Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ILYEN A SZOVJET ROCKSZTÁROK REMÉNYTELEN SÓVÁRGÁSA

Nyár
2018. júl. 22.
Vajon milyen is volt az igazi szovjet cool? A hónapok óta házi őrizetben tartott Kirill Szerebrennyikov melankolikus rock-filmje gyöngéd szeretettel mutatja be a peresztrojka szelíd lázadóit. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

Sírva röhögtem az egészen / a klotyóba’ kúrtam Kretensen / semmi sem volt tökéletes / akkor, csak a Ramones, a Clash” – énekelte anno a Prosectura, és a kelet-európai lázadás efféle szomorú-vidám reménytelensége és céltalansága tisztán tükröződik vissza a Nyár című orosz rockfilm képein. 

Merthogy a moszkvai nagyszínház jelese és a putyini politika mumusa, a nemrég házi őrizetre ítélt Kirill Szerebrennyikov a későszovjet rockzene dekoratív ikonjáról, Viktor Robertovics Cojról készített szabálytalan életrajzi filmet, amely a bio-picek szokásrendjével dacolva korántsem a tehetség kisarjadásának történetét meséli el, hanem inkább a nyolcvanas évek végének fülledt, kába és céltalan hangulatát igyekszik érzékien megragadni. Arról a közegről kapunk tehát képet, amelyben tényleg a Clash, vagy korábbról Lou Reed, Bowie és Blondie jelenti az örök mintát és az iránytűt, ám a lázadás sosem lehet igazán átélt és teljes (és az értelme sem igazán megragadható). 

Ezen a polgáriasan visszafogott leningrádi rockszíntéren még csak nem is a klotyóban szokás intézni a szerelmi ügyeket, és punkos dühöngésekről csak álmodni szokás –  inkább árnyszerű figurák, jóvágású, csendes költők telepednek az akusztikus gitár mellé (ilyen a két főszereplő, Mike Naumenko és Viktor Coj is), hogy szolidan lázadjanak a „finom kis kínok” és a „puha börtön” ellen (ahogy azt az Európa kiadó megénekelte). 

De vajon van-e értelme ennek a finom lázadásnak? És vajon hogy kell szívni a Marlborót a vasfüggöny mögött, ha az ember igazán szabadnak akarja érezni magát? Mintha ezekről merengene a láncdohányos Mike (Roman Bilyk) a napszemüvege mögött, miközben szerelme és élettársa, Natasha (Irina Starshenbaum) egyre inkább a színtér új menője, az egzotikus küllemű Viktor (a német származású Teo Yoo) iránt kezd érdeklődni. A Nyár szabadon áradó cselekményében hármójuk szerelmi konfliktusának története bontakozik ki – de ez a melodrámai háromszöghelyzet sosem fokozódik föl vagy erősödik meg, inkább csak némi feszültséggel és reménytelen sóvárgással telíti a lomha sodrású epizódok füzérét. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ebben az udvarias közegben a szerelmi eksztázis éppolyan beteljesíthetetlen és távoli ígéretnek látszik, mint a valódi lázadás eufóriája. Elvégre ezek a későszovjet rockerek meglepően visszafogott és kulturált népek: Mike heroinos fecskendők helyett inkább az olvasólámpájának kapcsolóját nyomkodja, és amikor egyszer végre fékevesztett koncertet ad, rögvest kiderül, hogy mindez csak egy fantázia volt. Nem beszélve arról, hogy később a barátnője engedélyt kér tőle, hogy megcsókolhassa a másik sztárt (!), végül pedig lelepleződik: szerelmük hajnalán úgy jöttek össze, hogy hajnalig olvasgatták a telefonkönyvet (!!!). Micsoda őrült rockandroll sztori! 

A valódi, autentikus élmény iránti reménytelen vágyakozás – ez fűti át a pre-peresztrojka korának szordínós lázadását. Szerebrennyikov késő-szovjet rockforradalmában ugyanis éppen az a különös, hogy az angolszász vaduláshoz képest igencsak puhának és vértelennek mutatkozik – amit a rendező is sorra-rendre kiemel és megerősít az animációkkal megtámogatott fantáziajelenetekkel. Ezek a zabolátlan ének és tánc-performanszokkal teli musical-betétek (melyek végén egy ceremóniamester mindig bejelenti, hogy mindez nem is történt meg) markáns kontrasztot vetnek a tényleges koncertek hangulatának, egyúttal határozottan jelzik, hogy Szerebrennyikov itt egy erősen konstruált világ teremtésén fáradozik. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Hiába látszik első blikkre megragadóan elevennek és szinte dokumentaristának a Nyár közege és világa, ez a film valójában egy fiktív, imaginárius múltról mesél – amelynek mesterségessége éppúgy megjelenik a rendezés látványosan színházias és brechtiánus gesztusaiban, mint a hangutómunkában (Teo Yoo hangja szinkronizáltnak érződik), vagy az elegánsan stilizált, fekete-fehér képalkotásban. Eleve van valami mesterséges és elidegenítő abban, hogy a nyolcvanas évek díszletvilágát Moszkvicsoktól Tanácsházig a nagyfelbontású digitális kamerák ércesen tiszta képein láthatjuk – de Szerebrennyikov mintha direkt felfokozná ezt a monokróm sterilitást. Ilyenformán pedig éppúgy eltávolít minket az általa ábrázolt múlttól, amiként Viktor Coj és társasága is némileg frusztráló távolból, a „valódiról” örökké leválasztva vágyakozik az igaz élményekre – legyen szó szerelmi beteljesülésről, tökéletesen átélt zenei eksztázisról, vagy szimplán azokról a forradalmi eseményekről, amelyek a mitizált nyugaton már évekkel elébb megtörténtek.   

Van valami mély és jellegzetesen kelet-európai abban, amiről Szerebrennyikov filmje tudósít – hiszen a tétova lázadók reménytelen vágyakozása egy egész korszak meghatározó élményét tükrözi. Elvégre ez a leválasztottság a „valódi” világról lényegében a „kommunista” blokk egyik (mélyen platonikus) alaptapasztalata volt. Úgy élni, mintha tetteink valami távoli és jóval nagyobb szabású tettek visszhangjai volnának; mintha autóink, hőseink, lemezeink, vagy akár az egész életünk valami nyugati modell (és idea) korcs másolata, korróziója, emléke és reménye volna – ez volt a KGST-lét egyik jellegzetes(en erotikus) dimenziója. 

Szerebrennyikov filmje Szovjetunió utolsó rocksztárának sorsában ragadja meg a kelet-európai látszatélet melankóliáját, amely abból a tétova félelemből táplálkozik, hogy voltaképpen mindannyian másodosztályon utazunk, ahol az emberek ügyetlenül imitálják az első osztály utasait. Akárhogy szívja a Marlborót a láncdohányos Mike, és akármilyen hitelesen énekli az „All The Young Dudes”-t, lényegében csak az amerikai rockforradalom szelíd utózmányát állítja elő – ám mintha éppen a „valódi” utáni reménytelen sóvárgás adná meg élete tartalmát és pátoszát. A Nyár képsorain mindvégig ott kísért egy izgalmasabb, igazabb és vagányabb rockfilm emléke vagy ígérete, de közben éppen arról a távolságról mesél, ami elválasztja attól. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek