Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

GYŐZELEM A CINIZMUS FELETT

Defiant Requiem / Zsidó Művészeti Napok
2018. jún. 5.
Verdi Requiemjének terezini előadásai a nyugati kultúra megismételhetetlen pillanatai közé tartoznak. Rögtön felmerül a kérdés: megismételhetők-e mégis ezek a pillanatok? CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.
A Zsidó Művészeti Napok nyitóelőadásának, a Defiant Requiemnek természetesen ez, s ennél több a célja. Az előadás egy egyedülálló koncertdráma, amely a theresiendstadti (terezini) koncentrációs tábor rabjainak állít emléket, akik Rafael Schächter vezetésével 1943-44 között tizenhatszor adták elő Verdi Requiemjét. A kórus tagjai gyakran fogytak, 1944 októberében százötvenről hatvanra csökkent a létszámuk, végül kevés kivétellel meggyilkolták őket Auschwitzban.
 

Murry Sidlin karmester olyan produkciót hozott létre a Defiant Requiemmel, amelyben Verdi misetételei közé a túlélők videóinterjúi, illetve két narrátor (Béres Ilona, Bálint András) szólamai ékelődnek. Egyszerre tisztelgés és emlékezés a kórus előtt, melynek tagjai egyetlen zongorakivonatból tanulták meg a zeneművet. „Nagyon nehéz énekelni, ha éhes az ember” – hangzik az egyik túlélő visszaemlékezése.

 
A zsidó foglyok interpretációjában átértékelődött a Requiem: nekik nem számított, hogy keresztény, latin miseszöveg, a nácik számára pedig az nem, hogy ezek a foglyok saját gyászmiséjüket éneklik. De még a Nemzetközi Vöröskereszt sem eszmélt rá a foglyok üzenetére, pedig ők is meghallgatták Schächter együttesét. „Elénekeljük nekik, amit nem mondhatunk el” – hangzik el többször a produkcióban. A náci cinizmus szégyenteljes megnyilvánulása, hogy azért engedték meg a foglyok számára a rekviem előadását, hogy hamis reményt táplálva még nagyobb szenvedést okozzanak nekik. Mégsem így történt – a romlottság soha nem képes felmérni az emberiességben rejlő erőt.
 
Az est együttese a Magyar Állami Operaház Zenekara és Énekkara, akiket Murry Sidlin karmesteri pálcája irányított. Annak ellenére, hogy az Opera együttesei számos feladatot vállalnak az anyaintézményen kívül (vagy tán éppen azért), még mindig probléma a megszólalásuk minősége. A zenekar fénytelenül, kopottasan szól, hiányzik a hangzásukból a koncentrált lendület, a tűz. Egyáltalán nem újkeletű problémáról van szó – ráadásul az operaházi együttesek hanyatlása Európa-szerte megfigyelhető –, és reméljük, hogy a közeljövőben nem csak a zenekari árok újul meg az Operában, hanem a zenekar is fejlődésnek indul.
 
Murry Sidlin
Murry Sidlin

Annál átütőbben szól a kórus (karigazgató: Csiki Gábor), illetve a szólisták. Különösen a mélyebb hangfajok képviselői domborítanak. A Liber scriptus tételben a beugró Fodor Bernadett (mezzo) parancsoló határozottságot mutat, és ezt a stabilitást később az érzelmesség felé mozdítva ér el Verdihez méltó hatást. Kovács István olyan basszus, akitől előadásra előadásra megbízható minőséget várhatunk, most pedig a basszusok oly gyakori hibáját, a szürkeséget is elkerülte. A Dies irae újra és újra ismételt „mors” (halál) kifejezése hátborzongató volt. Boncsér Gergely (tenor) viszont csak a gyászmise második felében talált rá a hangjára, a voce gyakran erőtlen, vékony jellegét az Ingemisco tételben már sikerült meggyógyítania. Ádám Zsuzsannánál (szoprán) viszont a kifejezés intenzivitását hiányoltam – még ha a mű duettjeit, tercettjeit a közelmúltban sokszor díjazott énekesnő fachja koronázta.

 
A filmjelenetek a produkció második részében sötétebb tónust öltenek: egy, a nácik által forgatott propagandafilmet látunk a terezini gondtalan, munkás hétköznapokról, miközben a zsidó foglyok gyászmiséje szól. Ez a hazugság annyira szadista és embertelen, hogy nem marad más, mint a szoprán megrendült suttogása: „Libera me, Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda”. A zenekar, a kórus és a szólisták egyenként hagyják el a színpadot, a koncertmester és a klarinétos marad utoljára, egy szomorú dallamot játszanak. A közönség sem tapsolva, hanem néma csöndben néz szembe az üres színpaddal. Hatásos befejezés.
 
Hatásos – és méltó. Azzal együtt is, hogy Béres Ilona narrátori hangja a pátoszt, a narráció pedig az önismétlést nem képes minden esetben elkerülni. Pedig a Defiant Requiem ezek nélkül is megragadó. Emlékeztet arra, hogy habár „a civilizáció máza papírvékony” (Tom Lantosnak a műsorfüzetben idézett szavai), van, hogy az a papír kottapapír. Verdi Requiemjének zongorakivonata.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek