beltrao H3 című, eléggé várt előadását, ami nagyvonalúan a hiphop újradefiniálását ígéri. Elismerem, amit látunk, jóindulattal akár így is nevezhető (bár a 2009-es bemutató idején több lehetett a kijelentés valóságtartalma), összességében mégis enigmatikus sportversenynek, vagy inkább konfúz szerkezetű gyakorlathalmaznak tetszik. Túlzok, persze, hogy van építkezés. A darab két részre oszlik: első felében duók, triók alakulnak, utcáról színpadra csent kunsztokkal villognak egymásnak a srácok. De itt nincs elismerő csettintés, nincs kontrázás, nem emelik a tétet, közönyös arccal, érzelmek nélkül nézik a másik teljesítményét, majd jön is a következő blokk. 

Az előadás második felében az egyének helyett a csoport maga lesz érdekessé: a trailerbe is emelt, tömeges hátrafelé futásnak tényleg van svungja és lendülete, felélénkül a nézőtér is, majd’ egy tucat pasas gomolyog és versenyez, látványnak se utolsó. Kisebb-nagyobb harcok, összecsapások visznek változatosságot az egyszövésű, éles, vágásszerű gesztusokat tartalmazó mozgásanyagba. A színpadot három oldalról földre fektetett kötél határolja, és aki a kijelölt területre lép, mintha megszállottá változna, miközben a kötélen kívüli világ lassú és érdektelen. Egy társasjáték, aminek nem ismerem a szabályait, egy maréknyi atom, amiket időről időre egymáshoz kényszerít egy külső hatalom, de amúgy legszívesebben a maguk útját járják. 

A cirkuszsátor előtt épp elcsípem egy olasz duó műsorának a végét, ami annyira kínos, hogy biztos vagyok benne, ennél csak jobb dolgok történhetnek velem a sátorban. És tényleg, a 2007-ben a Trafóban Aurélien Bory előadásával már fellépett, marokkói Groupe Acrobatique de Tanger 2016-os, Halka című, sokat turnézó produkciója kétségkívül egyedi színt képvisel az újcirkusz világában. Hogy Marokkón belül mi a helyi értéke ennek a dolognak, nem tudhatom, pedig érdekelne: a nagy ovációval fogadott trükkök mellett és azokon túl van az előadásnak egy, ne értse félre senki, de folklorisztikus vonulata, tradicionális marokkói élőzenével és táncokkal, amihez nemigen tudok kapcsolódni. Az, hogy az összesen egy tucat férfi (tíz artista és két zenész) mellett van két női artista, akik nem biodíszletként, hanem kvázi főszereplőként vannak jelen, nagyon is kedvemre való, még ha a köréjük-mögéjük felfűzött történetszál kissé bizonytalan is marad.

De félre a panasszal, mert a Halka legfőbb ereje a társulat – amely kollektív alkotásként jegyzi a munkát – együttműködésében rejlik. Egy hátraszaltótól nem esünk hasra, de ha valaki az egész színpadot körbeszaltózza, netán még hárman csatlakoznak hozzá, az már nem rossz. A másodpercek alatt felépülő, négyemeletes emberpiramis se utolsó látvány, de a kedvencem mégis a szélesvállú, mosolygós fiatalember, akire egyszerre akár heten is kényelmesen felkapaszkodnak. És a komoly fizikai erőnlétet követelő trükkök közben is zabolázhatatlan életöröm árasztja el a színpadot, ami zárójelbe rakja a szerkesztés olykori következetlenségeit. 

Silentium
Silentium

Dél-Koreából két, izgalmasan másféle produkciót láttam. A Noname Sosu Silentiuma szólótánc két személyre és egy fejre erősített lámpára. A gomolygó sötétből halványan kirajzolódik egy félmeztelen, ruganyos férfi felsőtest, és a következő közel fél órában ezt a felületet barangolja be tekintetünk. A táncos-koreográfus Choi Young-hiun nyúlánk, csupa izom testét hol szépségesnek, hol félelmetesnek mutatja a fején lévő lámpa, ami nem hagy árnyékban egyetlen apró részletet sem. Archaikus, fej és végtagok nélküli szobortorzó, aztán anatómiai szemléltetőanyag, rémisztő csontváz vagy épp horrorfilmekből ismerős szörnyalak, ez mind ott vibrál a szemünk előtt. A fény szaggatni kezd, villódzva darabolja fel a lélegző, mozgó húst, hipnotikus erejű optikai csapdába csalva a nézőt. 

Zavarba ejt az ezt követő, szintén bő félórás produkció, a koreai Ambiguous Dance Company Body Concertje, főleg azért, mert bár türelmesen várom, hogy lesz kifutása a profi kivitelezésű revünek, de valahogy nem jutunk egyről a kettőre. A 2008-ban alapított csapatról való utólagos tájékozódás kissé megnyugtat, hiszen deklaráltan nem akarnak semmit sem üzenni előadásaikkal, helyette elsősorban a test, a mozgás erejét kívánják demonstrálni a színpadon. És ez hibátlanul megvan: pilótasapkás, úszószemüveges, öltönyös alakok pattannak fel a nézőtéren, hogy harsogó elektrozenére szögletes, tökéletes szinkronban végrehajtott mozdulatsorokat mutassanak be. Mintha hat arc és lélek nélküli robot ropná a Daftpunk zenéjére, aztán kis megnyugvás, és már jön is a következő szám, Haydntől rapen át Beyoncéig terjed az eklektikus tracklist. A táncosok személyisége rejtve marad az egyenmaszk mögött, éppen ezért ez nekem csak látványszínház és showműsor; igaz, annak remek.

Hogy a szeptember közepén a Trafóba érkező libanoni Guy Nader és a spanyol Maria Campos (akik korábban a Duda Éva Társulattal dolgoztak már együtt) miféle táncesztétikában gondolkodik, ahhoz kiváló bevezetőt adott a Staatstheater Mainzban működő tanzmainz által bemutatott Fall Seven Times. A szimbolikus intró a megtervezettség és a véletlen viszonyáról gondolkodtat, ahogy ezt teszi az ezután következő majd’ háromnegyed óra is. Pszichológiai kísérletnek is beillik, amit látunk: miközben világosan észlelhető, hogy minden mozdulatnak megvan a maga helye és ideje, a néző mégis izgul, hogy az újra és újra zuhanó, eső, összecsukló testekhez vajon odaér-e időben a partner. Egyrészt persze, hogy odaér, másrészt a folyamatos (nézői és előadói) koncentrációban, meg az előadást működtető változatos repetitivitásban van valami végtelenül fárasztó, úgy értem, fizikailag-pszichikailag kimerítő.

Monstre bizalomjátékot látunk a színpadon, ahol a táncosok az artisták könnyedségével és lazaságával kapják el, támasztják és segítik a mindig éppen zuhanó testeket. Az a gyengéd, óvó figyelem, amivel terelgetik és védik egymást a táncosok, tágas asszociációs mezőt nyit: hol cirkuszi trükksorozatot látok, hol mozgó, lélegző szoborcsoport nyújtóztatja tagjait, máskor meg mintha élettelen korpuszokat keltenének életre a mindig jó pillanatban érkező puha, finom mozdulatok. Az előadás meg olyan, mint a szeszélyes tenger: az apró, szelíden fodrozódó hullámok hirtelen szédítő örvénnyé sűrűsödnek. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek