Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MÁSIK RÓMEÓ

Beszélgetés Kocsis Dénessel
2018. júl. 9.
Az István, a király címszerepére készülő Kocsis Dénessel, a Budapesti Operettszínház művészével pályája ívéről, a kollégákkal és a közönséggel való kommunikációról beszélgettünk. Meg arról, mire gondolt, amikor még Rómeó tálcatartója volt a színpadon. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Meghatározó zenés színházi élmények miatt választottad ezt a pályát?

Kocsis Dénes: Az éneklés családi vonalon is fontos az életemben: szüleim kórusban énekeltek, az egyik nővérem a jazz tanszakon végzett. Aztán színitagozatos középiskolába jártam, ahol sok zenés előadásban játszottam. Országszerte felléptünk a Grease-zel vagy A dzsungel könyvével. Ez az élmény megragadt, énektanárhoz kezdtem járni, miközben én valójában prózai színész akartam lenni. Felvételiztem is színész szakra, de nem sikerült, így kerültem a Pesti Broadway Stúdióba, és ha már így esett, úgy döntöttem, hogy komolyan veszem. 19 évesen teljesen más karakter voltam, mint ma vagyok, alkatilag is. Nem igazán lehetett rólam eldönteni, melyik irányba lehet elvinni: a táncos-komikus vagy a hősszerelmes felé. És mégis, amikor a Rómeó és Júliában Tybalt inasaként, tálcával a kezemben álltam, bennem volt, hogy egy napon eljátszom majd Rómeót, holott akkor színészileg és énekhangban is messze álltam a szereptől.

Kocsis Dénes. Fotó: Budapesti Operettszínház
Kocsis Dénes. Fotó: Budapesti Operettszínház

R: Mi vonzott a karakterben?

KD: Nehéz ezt megmagyarázni. Amikor megkaptam a szerepet, a második felvonásban jól éreztem magam: ott felnőtté válik a karakter, van egy drámai része a szerepnek. Az elsőben viszont, amikor tiszta lelkű, naiv szerelmest kell játszani, küzdöttem rendesen. Nem mertem eléggé szabadon engedni ezt a dolgot, meg kellett győzzem magamat, hogy nem ciki a szerelmet megmutatni. Hét évig játszottam, óriási élmény marad ez a szerep. A kihívás vonzott; az, hogy megmutassam, milyen az én Rómeóm. 

R: Prózában is lehettél volna Rómeó?

KD: A középiskolában nem éreztem magamat jól a prózai szerepekben. Későn értettem meg, hogy a tanáraim elégedetlensége valójában segítség akart lenni, ott és akkor viszont nehéz pillanatokat okozott. Az énekre viszont soha nem volt panasz. Régebben zavart, ha azt mondták előadás után, hogy milyen jól énekelek. Most már a helyén kezelem ezt is, tudom, hol tartok, meg azt is, mennyit fejlődtem az elmúlt években a terhelésnek köszönhetően. Segített az is, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatója vagyok drámainstruktor szakon, ahol rengeteg új hatás ér. Minden darab, minden rendező mást hoz ki belőlünk, és az új helyzetek révén találunk meg magunkban valamit, amit legközelebb tudunk hasznosítani máshol. Ez nagy tanulság nekem: ma már ki merek próbálni olyasmit a színpadon, amit öt éve biztosan nem vállaltam volna be.

R: Mondasz erre példát?

KD: Vegyük a nemrég bemutatott Dorian Grayt. Pár éve még nem tudtam volna belevinni az egyéniségemet. Most viszont már merem vállalni, én ilyen is vagyok.  Ez bátorság és önbizalom kérdése is, amit meg kellett tanulnom. Rengeteg kétely volt bennem, például a sikertelen színészfelvételim miatt is. Ne érts félre, nem hibáztatok senkit, de időre volt szükségem, hogy helyre billenjen a belső egyensúlyom. A pályán eltöltött éveim, előtte a Broadway Stúdióban szerzett tapasztalatok, és most az egyetemi élmények olyan egyveleget alkotnak, amiből nap mint nap merítek.

R: A stúdióban mit lehet megtanulni?

KD: Jó esetben az embert itt jó tempóban találják meg a lehetőségek. A stúdió és a vizsgák arra valók, hogy az ember kipróbálja magát minden irányban. És lényeges, hogy ha elég energiát belerak valaki, akkor a hangja is rengeteget fejlődik itt. A biztos énektudás alap kellene, hogy legyen, de ez még nem jelenti, hogy az ember nagy szerepeket fog kapni. 

R: Térjünk vissza a tálcatartó fiúhoz: szerettél a kórusban állni?

Gubik Petrával és Papadimitriu Athinával a Dorian Gray-ben
Gubik Petrával és Papadimitriu Athinával a Dorian Gray-ben

KD: Nézd, ez sem ennyire egyszerű. Másodikosként A tavasz ébredésében egy mellékszerepet játszottam. Viszonylag hosszú szériát élt meg a dolog, így később, egy másik színrevitelben már főszereplő lehettem. Igaz, hogy tartottam a tálcát a Rómeó és Júliában, de eközben vidéki színházakban is egyre több lehetőséget kaptam, akár főszerepeket is zenés előadásokban. Vagy ott a számomra nagyon kedves Elisabeth, amiben először én voltam a három megszólalásos srác a kávéházban, később a bolondokházában végighegedültem a jelenetet, és így tovább, előre Rudolf hercegig. Ezek apró, mégis fontos pillanatok; olyanok, amikben már kissé különválsz a kórustól, de valahogy a főszerepet jelentő terhek nélkül próbálgathatod, mire vagy képes. Hogy mit tudsz hanggal, jelenléttel, színészi játékkal. A rendező Kero mindig nagyon odafigyelt arra, hogy ki mondja el a pármondatos szöveget. Az a fajta figyelem, amit az egyetemen megkaphattam volna, így már a stúdióban jelen volt, és később folytatódott a színházban. 

R: Mik a számodra legfontosabb lépcsőfokok a pályádon?

KD: A Rómeó akkora lépcsőfok volt, amire nem lépnem kellett, hanem másznom, felhúznom magamat. Éveket dolgoztam rajta, és egyértelműen hatott a többi szerepre is. A másik ilyen a Mozart! főszerepe volt, ami olyan megterhelést jelentett, amilyennel a mai napig sem találkoztam. Azért is meghatározó élmény, mert minden résztvevő hihetetlenül élvezte a munkát. Az idei évben alakított Dorian Gray meg egyszerűen álomszerep volt, már most érzem, hogy pár év múlva ezt is fontos lépcsőfoknak ítélem majd meg.

R: Az Operettszínházban különböző generációk dolgoznak együtt. Voltak nehézségeid a beilleszkedéssel?

KD: Ez a színház olyan, mint egy család: az idősebb és fiatalabb kollégák gyakorlatilag „együtt élnek”. És amíg nem fogadnak be, nehéz az élet, de amúgy nincs ezzel baj, hiszen mindenütt a legkisebbet piszkálja mindenki. (nevet) Viszont, ha elfogadnak egy szerepben, akkor onnantól szakmailag és emberileg is másképp állnak hozzád. Én ezt a Mozart után egyértelműen éreztem. És akkor még mindig ott a feladat, hogy a Szinetár Dórihoz vagy Szabó P. Szilveszterhez szokott, hűséges közönség is elfogadja, hogy most ez a ficsúr áll a színpadon a címszerepben. Ehhez rengeteget és magas színvonalon kell teljesíteni. Meg kellenek például olyan húzások, mint amit Lőrinczy György főigazgató talált ki nekem, amikor úgy döntött, hogy kipróbál a musicalek után az operett műfajban is. Így kerültem be a Szabó Máté rendezte A régi nyárba, ahol csupa tapasztalt kolléga vett körül. Máté ekkor, majd aztán a Sybillben is új szemléletet hozott az életembe, sok kaput nyitottunk ki együtt, aminek a mai napig hasznát veszem. 

R: Van olyan szerep, amiben nem érezted olyan jól magadat?

Gubik Petra és Kocsis Dénes. Fotók: Gordon Eszter
Gubik Petra és Kocsis Dénes. Fotók: Gordon Eszter

KD: Persze; de ezeket a helyzeteket az élet mindig megoldja. Addig kell foglalkoznom egy szereppel, amíg nem érzem azt teljesen a magaménak. És az ember nem lehet mindig szenzációs, nem játszhat mindig főszerepeket, arról nem is beszélve, hogy egy előadás mennyit változik akár néhány napon belül is. 

R: Utaltál már rá, hogy visszaültél az iskolapadba: drámainstruktor szakos egyetemista vagy.

KD: A Színház- és Filmművészeti Egyetem lehetőséget adott arra, hogy olyan emberek, akik már a pályán vannak, diplomát szerezhessenek. Nem a papír a legfontosabb, de rengeteg erőt merítek eleve a tudatból, hogy miközben most az István, a királyt próbálom, az augusztusi Budavári Palotakoncertek operettgálájára is készülök és májusban 27 előadásom volt az Operettben, még Csehov-jeleneteket is képes vagyok próbálni az egyetemen. Lopott perceimben tanulom a szöveget az egyetemi vizsgákra, olvasok, jegyzetelek. Úgy éreztem, meg kell tapasztalnom az anyaszínházamon kívülről érkező új impulzusokat is, találkoznom kell kollégákkal, akik prózában mozognak otthonosan. 

R: És vissza tudod csempészni ezt a tudást, érzékenységet az Operettszínházba?

KD: Feltétlenül! Az első pillanattól másképp állok egy szerephez. Az egyetemen rengeteg szerepelemzést készítettünk, gondolkodtunk egy-egy karakter gyerekkorán, motivációin. Az egyetemi vizsga megint olyan helyzet nekem, amikor sok mindent kipróbálhatok 

R: Újabb nagy kaland vár rád: az István, a király címszerepét fogod énekelni. Örülsz neki vagy inkább nyomaszt a feladat?

KD: Nagy boldogság ez nekem, alig várom az augusztus végi bajai bemutatót! Most, a próbák közben jövök rá, hogy a mindenki által ismert, iszonyú jó zenéken túl miről is szól a darab. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy az egész ország ismeri ezeket a dalokat. Nekem az az álmom, hogy színházilag legalább olyan erős előadással rukkoljunk elő, mint amilyen erő rejlik a zenében. Megtiszteltetés és hatalmas kihívás István szerepét énekelni. Székely Kriszta rendező számára pedig a színházi rész legalább olyan fontos, mint a zenei megvalósítás, ezért vagyok bizakodó. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek