A Filmvilág tartalmával és megbízhatóságával kultpozíciót érdemelt ki fennállásának hosszú évtizedei során. Rokonszenves szerkesztői döntés, hogy az áprilisi számmal kezdődő ’68-as tematikus sorozatot júliusban egy Szuperhős-számmal szakították meg. A választás mutatja, hogy az ezredforduló óta feltámadt zsáner amellett, hogy nézők tömegeit vonzza a mozikba, alapvető elméleti, film- és kultúratörténeti eszmefuttatásokra is lehetőséget nyújt.
Emellett a folyóirat beláthatta annak szükségességét is, hogy néhány régóta esedékes teoretikus megállapítást tegyen a film, az animáció, a képregény, a televízió és a sorozatok műfajbeli egymásrahatásáról. Ilyenformán a filmelméleti és komparatív történeti tanulmányok mellett a tematikus számban olyan cikkek is helyet kaptak, melyek alapvetően médiaelméleti nézőpontból járulnának hozzá a téma tárgyalásához. Ezek létjogosultságát az elmúlt több mint tíz évben gyártott, radikálisan megújult televízió-sorozatok és az ezzel párhuzamosan zajló médiaváltás (például a digitális műsorszórás) által okozott percepciós és interpretációs robbanás igazolja.
Zsubori Anna Mi lenne, ha mindenki szuper lenne? című szövege szintén történeti szálat visz végig a Disney kontra Fleischer Stúdió animációs párharcáról, azaz a Disney-élet mint családi mozi és a szuperhérosz mennybemenetelét célzó Superman-rajzfilmsorozat „együttéléséről”. A szöveg a populáris kultúrára való kitekintés analógiájával dolgozik, figyelembe véve, hogy az általa középpontba állított történeteket az alkotók a közönség folyton változó igényeihez szabták. Nézőpontját viszont éppen akkor hagyja el, amikor igazán izgalmassá válna a kérdés. Egy adott filmtörténeti ponton ugyanis megváltozik a kivételes hőshöz való viszonyulás, és előtérbe kerül az az olvasat, miszerint emberfelettinek lenni – vagyis kilógni a sorból – nem is olyan jó dolog. A szerző itt a Hihetetlen család történetére fókuszálva problémátlanul csúszik át az alapvetően fikcionális analízisbe, holott nagy érdeklődéssel olvasnánk e váltás populáris kultúrabeli okairól is.
A fent említett hiányt Géczi Zoltán Maszk mögött az embert című tanulmánya hivatott pótolni. Géczi a stúdiók üzleti érdekei, a nézői igények és a technikai rátermettség szórakoztatóipari sarokpontjai felől közelíti meg a témát, mégis sikerül a filmesztétika témakörében maradnia. Egyik legérdekesebb megállapítását a Batman-filmek borzalmas mélyrepülése majd ismételt felemelkedése kapcsán teszi, amikor rámutat a digitális fejlődés túlpörgetettsége utáni kreatív rendezői fordulatra mint a műfaj jelenlegi sikerének elsőszámú felelősére. Hiteles kontextusban tárgyalja a változások okait, miközben végig megmarad problémaközpontú, nyugvópont nélküli, remek dolgozatnak.
Ugyanez nem mondható el a tematikus blokkot záró, Civilek a pályán című szövegről, amelyben Baski Sándor a Hősök című sorozat főbb felvetéseiről, a hőstípusok és a narratív struktúrák képregényes és filmes idézeteket működtető rendszeréről elmélkedik. Keveset tudunk meg a Hősök szerkesztési elveinek a sorozatok reneszánszához kötődő viszonyáról, és még kevesebbet a szuperhős-zsáner televíziós szekvenciákban ábrázolt, a mozihoz, illetve a képregényhez képest észlelhető műfaji módosulásairól.
A szuperhősökről szóló blokk cikkei összességében dominánsan történeti nézőpontot működtetnek és számos érdekes problémát vetnek fel, ám jócskán hagynak feldolgoznivalót a filmművészeti szakírók számára. A júliusi Filmvilág így nem sokat tudott hozzátenni a témát főként a populáris kultúra és a képregények felől közelítő, szélesebb perspektívával dolgozó publikációkhoz. Leginkább mégis azt hiányoljuk, hogy a lapszám elbillen a Superman interpretációs dominanciája felé, míg a jelenleg sokkal érdekesebb és minden szempontból időszerűbb Batman-féle hőstípusról (most is) alig tudunk meg valamit.