Revizor: Pina Bausch 2009-ben halt meg. A társulatnak mire volt elég az azóta eltelt idő, és mi áll még előttetek? Hogyan tekintesz erre a közel egy évtizedre?

Robert Sturm: Bausch halála teljesen készületlenül ért mindannyiunkat. Az első három év, amikor Dominique Mercy és én közösen vezettük a társulatot, tűzoltás volt: egyben kellett tartani a dolgokat. Már akkor gondolkodtunk arról, hogy új darab kellene a társulatnak, 2013-ra be is jelentettük, de ez végül elmaradt, túl korainak éreztük. Mára minden megváltozott. Akik sok évet töltöttek el vele, feldolgozták a személyes veszteséget, és látják, hogy tovább kell lépni. Bausch darabjai a társulat repertoárján maradtak, és bár ezek betanulása nem hasonlítható a klasszikus balettek reprodukciójához, mégis kellenek új darabok. A mostani társulat közel fele sosem dolgozott Bausch-sal, és bár sok minden változott, a lényeg megmaradt, a minőséget sikerült megőrizni, és az új táncosoknak nagy segítség, ha az eredeti bemutatók szereplői segítik a munkájukat, amíg készen nem állnak. Megtanultuk átvenni Bausch gondolkodását, de úgy, hogy ma már a saját felelősségünk is megjelenik. Mit jelent ez? Az ő darabjait lehetetlen lemásolni, az új emberekkel nem tudod ugyanazt előállítani, mivel ő mindig személyiségben, karakterben gondolkodott. Ebből következik, hogy az új táncos eleve más minőséget hoz; nem jobbat, nem rosszabbat: mást. A kérdésedre a saját válaszom az, hogy míg régen minden próbán ott voltam, ma elsősorban a két új darabra és a tervezésre koncentrálok.

Robert Sturm és Pina Bausch 2004-ben. Fotó: Donate Wender

R: Adolphe Binder a harmadik művészeti vezető Bausch halála óta. Sok ez vagy kevés?

RS: Rajtunk hatalmas nyomás volt. Dominique Mercyvel nem terveztük, hogy művészeti vezetők leszünk. Bausch asszisztense voltam, nem csak a művészeti munkában, de idővel fokozatosan belenőttem mindenbe, művészeti titkári feladatokat is elláttam. Dominique a kezdetektől jelen volt, és mivel én nem vagyok táncos, kellett valaki, aki ahhoz a részhez ért. Bausch halálhírét délután egykor tudtuk meg, este hatkor pedig felléptünk Wroclawban. Mi csak csináltuk tovább. A város, ami a Wuppertali Táncszínház tulajdonosa, megkérdezte, hogy folytatnánk-e a munkát, mi pedig azt mondtuk, hogy ha a társulatból mindenki támogat minket, akkor csináljuk. Néhány év után túl sok lett a feladat, akkor jött Lutz Förster, aki korábban is segített nekünk bizonyos projektekben. Ő eleve átmeneti időre vállalta a feladatot, 2017 óta pedig Adolphe Binder az intendáns. Fontosnak gondolom, hogy kívülről érkezett, hogy kiterjedt kapcsolatrendszere van a nemzetközi táncvilágban, ugyanakkor pontosan érti és ismeri Pina Bausch jelentőségét. Azt már láttuk, hogy a repertoárt meg tudjuk őrizni, a kérdés az volt, hogyan lehet továbblépni.  

R: Az, hogy sok év után elővesztek és felújítotok egy rég nem játszott darabot, már Bausch életében is megvolt. 

RS: Így van, ő is törekedett a repertoár frissen tartására. Ugyanakkor különös, hogy van néhány darab, amit tudatosan nem vett elő. A kilencvenes évek elején három, nagyjából egymást követő premierre gondolok: a Tanzabend II, a Das Stück mit dem Schiff és az Ein Trauerspiel a bemutató szériát követően tulajdonképpen eltűnt. Fontos megjegyeznem, hogy soha nem mondta ki, hogy nem akarja ezeket újra megcsinálni, csak az előadások nyilvántartását figyelve nem lehet nem észrevenni, hogy ezeknél nincs elmozdulás. Vele közösen is gondolkodtunk, hogy elővennénk valamelyiket újra, de tudom, hogy változtatott, rövidített volna rajtuk, ami nem történt meg végül. Ő már nincs, így új a helyzet: tekintsünk ezekre a darabokra mint múzeumi tárgyakra, és úgy állítsuk ki őket, ahogy vannak, hozzátéve, hogy az alkotó szerint nem befejezett munkák? Az én véleményem az, hogy elő kellene őket vennünk, akár így, nem készen is, és rájönni, hogy mi lehetett velük a baja. Változtatni biztosan nem akarnék rajtuk. Praktikusan fel tudnánk őket újítani, a felvételek és a jegyzetek megvannak, az eredeti táncosok egy része is itt van. Amúgy ilyen és hasonló kérdések persze folyamatosan előkerülnek, a jövőre nézve is. Gondolj bele, vannak darabok, amik harminc éve nem mentek, nagy kérdés, hogy mi lesz ezeknek a sorsa. 

R: A honlapot nézve feltűnően sok a fiatal a megújult társulatban. 

RS: A fiatalokkal való foglalkozás is kétoldalú. Van olyan néző, aki hiányolja a megszokott arcokat, az erős egyéniségeket. Én remélem, hogy a fiatalok is ilyenek lesznek majd, ennyire össze tudnak majd nőni a szerepekkel. Meglepő látni, hogy ez részben máris működik, illetve hogy a fiatalok bekapcsolásával a darabok visszakaphatnak valamit, ami az idő múlásával elpárolgott belőlük. Egy példa: amikor a Szegfűket bemutattuk, Dominique Mercy 32 éves volt, de még 62 évesen is táncolta… Vannak darabok, amik szépen öregszenek, de azt is jó érzés látni, ahogy az új generáció átveszi a szerepeket, és esetleg visszajön valami, ami a bemutató idején megvolt. Csak más a dolog energiája, más a fizikája. Ott van a Hét halálos bűn, ami 2009-ben ment utoljára, és az akkori főszereplő, Josephine Ann Endicott most átadta a szerepet Tsai-Chin Yu mellett a legfiatalabb táncoslánynak, Stephanie Troyak-nak is. Gyönyörű megoldások születtek, és persze a szerepcserével az előadás is nagyon megváltozott, 2009-hez képest egész biztosan. 

Robert Sturm 2018-ban, a Wuppertali Táncszínház nézőterén

R: A kötelező újságírói kérdést, hogy mitől lesz élő, mitől nem válik múzeummá Wuppertal repertoárja, nagyjából meg is válaszoltad.

RS: Újra mondom: a másolás Bauschnál nem működik. Az eszköztelenség, a pozitívan értett egyszerűség, hogy nincs hamisság, hogy amikor az ember ott áll a színpadon, nem játszik semmit, és hogy neki kell ott állnia a színpadon, nem pedig másnak – ez lemásolhatatlan. Amikor Bausch újított fel darabot, és változott a szereposztás, olykor változtatott a mozdulatokon is, nem voltak tabuk. Nála mindig látszik az ember, és ezt másolással nem lehet elérni. Egyikünk se Pina Bausch, más nem is helyettesítheti, egy személyben biztosan nem. A fiatalok nem csak egy szerepet és a mozgást tanulják meg, hanem az egész gondolkodásmódot is, az igényt arra, hogy ne legyen hazugság a színpadon. 

R: Bausch életében felmerült, hogy más is jönne koreografálni a társulathoz?

RS: Egyszer gondolkodott rajta. Minden évben, az aktuális bemutató után nagyon fáradt volt, és felmerült, hogy kihagy egy évet. Az elvi lehetőség megvolt, de végül nem került rá sor. Ahogy mondtam, 2011 körül már mi is gondolkodtunk rajta, végül lemondtuk a premiert. Hogy jó döntés volt-e, máig nem tudom. Bausch darabjainak is jót tesz, ha a táncosok más értelemben is kreatívak tudnak maradni, ha maguk fejlesztenek dolgokat. 2015-ben volt három rövid új darab, amit csak itt, Wuppertalban mutattunk meg (Theo Clinkard, Cecilia Bengolea és Francois Chaignaud, illetve Tim Etchells koreográfiáit – a szerk. megj). Eleve nem repertoárra készültek, hanem azért, hogy a társulat kapjon új impulzusokat. Ha úgy tetszik, tesztfutam volt ahhoz, amit most csinálunk: egy hónapon belül két új, egészestés premiert tartunk, amik kifejezetten azzal a céllal készülnek, hogy a Bausch-repertoár mellett tudjanak futni. Adolphe Binder választása kifejezetten izgalmas kombinációt sejtet: a görög Dimitris Papaioannou és a norvég Alan Lucien Øyen egymás után, szinte párhuzamosan dolgozik a kétfelé osztott társulattal.

R: Az új táncosokról már beszéltünk. Mi a helyzet az új nézőkkel?

RS: Szerencsére stabil a helyzetünk, a legtöbb előadásunk továbbra is teltházakkal megy helyben. Miközben a klasszikus színház küzd az új generációk megszólításával, nálunk sok a fiatal néző. A legérdekesebb, hogy ők most ugyanolyan lelkesek, illetve ugyanúgy vitatják a darabokat, mint anno a bemutató idején. Sokan látták Wim Wenders filmjét világszerte, és alig várják, hogy a társulat elmenjen hozzájuk, holott a legutolsó darab is már mindjárt tíz évvel ezelőtt készült. Bausch eltalált valamit, ami kiállja az idő próbáját. 

Dimitris Papaioannou: Seit Sie. Fotó: Julian Mommert. A kép forrása: Wuppertali Táncszínház

R: És most bizonyos értelemben esélyt kapott erre Dimitris Papaioannou is, aki az első új bemutatót rendezte.

RS: Érdekesség, hogy Papaioannou nevével először akkor találkoztam, amikor Bausch három alkalommal nemzetközi táncfesztivált szervezett Wuppertalban. Együtt láttuk a Medea című előadásának a felvételét, meg is akartuk hívni, de végül ez elmaradt. Azóta is a fejemben van a neve. Amikor a társulat Athénban dolgozott, ő vezetett minket körbe az Akropolisz múzeumban.

R: Beleláttál a próbáiba? Hogyan dolgozik? 

RS: Nehéz az összevetés, de Bausch-hoz képest teljesen másképp gondolkodik. Képzőművészként tekint a színpadra, és a munkához is így viszonyul. Remek ötletei, eredeti megoldásai vannak, azokat helyezi fel a színpadra. Bausch mindig az emberből indult ki, hogy az a személy mit tesz hozzá az adott témához. Papaioannou sokkal letisztultabb esztétikai és vizuális elképzelésekkel fogott neki a munkához. Több okból nem volt egyszerű feladata, a szokásos próbaideje alig egyharmada állt rendelkezésére, mindösszesen két hónap. Míg Bauschnál a színpadkép volt az utolsó, ami elkészült, itt már kezdettől jelzésben próbáltak a táncosok. 

R: A Seit Sie/Since She premierjén nagyjából fele-fele arányban álltak olyanok a színpadon, akik még dolgoztak Bausch-sal, illetve akik már nem. 

RS: Több elképzelés volt, végül mindkét új bemutatóban vegyesen vannak régi és új táncosok. Úgy éreztük, hogy életkorban, tapasztalatban széles skála tud megjelenni, ha az érett művészektől a pályakezdőkig vannak jelen a színpadon. Kíváncsiak vagyunk, hogyan hatnak egymásra az energiáik.

R: Nem kérdezem meg, hogy Pina Bausch mit gondolt volna erről az egészről, de biztos vagyok benne, hogy gondolkodtatok ezen.

RS: Hogy az előadás tetszett vagy nem tetszett volna neki, arról nem spekulálnék, de azt hiszem, hogy azt mondaná, hogy ha ő nincs, akkor nekünk kell tovább csinálni. Biztos vagyok benne, hogy nem támogatná, hogy ugyanazt ismételjük újra és újra. 2009 után több forgatókönyvet végiggondoltunk, köztük azt is, hogy az eredeti táncosokkal meddig lehet életben tartani a darabokat, és utána megszüntetni a társulatot. Végül úgy döntöttünk, hogy túl értékes a hagyaték ahhoz, hogy eltüntessük a világból. És mivel Bausch nem nyilatkozott arról, mi legyen a halála után, a döntés a miénk volt. A folytatás mellett döntöttünk, és vállaljuk ennek a felelősségét. Amúgy meg elég logikus, ha egy tánctársulat új bemutatót készít, nem igaz? (nevet)