Šimon Spišák szlovák rendező két színésszel, Lucia Korenával és Ivan Martinkával elevenítette fel az amszterdami zsidó kislány, Anne Frank naplójának több fejezetét. Szentimentalizmustól mentesen mutatta meg a több mint fél évtizede elharapózott ésszerűtlen gyűlölet közepette kibontakozó legőszintébb, legletisztultabb emberi érzések paradoxonát. Mindezt olyan magától értetődően, ahogyan Anne is fogalmazott feljegyzéseiben.
Anne Frank |
Spišák és Veronika Gabčíková dramaturg játékosan ragadták meg a kamaszlány megmosolyogtató, sokszor kínos csetléseit-botlásait. Az előadásban is minden „csak úgy megtörténik”, ahogy Anne lelkében, testében is „csak úgy megtörténik”, változik minden. Klasszikus jelmezekben, pár jelzésszerű tárggyal keltik életre a Prinsengracht partján álló házban zajló történéseket.
Lucia Korená hiteles kamaszlány – nem hiába kapta meg tavaly a legjobb női alakításért járó Dosky/Deszkák díjat: már arcra, alkatra, hangra is meghatározhatatlan korú, cinkos kikacsintásaival egy szertelen csitri, aki csak néha törik össze, mikor a rákényszerített csendben nem élheti ki gyermeki énjét. Egy pillanatra sem veszíti el a szemkontaktust közönségével, lehetetlen nem figyelni arcának minden rezdülésére. Ivan Martinkának ennél is színesebb karakterpaletta jut: ő az apa, a tanító, Peter, a szerelem, de a család többi tagját, illetve a padláson rejtőző másik család tagjait is ő kelti életre, a vállfákon lógó ruhákat mozgatva. Különösen megkapó, ahogyan egy kötött sállal és egy rajzolt krumplifejjel (a látvány és a jelmez Czech Karel munkája) elbábozza Anne gyötrelmes álmát, melyben a legjobb barátnővel találkozik.
A csehországi Studo Damúza tolsztoji ihletésű morbid performanszra invitált. A KAR/Halotti tor című előadás a színlap alapján „tárgyak színháza & koncert az Anna Karenina motívumaira”.
KAR/Halotti tor |
Már a bejáratnál égő mécsest nyomnak a néző kezébe, amelyet a zenélő (maga az „elhunyt” tangóharmonikázik!) ravatal elé kell helyezni. Hamar kiderül tehát, hogy a halott nagyon is él, és ha rajta múlna, nem is igyekezne a túlvilágra. Közben az Anna Karenina nevét viselő széket is elfoglalja tulajdonosa: a tragikus sorsú regényhősnő – Anna Bubníková – korhű öltözetben érkezik. A ravatal ekkor már asztal, ahol poharak járnak vad táncot egymással, szamovár füstöl, és hol az Anna végzetét beteljesítő vonat makettje fut rajta körbe, hol lángok csapnak fel a peremén. A színészek – Pavol Smolárik, Anna Bubníková, Jiří N. Jelínek, Ivo Sedláček, Matija Solce – pedig ördögi virtuozitással játszanak: hol poharakkal keltenek hangot, hol trombita, hegedű, nagybőgő, cselló és harmonika szolgáltatja a talpalávalót, meg persze a vodka (igazi!), amiből a közönség is kap. Egyre jobban visszamennek a múltba, mi meg megyünk velük. Néha kicsit zavarosnak tűnik, de a szuggesztív zene és a tárgyak tánca nem hagy időt ezen morfondírozni – sodor tovább. Nem lehet megmondani, mikor vált világossá: már nem a gyászhuszárokat, hanem Tolsztoj regényhőseit látom magam előtt.
A KAR-t 2016 óta játsszák, tavaly a Katona Kamráját is megjárta a Csekkold! 3.0 vendégprodukciójaként, de olyan egyedülállóan filmszerű zárókép valószínűleg sehol sem született, mint amilyen a Rakétabázis hangárjában adatott meg Matija Solce rendezőnek és csapatának. A záró jelenetben ugyanis a vaskapu kinyílt a játszók mögött, feltárult a kora esti napsütés meg Zsámbék buja zöldje, és a tánc már a természetben folytatódott. Aztán a kapu becsukódott és az előadás kezdeti hullajelöltje bent ragadt, a kaszást csak az előadás szűk órájára tudta kijátszani. Görbe tükör volt ez mindannyiunknak, sok-sok orosz zenével.
Szecsuan. Fotók: Y.east Fesztivál |
A Szecsuan Bertolt Brecht alapművére épülő aktuálpolitikai kiáltványok sorozata, durva pandacsatával a végén. A prágai Lachende Bestien társulat négy színésznője, Markéta Dvořáková, Adriana Kubištová Máčiková, Johana Schmidtmajerová és Marie Švestková Michal Hába rendezésében kisebb-nagyobb kihagyásokkal ment végig A szecsuáni jólélek cselekményén, különböző aktuálpolitikai „kommentekkel” szakítva meg az előadást.
A brechti történet szereposztása folyton változik, a minimál díszletben minden jelzésszerű: a helyszínváltásokat az összecsukott pingpongasztalra krétával írják. A szócsata olykor pingpongmeccs egyben – például Sui Ta és Jang Szun között -, a Sen Tére nehezedő egyre nagyobb nyomás is kis fehér labdák formájában záporozik a „jólélek” utcalányt éppen alakító színésznőre. A prózai magyarázatokkal, slágerekkel és élő elektronikus zenei betétekkel – Jindřich Čížek – alaposan széttördelt előadásban a "Verfremdungseffektet" a házassági jelenetben járatják csúcsra, amikor is a nézőket is a játéktérbe invitálják, borral kínálják. Már-már spontán nyári tábori buli kerekedik karaoke-partival, mégsem hatásvadász pihenő ez a színészeknek, mert a nézőtérről, innen-onnan mondják tovább a szövegüket, peregnek a dialógusok, halad tovább a cselekmény, amiről az, aki komolyan vette az „öt perc szünet” felszólítást, bizony lemarad.
Az este egyre többször fordul Václav Havel előtt fejet hajtó, Svejket megidéző, a szíriai háborút, a nőjogok semmibe vételét, a kapitalizmus Sui Táinak harácsolását szidalmazó dühödt protest-kiáltványokba – az egyikben még a cuki pandavideók is kifiguráztatnak -, míg végül egy brutális plüsspanda-csatába torkollik. A végén semmi nem marad a színen, csak a szanaszét heverő mackók. Mert az életben teljesen talán csak a pandák fekete-fehérek.