Térey János költő, író, drámaíró első regénye Káli holtak címmel jelent meg a Jelenkor Kiadónál. Az idei POSZT válogatójaként is ismert szerző interjúiban nem is tagadja, hogy előadás-látogatásai szolgáltak az anyaggyűjtés alapjául. A kötet azonban nem csak színházregény, még ha főhőse egy mai, harminchoz közeli színész is. Gyönyörű tájakon élőhalottak, látványos kulisszák mögött kisszerű játszmák, csillogó maszkokban kopottas arcok, gyors élet és lehúzó, súlyos traumák: ezekből lett egy komoly, nagyfeszültségű szöveg.
Néha jó volna tudni, hogy egy-egy megjelent szöveg mögött mekkora és milyen mélységű kutatómunka van. Ez ügyben a szerzők tájékoztatása nem mérvadó, mert az interjúkban – ebből Térey viszonylag sokat adott az elmúlt hetekben, hónapokban – általában a felszínen mozognak a kérdések és ennek megfelelően a válaszok is. Persze, a befektetett munka szavatol a műért, ám a Káli holtak még második olvasásra sem tudja nekem megválaszolni, miféle pokolra ment az író dudásként, hogy ezt az impresszionista szövegtablót felfesse egy viszonylag kicsi vászonra. Vibráló kortárs reál-fantasy, bulvárpanelekből épített szövegkatedrális. Irodalmi videójáték, benne bolyongó, morális tétekkel játszó, de társasjátékra képtelen főhőssel. A (minden, csak nem) hős mögött-előtt-körül egy remélhetően nem teljesen valós szcéna. Ez és még sok minden más a Káli holtak, Térey János első „rendes” regénye.
„Ti nem vagytok normálisak. Nyakatokon a hurok, vegyétek már komolyan. Vessetek egy pillantást magatokra. Fölpuhultatok, felelőtlenül éltetek, hivalkodva az ingóságaitokkal”. Botond mondatai ezek, aki a regénynek címet adó elképzelt tévésorozat, a Káli holtak főszereplője. Őt alakítja Csáky Alex, a mindenféle szerepben folyton feltűnő fiatal, sikeres színész. Ahogy ő mondja: „Mindenhol mi jövünk szembe”, azaz az ő fényes karrierje – hiába, kicsi az ország – elsőszámú celebritássá teszi.
Ennek megfelelően él is, hatalmas sikereit kihasználva szerez újabb és újabb „ingóságot”, miközben ő maga egyre ingatagabb, egészen pontosan: egyre gyakrabban fedezi fel magában a billegést, a bicsaklást, a bukás közelgő lehetőségét. Élete alakítások sorozata, miközben ő maga sosem alakul, formálódik, inkább csak változik, kopik, töredezik.
Naplóregény, egyes szám első személyben, önmagát is gyakran narrálva tudósít a fárasztó mindennapokról, a forgatásról, a színpadról, magánéleti történésekről, de kapunk interjút is, sikerültet és félbemaradót, a szereplők – bár Térey fényesre és színesre rajzolja őket – egy nagy szürke masszaként hömpölygik körül Csákyt.
Az, hogy nem egyenes vonalú egyenletes mozgásban van a 28 (és 29, illetve 30) éves főhős, mindenképpen érthető. Inkább folyamatos hullámmozgásban. Van, hogy morális okok lendítik egyik döntéséből a másikba, hogy aztán jól észrevehetően egy következővel felülírja, azaz aláássa az előbbit. Egy ország rajongott művészeként elvállalja a Káli holtak főszerepét, le is forgatja az epizódokat, próbál belőle értelmet kinyerni, majd visszamondja a folytatás lehetőségét. Pedig népszerűsége a csúcson, ezzel együtt újra és újra keresi, kéri a napi elismerés-adagját vagy így, vagy úgy. Nyomasztja az állandó kalandozás, vágyik egy olyan szerelemre, ami valódi. Amikor megtalálja, boldog: „szerelmes vagyok ebbe a nőbe. Végre valami bizonyosság” – mondja, és hozzáteszi, hogy itt végre „lehetek olyan, amilyen”. De a tisztának mondható szerelem közepette beleférnek továbbra is a hódítások, a kalandok, amik egyáltalán nem hoznak nemhogy kielégülést, de még csak örömet sem. Mégis maradnak, mert módosulnak ilyenkor a már említett morális indokok.
Színházregény is a kötet, benne nem csak egy elképzelt horror-sorozat aprólékos leírásával, de egy különleges Hamlet-adaptáció is megjelenik (Trianon mint szüzsé), és egy másik klasszikus, Schiller Haramiákja. Ezek olvasásakor nem lehet elvonatkoztatni attól, amit a szerző nem írói minőségében a mai magyar színjátszásról többfelé nyilatkozott, hogy ti. egysíkú, biztosra megy, hiányzik belőle a merészség. A regényben ez a meghökkentő-mód rendezett Hamlet nagy siker, Csákynak ez hozza meg az elismertséget, ez a „dobbantó” szerepe. A regény vége felé ennek a keserű írói véleménynek komoly artikulációját olvashatjuk, részletesen – és talán túlságosan is didaktikusan –, „látványpékség van, body art és sounddesign. Aranykoszorús oklevél a fénytervezőnek. Darab, az nincs. Márpedig darab az nagyon kell”. Mindezt és még ennél is erősebbeket pont egy bemutató utáni beszélgetésben ventillálja ki magából Csáky, nem törődve a polkorrektséggel.
Alex a „nyíltan ellenzéki” Füst Milán Színházban játszik (ezért a névválasztásért, illetve a szövegben külön jelzett, vagy csak elrejtett kortárs popzenei utalásokért külön hálás lehet az olvasó!), ami a szöveg szerint nem hasonlít a Radnótira, a Vígre vagy a Katonára, de megvan benne minden, ami ismerős a mai pesti színházi élet felszínéről. „Szerethető prezentációk”, önreklám, és ahogy azt a közönség képzeli: művészbejárónál várakozó rajongók, turnék kicsapongásokkal, feszültségek a próbákon, játszmák a színész-rendező-igazgató három- és sokszögben. Térey ragyogóan tudja és használja is a nyelvet, amit innentől kezdve már miatta is a színházhoz köthetünk. A nagy jelenetek közül kiemelkedik egy oroszországi turné, ahol Csáky a szentpétervári előadás előtt és közben annyira rosszul lesz, hogy a színpadon elhányja magát. A másnapi tudósítások értelmezési mezejébe be is kerül a nagyjelenet, Térey itt nem a tőle megszokott rejtett iróniát hozza, direkt gúnyos: Alex különleges „alakítását” természetesen „mindenki a radikális rendezés részeként értelmezi”. Csáky minden kritikát elolvas, így tud arról közvetíteni, hogy „egy blogger szerint a rendezőm a hányásommal véleményt mond a krími bevonulásról”. Ez a cseppet sem kimódolt rosszullét az egyik hiteles alakítás Csákytól. A szövegben pedig rácsodálkozhatunk, hogy Térey ezekkel a „balesetekkel” (kifordított deus ex machina) nyit újabb és újabb fejezeteket a történetben.
A színészek vélt (vagy valós) kritika-éhségéről, a színházi belső viszonyok kuszaságáról, de még a színpadra kerülő darabok szövegeinek pária-voltáról is sokat mond Térey, utóbbiról megtudjuk, hogy – legalább is Csáky Alex észrevétele alapján – a szövegek csupán eszközei a hatáskeltésnek, a Káli holtakban a színpadi dramaturgia sosem szépirodalom.
A főszereplő igazi drámája azonban nem a színház, és még csak nem is az a felszínen zajló, élőhalott élet, aminek hullámhegyeit és hullámvölgyeit egy idő után szinte kiszámíthatóan megkapjuk. A probléma sokkal inkább, ahogy ezt általánosságban a legtöbb kortárs regénytől megkapjuk: a személyes kapcsolatainak sekélyessége. De míg sok esetben a vívódó főhős interperszonális kudarcai következményként ábrázolódnak, a Káli holtak szereplői, különösen Csáky Alex egyéb dolgai tünetek: a magasabb rendű problémára utalnak. Rendezetlen, semleges viszonya az egyébként haldokló apjával, vagy – hisz maga is szülő – lehetetlen viszonya saját gyermekével nem következmény, hanem maga a krízis. A regényben harminc évessé váló, gyakorlatilag „kapunyitási pániktól” szenvedő Csáky a felelősségvállalás minden formájától irtózik, miközben a valóságban és a színpadon is olyan szerepeket választ és fogad el (mindkettő az ő választása), ahol a bizonyos fokú és erősségű felelősség elkerülhetetlen. Térey részvéttel, de következetesen mártja bele főhősét ezekbe a szituációkba és jól érezhetően ezek azok a jelenségek, amelyeket elsősorban meg akar mutatni. Majd csak a regény utolsó mondatai közt bukkan fel, fohászként: „Irgalmazz, Istenem, nem szeretek szereppel álmodni!”, addig nem hogy álmodik, azokkal, azokban él.
A Káli holtak folytatja a nem-elkötelezett szatíra nemes hagyományait, e tekintetben Spiró Kőbékájához hasonlít, amiben hasonló módon nincs kegyelem semelyik politikai oldalnak, vagy akár közéleti szereplőnek. Ahogy Spirónál az ábrázolt világ bármelyik pontján felbukkanhat és valósággá, elfogadottá válhat az abszurd, úgy Térey művészvilágában oldalaktól, koncepcióktól, pártpreferenciáktól függetlenül létezik a giccs, a művi, az értéktelen. A legkényesebb témákhoz is bátran nyúl, hiszen a művészetelméleti kérdések sokkal fontosabbak a napi (kultúr)politikai véleményeknél. A Káli holtak ezzel – kép a képben – már meg is teremtette azokat az értelmezési mezőket, melyeket a maga módján kigúnyol a szöveg. Jó példa erre, hogy a főhősnek, aki szerepelt a Saul fia című holokausztfilmben, nincs túl jó véleménye az alkotásról. Szempontjai elsősorban stilárisak: „nekem egyenesen a művészettől érintetlen formájában képes fojtogatni a torkomat” – mondja. A regény végén, a kolozsvári, a már említett módon Trianonhoz kötött Hamlet előadás után vissza is utal a szöveg erre a mondatra, hogy önazonos maradjon Csáky: „Emlékszem, egyszer azt mondtam Líviának a hegyen, hogy számomra a holokauszt nem film. Ledobja a hátáról a kitalált történeteket. Akkor Trianon lehet színdarab? Trianonnak nincsen tűzköre, mint Auschwitznak? De hát én Trianont is egyedül csak Hamlettel tudom eljátszani!” (Az, hogy jó pár szerzői interjúnak, melyet a megjelenés óta adott, ezek a központi kérdései, és nem a regény általában, vagy a regényben sorolt rengeteg téma, jól jelzi, hogy Térey mennyire beletalált.)
A csodaszép és/vagy izgalmas tájakon játszódó, a természeti és épített közeget is (Kolozsvár leírása különösen megkapó) részletesen bemutató regényben a kaotikus megjelenésekkel együtt is minden a helyén van. Térey első „rendes” regénye semmiben sem marad el eddigi prózáitól, még ha az a fajta szabadság, amit, feltételezem, remélt attól, hogy nem köti a verses forma, nem ad hozzá annyit, amennyi ahhoz kellene, hogy azt mondhassam: megérte odahagyni a verses regényt. Persze mindez lehet, csak az én nosztalgikus ragaszkodásom a(z Epilógusban emlegetett) „műanyag előtti idők” nyugodtan kísérletezős írói gyakorlathoz. Azt, ami most van, ha meg lehet, akkor másképp nemigen lehet megírni, mint Térey tette a Káli holtakban.