Közel száz éves, szerzője által publikálni nem tervezett, zsengének mégsem mondható Szerb Antal-szöveg került nyilvánosságra és jelent meg év elején a Szépmíves Könyvek jóvoltából. A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában felfedezett mesejáték minden kétséget kizáróan Szerb alkotása, még a keletkezés pontos ideje és körülményei is dokumentáltak. Az érettségire készülő, de az akkori követelményekhez képest már messze többet tudó későbbi költő, író, irodalomtudós nyolc jegyzetfüzetbe írta meg a ham(m)elni patkányfogó történetét, még pontosabban: a jól ismert történetet használta fel arra, hogy tudósítson a már akkor meglévő elképesztő műveltségéről, az abban rendet tartó éleslátásáról, gondolkodásának kiforrottságról. 

 

A kötetet sajtó alá rendező Kovács Attila Zoltán a könyv rövid utószavában beszámol a kézirat kiadásának okáról, többek közt így: „a történet a nagydiák Szerb eszmerendszerének, ideálvilágának hibátlan (korabeli) lenyomata”. Ezeket – természetesen – a későbbi Szerb-írások még tisztábban, még fésültebben teszik az olvasó elé, a tizennyolc évesen megírt rövid, de teljes szöveg inkább azt erősíti meg, hogy az általánosan ismert Szerb Antal-képünk minden részletében valós. Nem lehet eléggé csodálni ezt a tragikusan rövid életű szerzőt műveltsége, felkészültsége, stílusa és irodalmi céljai miatt. Két évvel a maturandusként megírt mesejáték után ettől a zsenitől a Nyugat közöl majd első verseket, tíz év sem telik el és irodalomtörténetével országos pályázatot nyer, sorra írja majd esszéit, kritikáit, regényeit, tudományos cikkeit. És mindez, a humán műveltség és annak megszerzése folytán benne kialakuló, a kultúra iránti elkötelezettség már ott van, olvashatóan, kimutathatóan, visszakereshetően ebben a szövegben. 

 

Külön értéke a kiadásnak, hogy oldalanként közli az eredeti kézirat másolatát, láthatjuk, szinte kézbe vehetjük a Szerb Antal által teleírt füzeteket. Maga a szövegközlés is betűhív, a kihúzások, átírások végig nyomon követhetők. Javított, véglegesített kéziratról van szó tehát, amely még tartalmazza az első változatokat, látható, mikor és hogyan talált Szerb egy alkalmasabb kifejezést, hogyan tette itt-ott feszesebbé, kompaktabbá a szöveget. 

Szokványos dolog a vészkorszakban egyre jobban ellehetetlenülő, betiltott író tragikus sorsának vége felől értelmezni az életművet. Ez nem véletlen, hiszen humanizmusára a görög-zsidó-keresztény európai kultúra összeomlásakor maga a kor ütött zárópecsétet. Azonban fontos látnunk azt is, honnan indult, honnan érkezett Szerb abba a szellemi miliőbe, ahol és amivel alkotott. A (többek között) ’41-ben máglyára küldött szellemiség ugyanis nem attól lett legitim, hogy kiirtandónak nyilvánították. Szerb nem attól kiemelkedő gondolkodó, eredeti szerző, stiláris remeklő, mert az emberi gyarlóság és az összeurópai téboly tragikussá tette az életét. A tragédia sem azért nagy, mert egy ilyen tehetségű íróval megtörtént. (A tragédia mindig tragédia.) Megkerülhetetlenül ott áll, magasodik ez a botránykő, a listázások (mindig minden ezzel kezdődött, kezdődik), aztán a le- és kitiltások, a munkaszolgálat, Balf botrányköve, amibe folyton bele lehet és kell ütközni. Íme a magyar nemzeti kultúra egy kiemelkedő alkotója, akiről jól tudjuk, hogyan távozott. Mindemellett érdemes és izgalmas jól tudni azt is, hogyan érkezett. A Pendragon-legenda, az Utas és holdvilág, A magyar irodalom története szerzője ott van már A hammelni patkányfogó lapjain is. Nem mellékesen: a mesejáték valóban izgalmas olvasmány.

 

A történet, melynek a legújabb kutatások szerint mindenképpen van történeti alapja, az egyébként békés kisváros, Hammeln polgárainak békétlenségét és az abból való megszabadulását írja meg. A tipikus szereplők (polgámester, pap, tanító, stb.) élete kiemelt hazugságok, illetve csalások körül forog, – ahogy kiderül – ezeket szimbolizálják a várost ellepő és rettegésben tartó patkányok. (Tiszták igazán csak a szerelmesek, a szegény, de tiszta érzésű Diák és a molnár gazdag, de szerény lánya.) A patkányfogó, aki elszántságával és nem utolsósorban művészetével, zenéjével megszabadítja a közösséget a rossztól elsősorban azért érkezik, hogy szembesítse az embereket saját rossz énjükkel. Mindaddig nem valósulhat meg harmónia, amíg ki-ki a maga személyes öngyónását el nem végzi, amíg nem mer újra őszinte lenni magával és a másikkal.

 

A történet egy hatalmas szellemtörténeti kavalkád. Szerb minden további nélkül kever benne keresztény tanítást (a vasárnap megszentelése és Szűz Mária kultuszának fontossága kiemelten fontos a szabadulásban) és alkímiát, régi legendákat (maga a történet is az) és modern állításokat. Ezen túl – a kötet utószavában is említés esik róla – tetten érhető az a komoly irodalmi hatás, amit a középiskolás szerző enged működni írás közben. A tizennyolc éves Szerb már határozott és következetes, ha az igazi hatalomról van szó: elsősorban nem az emberi, és ezért törékeny jóság, hanem a művészet, a kultúra az, ami megmenti az emberiséget és élhetővé teszi a világot. Beszédes az is, hogy az igazán pozitív szereplők a gyerekek, akik végül a Patkányfogó segítségére lesznek a nagy szabadításban. A végső nagy csatában, ahol nemcsak a várost elözönlő és fogva tartó patkányok, hanem vezérük, a patkányember is megjelenik, a gyerekek egymást támogató köre és a muzsika az, ami diadalmaskodik.  

A szöveg az eszmei gerincen túl egyéb érdekességeket is tartogat: a már említett javítások, kihúzások, átírások tanulmányozása is izgalmas kaland, érdemes így is átolvasni a szöveget. Hol egy „valahát” húz ki, hol átír („szinte” helyett „majdnem”, ha úgy látja stilárisan erősebbnek a fogalmazást. Egy helyen egy egész folyamatot láthatunk: előbb azt írja: „este”, majd, nyilván a napszakot pontosabban meghatározandó áthúzta és elkezdte írni, hogy „délután”. Ez utóbbit végig sem írja, mert – vélhetően a leírása közben megszületett a pontos megfogalmazás, ami aztán véglegesen ott maradt: „alkony”. Egy jelentős íróasztalnál leskelődhetünk tehát és ott leskelődni jó. Boldog kor, ahol ezzel így el lehetett, így el lehet szöszmötölni. És ez a leskelődés még csak véletlenül sem annak kifigyelése és megítélése, hogy ki hogyan, milyen indíttatásból ír, tovább menve: ki milyen ember. Hanem az a jó értelemben vett olvasói és csakis olvasói érdeklődés, ami a szöveg megszületésének titkát kutatja. Író asztalához csak és kizárólag így szabad közeledni, mindenki más távozzon. (Csak azért sem sorolom fel azon uszítóknak a nevét, akik a már említett időben olyan gyarló módon közelítettek Szerb Antal (és mások) íróasztalához. Épp elég baj, hogy példájuk minden korban talál követőkre.)

 

Ha nem volna elég az irodalmi szenzáció, a fent sorolt életrajzi tények, a munkamódszer, vagy maga a remekül megírt történet, már csak a szövegben megjelenő versek is elegendő olvasói élményt kínálnának. A pályája kezdetén költőként induló Szerb például ilyen verset tud: „Láttam árvát, láttam dúsat/Láttam vígat, láttam búsat/Láttam sárkányt, láttam kincset/Láttam titkot, láttam mindent,/Láttam semmit, láttam tengert/Láttam néha-néha embert…” (A patkányfogó dala). Ifjúkori zsengének ez sem kevésbé erős: „Minden polgár patkány volna, /Járnánk csak a táncunk,/Minden patkány ránk ugorna,/Karunkban a láncunk./Add a kezed, én nővérkém,/Mikor táncra kélek,/Adom kezem, én testvérkém,/Semmitől sem félek.” (A gyerekek dala, 232.o.) 

 

Az elmúlt években sok remek dolog történt a Szerb Antal-életmű körül, elég csak Havasréti József új monográfiáját, vagy az eddig szintén kiadatlan rádiós szövegek megjelenését kiemelni. Ezekhez csatlakozik most a Szépmíves Könyvek kiadói műhely A hammelni patkányfogó kiadásával. Nagy szükség van arra, hogy időről időre újra legyen Szerb Antalhoz közünk, mert a régi olvasóinak csemege, új olvasóinak figyelemfelkeltő lehetőség. Őt olvasni nem más, mint a múlt századot is olvasni, a szó nem múltba rekesztett értelmében, hanem épp ellenkezőleg: ahogy A hammelni patkányfogó anticipálja a későbbi Szerb Antal szövegeket, úgy a Szerb-életmű – nagyobb kitekintéssel – fontos tanulságokkal szolgál a jelenre. Tisztelettel és hálával leskelődjünk.