Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A HELY, AHOL LEHET ÉLNI

Závada Pál – Mohácsi István – Mohácsi János: Egy piaci nap / Radnóti Miklós Színház
2018. máj. 21.
Felkavaró Závada Pál regénye, s felzaklató a Mohácsi testvérek ebből készített, szigorúan komponált, zeneileg strukturált, a Radnóti Színház csaknem teljes társulatát mozgósító előadása. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Kényesnek mondható témához nyúlt Závada Pál, amikor megírta az Egy piaci nap című regényét: a zsidó pogromokról. Hetven évvel ezelőtti eseményeket dolgozott fel dokumentarista hűséggel, de könyve mégsem csak a közelmúlt történelmének egy elhallgatott epizódját taglalja, hanem a látszólag szenvtelen leírással egy tömegpszichózis máig ható következményeivel és hatásával szembesíti olvasóját. Ezt teszi az előadás is.  

Radnay Csilla
Radnay Csilla

A hatalom által irányított és a túlnyomó többség által készséggel támogatott kollektív amnézia eredményeképp ma már igencsak kevesen vannak, akik tudnak a II. világháborút követő koalíciós évek antiszemita atrocitásairól. Pedig alig három esztendő alatt több mint kétszázötven zsidóellenes akciót regisztrálnak a történészek (például Csősz László, akinek az Antiszemita zavargások, pogromok és vérvádak 1945–1948 című írása az interneten is elérhető). A legtöbb és legsúlyosabb atrocitás 1945-46-ban és főleg Észak-kelet Magyarországon zajlott le. Ezek kiváltó okairól, illetve történeti, gazdasági és társadalmi hátteréről már 1948-ban korszakos összefoglaló tanulmányt közölt Bibó István (Zsidókérdés Magyarországon 1944 után, Válasz, 1948. 11-12.), s az elmúlt negyed században is több kutató foglakozott az eseményekkel.

1945-46-ban több tényező is közrejátszott abban, hogy a lakosság körében riasztó mértékben nőttek a feszültségek. Egyfelől a háború után elképesztő volt a szegénység, az infláció a forint 1946 augusztusában történt bevezetését megelőzően az egekig szökött, a pengő értéke naponta, majd óránként század, ezred, sőt tíz-és százezred részére zuhant. Másrészt a holokausztot túlélő, a bujkálásból vagy a munkatáborokból hazatérő zsidók vissza akartak illeszkedni az életbe, de többségük azzal szembesült, hogy javaikat hivatalosan, árverés útján vagy szabadrablás következtében elvesztették. Törvény adta jogukkal éltek tehát, amikor ingatlanjaikat és ingóságukat visszakövetelték, de ez sok helyen az új tulajdonosok ellenállásába ütközött. A lakosság nagy részét felháborította, hogy a zsidók közül viszonylag sokan hamar és náluknál könnyebben illeszkedtek be az új politikai és gazdasági környezetbe, azaz számosan kerültek különböző vezetői posztokba, illetve sokan gyorsan képesek voltak újra alapozni az egzisztenciájukat.

Kovács Márton
Kovács Márton

Vidéken, ahol elsősorban a Kisgazdapártnak volt erős bázisa, különösen nehezményezték, hogy a zsidó származásúak a Kommunista, illetve a Szociáldemokrata Pártnak lettek hívei és vezetői, hiszen ezektől azt várták, hogy képesek olyan reformokra, amelyek következtében mindaz, amin keresztülmentek, nem ismétlődhet meg többé. A társadalom nagy része a zsidók megítélésében mélyen megosztott volt, és az 1918-tól folyó keresztény kurzus agymosása még a magukat liberálisabbnak tartó rétegeknél is elérte a hatását. Amikor tehát a megélhetés nehezebb lett, amikor a társadalmi elégedetlenség fokozódott, könnyű volt bűnbakot találni, és e bűnbak-keresésben a pártok, mindenekelőtt a Kommunista Párt a háttérből tevőlegesen részt vett.

Ezek a folyamatok szinte vegytisztán mutathatók ki az 1946 májusában Kunmadarason, majd július-augusztusban Miskolcon kirobbant pogromokban, amelyekben a feldühödött és felhergelt tömeg válogatás nélkül bántalmazott, kínzott és ölt meg embereket, túlnyomó többségében zsidókat. Mindkét eset jól van dokumentálva, többek között ez is közrejátszhatott abban, hogy Závada Pál az 2016-ban megjelent és rá egy évvel Libri-díjban részesült regényében e dokumentumok alapján elevenítette fel a történteket.

A helyszín Kunmadaras helyett Kunvadas lett, és az eseményeket utólag, félig kívülállóként, félig a cselekmények résztvevőjeként a történések egyik főszereplőjének, a leventeoktatói múltú református tanítónak a felesége idézi fel. A kronológia rendjét nélkülöző elbeszélésben nem könnyű eligazodni, mikor hol kik pontosan mit csináltak. Ahogy feltehetően akkor régen sem lehetett egyszerű kideríteni, mi is történt pontosan, ki miben hibás vagy bűnös, és a számonkéréskor ki hogyan próbálta tisztára mosni magát, s eközben bemártani szomszédját, barátját, rokonát.

Az adaptáció során számos apró motívum és epizód kiteljesedik, ezáltal egyfelől a prózában jobbára csak a tömeg részeként említett alakokból karakteres figurák  születnek, másfelől egyes eseményszálak jobban végigkövethetők. Néhány szereplő sorsát továbbszövik – mindenekelőtt a két felmentett vádlottból ÁVH-pribékké lett férfiakét, a kommunista, illetve, a Kisgazdapárt titkáráét és persze a tanítóét –, így szervesen kapcsolódik össze a kunmadarasi (kunvadasi) és a miskolci pogrom, s ezáltal válik hangsúlyossá az atrocitások mögött folyó hatalmi praktikák jellege éppúgy, mint annak érzékeltetése, hogy mindaz már ekkor megalapozódott, ami később, a teljes kommunista hatalomátvétel után vált általános hatalommegtartási gyakorlattá. A Mohácsi testvérek jó érzékkel találtak rá Závada regényére, miként a Radnóti Színház is meglelte az anyagra érzékeny Mohácsiékat. Bár eredetileg az író e témát antik tragédiákat idéző klasszikus drámának képzelte el, s csak később talált rá a regényformára, Mohácsiék más felépítésű, önálló drámát készítettek a prózából. Szinte mondatokra szedték szét a szöveget, és rakták újból egybe, s az így született mű egyszerre maradt hű az eredeti anyaghoz és lett merőben más. Megtartották az asszony (Mária) narrációját, de szituációba helyezték, s egy, a regényben mellékesen felbukkanó asszony, a kommunista pártszervezet tikárának felesége, Irén lett az, akivel közösen idézik fel a hétezres községben történt rémségeket. Eközben fény derül magánéletük titkaira is, meg arra, hogy mi közük van egymáshoz. A regényhez képest a darabban sokkal árnyaltabban és részletgazdagabban van ábrázolva a két nő férjéhez fűződő kapcsolata is. Kettejük jelenetei keretbe foglalják a felidézett emléktöredékeikből összeálló cselekményt. (Ezt a hatást erősíti, hogy többnyire a beszélgetéseik utolsó mondatatát ismételve kezdődnek a belső jelenetek.)   

Radnay Csilla, Pál András
Radnay Csilla, Pál András

Az előadás tematikailag és stilárisan a kaposvári Csak egy szög, a Nemzeti Színház-beli Egyszer élünk és az Örkény Színházban játszott Számodra hely mellett egy tetralógia negyedik darabjának tekinthető.

A színpadot három oldalról a pogromokban is használt-használható „verőeszközökből”, azaz lécekből, rudakból, deszkákból, láncokból álló és földig érő függöny határolja. A színészek az előadás közben ezeken a különbözőképpen hangolt függöny-elemeken fakanállal, fa és fém rudakkal és egyéb tárgyakkal zenélnek. A térben különböző méretű és színű hokedlik és lócák vannak. Egy nagyobb lóca szolgál a különböző helyszínek jelzésére: felállítva lehet bejárati ajtó vagy a tanítóék kamrájának ajtaja, a kihallgatási meg a bírósági jelenetekben pedig a vádlottak padja.

A zenészekkel együtt tizenhét ember zsúfolódik össze a százhuszonöt perces előadásban. Sűrű atmoszféra születik ebből a szoros együttlétből, egymásra figyelésből. Rövidebb-hosszabb snittekből áll össze a textúra, azaz igen sokszor változik a szín, változtatnak helyet a színészek, akik legtöbbje az est során több szerepet is alakít, az atrocitások elszenvedőit éppen úgy, mint végrehajtóit.  (Felidézve azt az Örkény István-i alaptételt, miszerint a közelmúlt történelmében egyszerre voltunk hóhérok és áldozatok.) A parányi helyen sokszor verekedésbe és egyéb atrocitásokba torkolló intenzív fizikai cselekvések zajlanak, a jelenetek túlnyomó része felfűtött hangulatú, s a színészek általában fokozott hangerővel és gyakran egyszerre beszélnek, mégis tökéletes rend van a színpadon. Úgy működik a társulat, mint egy tökéletesen összehangolt zenekar, amelyben a szólók és kettősök váltakoznak a kamara-megszólalásokkal és a tuttikkal.

A tömegjeleneteket oldják a házaspárok (Radnay Csilla és Pál András, illetve Martinovics Dorina és Porogi Ádám) intimebb epizódjai vagy a két asszony emlékidézése, a rémségek megjelenítését a szinte folyamatos kollektív zenélés.

Az áldozatok az átélt kínjaikról, a kínzások és a likvidálás módjáról énekbeszédben számolnak be; a megállított pillanat tompa-fehér fénnyel párosul. Időnként groteszk hangvételű epizódok ellenpontozzák a direktebb jeleneteket. Mohácsiék szigorúan ragaszkodtak a regény, illetve az annak alapjául szolgáló események színpadra transzponált bemutatásához, és nem törekedtek az anyagban lévő mai áthallások kiemelésére.

Fotók: Dömölky Dániel
Fotók: Dömölky Dániel

A két asszony az átéltek hatása alatt – reménykedve is, meg nem is – zárja az előadást:
„IRÉN   Mari, előbb vagy utóbb olyan hely lesz, ahol lehet élni.
MÁRIA  Kunvadas.
IRÉN    Az. De az egész ország.
MÁRIA  Magyarország.
IRÉN    Az. Magyarország.
MÁRIA  Magyarország.”

A zenészek (Kovács Márton,Gyulai Csaba, Móser Ádám, Némedi Árpád) muzsikálnak, a szereplők kórusa a nézők felé fordulva elhalóan ismétli: Magyarország, Magyarország. Elhangzik a Kelemen József által oly sokszor ismételt mondat: „Hú, de rá fogunk erre baszni!” Már csak Gyulai Csaba monoton kopogása hallatszik, amint ujjával a gadulka testét ütögeti. Aztán az is megszakad. 

 

Mementó ez az előadás. Emlékezés és emlékeztetés. Intés, hogy ami megtörtént, bármikor ismétlődhet. A tömegek manipulációja, az ellenségkép-kreálás, a másság meggyűlöltetése, a megosztás jól bevált hatalmi eszköztár, amit nemcsak 1946-ban vetettek be sikeresen. Akkor sem volt erre válasza a társadalomnak, azóta sem.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek