Revizor: A Szenteste egy merénylet tervezésével gyanúsított filozófusnő kihallgatásának története. A nőt december 24-én elfogják, miután számítógépén olyan szövegeket találtak, amelyek alapján azt feltételezik, hogy éjfélkor bombát akar robbantani valahol a városban. 90 perc maradt kideríteni, létezik-e bomba, és ha igen, hol van. De a darab nem csak emiatt izgalmas: mi különböztet meg egy intellektuális terroristát egy vallási fanatikustól? Egyáltalán, létezik „jó" terrorista és „rossz”?

Daniel Kehlmann: A kiindulási pont az volt, hogy egy kihallgatásról akartam írni, arról a végtelenül drámai szituációról, amely egy kihallgatáson kialakulhat. Természetes, hogy manapság, a világ történéseit tekintve joggal várhatták volna el tőlem az olvasók, hogy vallási fanatikus terroristáról írjak, de itt a bökkenő: a vallási fanatikusok számomra intellektuálisan nem elég érdekesek. Sokkal inkább foglalkoztat egy olyan ember, akinek értékrendjével könnyebben tudok közösséget vállalni, akit urambocsá valamennyire még meg is érthetek. Ha egy ilyen ember választja a radikalizálódás útját, az ő cselekedetének motivációja sokkal jobban elgondolkodtat, mint egy nyilvánvalóan elvakult, beszűkült látásmódot képviselő szélsőséges indítékai.

R: Mint amilyen a Bader-Meinhof-csoport volt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján Németországban?

DK: Pontosan. Az is egy intellektuálisan megkérdőjelezhetetlen társaság volt, annál megkérdőjelezhetőbb módszerekkel. Hiszen az erőszakra, ártatlanok meggyilkolására nincs mentség, nincs az a nemes cél, amelynek érdekében ez megengedhető volna. Ulrike Meinhoffék érvelése viszont pontos volt és alapos. Ahogy Judith-nak, a Szenteste filozófusnőjének érvrendszere is az. Ez alapfeltétele volt, hogy olyan darab születhessen, amely képes megállni a lábán úgy, hogy végig két ember beszélget benne. Akiknek – hangsúlyozom – szimpatikusnak kell lenniük, hogy soha ne legyünk biztosak benne, ki a rossz és ki a jó.

R: Aktívan hallatja véleményét a közéleti, nemzetközi kérdéseket illetően. Anno számos értelmiségivel együtt ön is kiállt amellett, hogy Edward Snowden Németországban kapjon menedékjogot.

DK: Igen. Jó pár éve annak, hogy Edward Snowden a nyilvánosság elé állt. Akkoriban kezdtem el a Szentestét írni, mert elképesztő hatást gyakorolt rám, amit ez a férfi bizonyítékokkal alátámasztva kimondott: hogy az állam a megfigyelés milyen eszközeivel, mennyire gátlástalanul, milyen messze képes elmenni, hogy belelásson az emberek életébe. Innen indult a kihallgatás története is, előtérben azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy a hatóságok többet tudnak rólunk, mint azt a legmerészebb álmainkban gondolnánk. Igen, azt hiszem, kimondhatom, hogy Snowden nélkül ez a darab nem született volna meg.

R: A Szenteste a terrorizmus témakörét boncolgatja, legutóbbi regénye, a Tyll pedig a harmincéves háború idején játszódik. Terror, háború: véletlen a párhuzam a jelenkor világpolitikai eseményei és a témaválasztások között?

DK: Amikor a Tyll Ulenspiegel-történetbe belefogtam, a világ még sokkal nyugodtabbnak tűnt. A szíriai konfliktus például még csak akkoriban kezdődött. Elsősorban a történelmi érdeklődés munkált bennem egy régen volt sötét, jelentős kor, a vallási háborúk furcsa érája iránt. Az írás folyamatát pedig körüllengte, voltaképpen beárnyékolta egy furcsa érzés, hogy a világ körülöttem sok tekintetben egyre jobban hasonlít arra a miliőre, amiről a könyvem szól. Hazudnék, ha azt mondanám, előre tudtam, hogy így lesz. Véletlen volt, de automatikusan jött. Mert lehetetlen, hogy egy író ne reflektáljon arra, ami a levegőben van.

R: Eddigi legnagyobb sikereként elkönyvelt A világ fölmérése című regényét egyszerre emlegetik történelemkönyvként és „álpszichológiától mentes prózakísérletként”. Ezt nagyjából a Tyllről is elmondhatjuk…

DK: A világ fölmérését írva a kezdetektől fogva tudtam többé-kevésbé, hogy mit akarok: Humboldt és Gauß életét, találkozását elmesélni. A Tyll estében csak annyi volt világos, hogy milyen korban, milyen háború idején játszódik. A szintézis folyamata itt azonban nagyon nehézkessé vált. Az például, hogy Stuart Erzsébet a vesztfáliai békét taglaló utolsó fejezetet gyakorlatilag „átveszi”, hogy ez a rész tulajdonképpen róla szól, csak írás közben lett világos. Nem egyszer éreztem úgy, feladom. Pánikoltam.

R: Ön New Yorkban él. Az Egyesült Államokban, amelynek elnöke egy olyan ember, akit sokan bohócnak tartanak, mi több, már az kész abszurd, hogy egyáltalán ő kerülhetett ebbe a pozícióba. Belemagyarázottnak tartja a többek által vont párhuzamot Tyll Ulenspiegel, a bolond és Donald Trump között?

Fotó: Draskovics Ádám, Hatszín Teátrum

DK: Ilyen értelemben igen. Túlzónak érzem. Az Egyesült Államok, mióta világ a világ, képes volt megújulni. Hiszek benne, hogy ez a jövőben is így lesz, méghozzá záros határidőn belül, mert jelenleg valóban a politikai abszurd idejét éli, Donald Trump jóvoltából. Amerika már nem az az ország, amelyben, vagy amelyet ismerve felnőttünk. Az elnök személye a düh, a lealacsonyodottság megtestesülése bizonyos szemszögből. Trump nem egy megfontolt figura, ő olyan valaki, aki nélkülözi a humort, az emberszerűséget. Inkább tökéletes karikatúra-forrásnak nevezném. Írni róla, azt hiszem, nagyon nehéz lenne, mert emberi vonások nélkül lehetetlen megmintázni valakiről egy komplett figurát. És azt se felejtsük el, hogy Tyll korában az udvari bolondokat leszámítva nem létezett szabad véleménynyilvánítás, míg ma, legalábbis az Egyesült Államokban azt mondunk az elnökről, amit akarunk. A szólásszabadság – hála istennek – itt abszolút megvan.

R: Szatírától kezdve a horroron át a történelmi miliőben játszódó, filozofikus regényig sokféle műfajt kipróbált. Tudja már, mi lesz a következő? Ha jól hallottam, Bécsben ősszel ősbemutató készül…

DK: Igen, a Die Reise der Verlorenen (magyarul: Az elveszettek utazása – a szerk.) Gordon Thomas és Max Morgan-Witts könyvéből (Az elkárhozottak útja – a szerk.) született és a josefstadti színházban lesz a premier szeptember első napjaiban. A második világháború előestéjének története németországi zsidókról, akik turistavízummal próbáltak Kubába menekülni a nácik elől, de Havanna megtagadta tőlük a belépést.

R: Egy újabb aktuális téma a világpolitika palettájáról, a menekültválság…

DK: Valóban. Nem is annyira a menekülésről magáról akartam, hogy szóljon a darab, sokkal inkább arról a tehetetlenségről, ahogyan politikai és gazdasági érdekek játékszereivé válhatott csaknem ezer ember. Arról az őrület határát súroló huzavonáról, ahogy ez a hatalmas hajó, a St. Louis ennyi emberrel a fedélzetén, hiába vár a bebocsátásra. Hogy hogyan sakkoztak akkor a döntési helyzetben lévők tehetetlen, kiszolgáltatott emberekkel. És hogy hová is vezetett mindez. Egy ilyen történet intő jel kellene, hogy legyen, de most, idestova nyolcvan év elteltével sem látom a megoldást, hogy hogyan lehetne meggyőzni az ellenkezőjéről azokat, akik nem így gondolják.

R: Tehát egy színdarab kapcsán hallhatunk nem is olyan sokára újból Daniel Kehlmannról. Új regényen ezek szerint egyelőre nem dolgozik?

DK: Nem, most annak örülök, hogy a Tyllt sikerült befejeznem. (nevet)