 Pálfi Ervin |
“Hol lesznek már a beatlesek, / mikor én még mindig itt leszek…” – az egykorú beszámolók tanúsága szerint utolsó éveiben előszeretettel dudorászta e dalt a Kispipa zongorájánál posztoló Seress Rezső, s bár a négy gombafejű nimbusza máig tart, azért a félstrófában rejlő bizakodás úgy tetszik megalapozottnak bizonyult. Seress néhány száma, elsősorban persze a világbíró Szomorú vasárnap végérvényesen a szent nagy giccsek közé soroltatott, s ami – meglehet – még ennél is fontosabb: a vendéglői zongorista és dalköltő alakja körül tenyésző anekdoták és vándormesék változatlan, sőt mind virgoncabb elevenséggel élnek a köztudatban.
 Pálfi Ervin, Szőke Attila és G. Erdélyi Hermina |
Müller Péter egyszerre vált e legendakör haszonélvezőjévé, kánoncsinálójává és propagátorává, amikor 1983-ban, félúton a reménykeltő (világháborús, eszményi szovjet katonás) Márta és a megkerülhetetlen Szeretetkönyv között, megírta Seress Rezső utolsó, már túlvilági estjét a Kispipában. A dráma a halálból visszatekintés némiképp erőltetett, a kulisszahasogatástól nem túlságosan idegen szituációjából sommázza a nebich és slemil Seress történeteit, s mondja fel a Szomorú vasárnap világsztár előadóinak névsorát, valamint a zeneszerző – azóta elveszett, ám Müller által még szerencsésen átlapozott – emlékkönyvének bejegyzéseit. S bár az anekdoták összefércelésénél itt-ott máig kilátszik a cérna, azért Seress sajátos figurája, s a gazdag zenei körítés, amelyben néhány idegen szerzemény (pl. a fentebb már idézett Erdélyi Miska-sláger, Az ember egy léha című dal) is helyet kapott, élvezhetővé tette a keserűt az édeskéssel elegyítő színművet.
 Pálfi Ervin és G. Erdélyi Hermina (A képek forrása: szabadkaiszinhaz.com) |
Mindazonáltal a Vidám Színpadon 1983-ban, majd utóbb hosszú éveken át folytatólagosan bekasszírozott siker legnagyobbrészt mégis a színészek érdeme volt, s aligha dicsérhetjük méltóbban a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeit, mint hogy teljesítményük éppúgy feledtette az időközben valamelyest korszerűsített darab bicebóca jellegét, akárcsak az ősbemutató Bodrogi-Voith-Horváth Gyula triásza. A főszerepet adó Pálfi Ervin ugyan meglehetős bizonytalansággal intonálja a felhangzó dalokat (ebben Seress Rezsőre hajaz), viszont egész ügyesen, s hozzá két kézzel zongorázik (amire a zeneszerző nemigen volt képes). Félig festett bohócarcával olykor mintha szerencsésen túl is lépne a történeti Seress figuráján, s az "öngyilkosok himnuszának" kétes és kétséges mozzanatokban gazdag recepciótörténetén, kesze-kusza jogdíj-mizériáin. Ebben Kovács Frigyes rendezése, illetve a színpadkép (Szilágyi Nándor munkája) néha érezhetően megtámogatja, míg máskor, így különösképp Seress “énekszavának”, a színházi élményt emlékműsorrá könnyező bejátszásakor inkább kontrakarírozza Pálfi játékát. Helén, a halhatatlan kedves szerepében G. Erdélyi Hermina excellál: a megismerkedés jelenetében alkalmazott sipákolóan hamis hang hamisítatlan komikai remeklés, s utóbb a vészkorszak és az 1945-öt követő magán- és közéleti bonyodalmak drámai megidézésére is talál egyszerre ízléses és hatásos eszközöket. A Pincért játszó Szőke Attila a mellékalakok felvonultatásának hálás-hálátlan szerepkörében ugyancsak rokonszenves biztonsággal, jeles rendű figurateremtő készségről tanúbizonyságot adva működik.
A három tehetséges színész a megérdemelt és díjjal honorált kisvárdai siker után kellemes és derűs estét szerez az esztergomi közönségnek is, s a lelkes tapsokból bizonyára jócskán szántak a Seress-legendakört ápoló szerzőnek is. Könnyen lehet, hogy a szűkkeblű kritikus egyedül marad fenntartásaival.
Kapcsolódó cikkünk: Nyári fesztiválok 2008
További kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a III. Deszka Fesztivál gyűjtőlapon olvashatják.