Szóval akkor A Krakken-művelet olyan, mint a régi, nagy előadások Bodó Viktortól, mondjuk, a – bármilyen hihetetlen, de tényleg mindjárt – másfél évtizede bemutatott Motel volt a Katona nagyszínpadán? Vagy esetleg a Kamrából hódító útra indult Kafka-adaptáció, a Ledarálnakeltűntem? Visszaköszön a Vígszínházban játszott, pikáns és folyamatosan frissített aktuálpolitikai utalásoktól hemzsegő A revizor? Netán megidéződnek a mára legendássá érett, egy igazán nagy formátumú színházi alkotó portréját kirajzoló grazi előadások? Igen és nem, erről (is) szól ez a cikk.
Bizonyítékom nincs rá, de a monumentális Kafka-tripnek alighanem sok köze lehet ahhoz, hogy rövid idő alatt Bodó főleg a német nyelvterület közkedvelt, sokszor díjazott rendezője lett. Nincs ebben semmi meglepő: olyasvalamit mutatott és csinált, amit ősei és hősei közül senki sem. Színháza a rendszerbe foglalt sokcsatornás káosz felszentelt terepe lett, ahová a néző minden alkalommal azzal az egyszerre jóleső és zavarba ejtő érzéssel ült be, hogy egyrészt Bodó színpadán bármi, de tényleg bármi megtörténhet, amire csak egy/a színház gépezete képes, másrészt hogy legjobb előadásai jóval messzebbre hatoltak a masinéria működtetése okozta primer örömszerzésnél.
A Kultúrbrigád és az Átrium koprodukciójában bemutatott, Bodó Viktor és Mózsik Imre által szerzőként közösen jegyzett A Krakken-művelet felidézi a múltat és türelmetlenné tesz a folytatást illetően. A másfél órás, vérre menő, mégis vicces túlélőtúrában nincs se idő, se hely üresjáratoknak, Bodó és delikát alkotócsapata olyan, mint valami színházi elit alakulat: aláaknázzák, és profi mozdulatokkal a levegőbe röpítik, majd ugyanazzal a lendülettel újjáépítik a színpadot, a nézőteret, energiájukból talán még a Margit körút kicsinosítására is futná, de szerencsére ehelyett inkább a közönség fejében lévő előítéletekre és elvárásokra összpontosítanak. Nem állítom, hogy a kész mű hemzsegne az újszerű meglátásoktól és a sosem látott meglepetésektől, azt viszont igen, hogy az ismerős elemkészlet szokatlan kombinációk egész sora előtt nyit utat.
 Jelenet az előadásból |
Stimmel a cím alatti műfajmegjelölés: „pszicho-thriller-krimi-komédiát” látunk, és hogy ki hol választja el és/vagy köti össze a magukban is megálló zsánereket, csak rajta múlik. Az alkotók feltalálta műfaj(ok) velejárója a meglepetés-dramaturgia, ezért nagyon igyekszünk a következőkben nem (sokat) spoilerezni; már csak azért sem, mert közben és utólag is az az érzésünk, hogy mint minden, óramű pontossággal működő vígjátékban, az összes fordulat belátható és megjósolható. Ahhoz viszont Bodó kell, hogy mindezt el is lehessen adni hangosan, látványosan, érdekfeszítően és rettentő szórakoztatóan.
A világkiállításra készülődő Sarntröll városában járunk, ami neve alapján valahol eléggé északon fekhet, az itt élők pedig az angol, francia, román, orosz és német közötti keveréknyelven hadoválnak előadáshosszat. Bodónál a szereplők igen gyakran nem értik meg egymást, de ennyire gátlástalanul talán még soha nem beszéltek el egymás mellett. A kommunikációképtelenség villámgyorsan a klasszikus helyzetkomikum felé tereli az eseményeket. A városba érkező magyar, jaj, miket beszélek, honoshországi kultuszminiszter, aki szigorúan reprezentálni érkezett, vagyis azt csinálni, amiben manapság egy komoly államférfi a legjobb, ti. átadni, felavatni, nyilatkozni, kamerák előtt mosolyogni, már az első próbatételnél elbukik, hiszen lövése nincs, miről dumál körülötte a sok gyanús, láthatóan felindult alak. Amúgy nekünk sincs sok, bár ha az ember figyeli a sarntrölli nyelvet meg szinkrontolmácsolt verzióját, idővel kezd ráérezni a dolog ízére, vagyis a nyelv logikájára.
 Bálint András, Gyabronka József és Fehér Balázs Benő |
A lényeg dióhéjban: Honoshország kulturális vezetése úgy határozott, hogy a világkiállítás alkalmából ha nem is hozza le a csillagokat az égről, de a Holdat mindenképp. Szó szerint, hiszen a miniszterelnök gigantikus Holdat építtetett, nyilván azért, hogy bizonyítsa: az ő kis országa jobban teljesít. (Az ötlet amúgy nem a valóságtól elragaszkodott, lásd Luke Jerram lélegzetelállító vállalását, a Museum of the Moon világ körül keringő óriásholdját.) Az új Holddal azonban akadt egy kis gond, és ha netán eddig nem, itt biztosan átcsúszik a sztori a kis magyar abszurdba: a mesterséges bolygó ugyanis sosem készült el, csupán a felcímkézett támogatás tűnt el kézen-közön. A dráma tétje idővel nem is annyira a bűnös megtalálása (aki amúgy a krimik logikáját követve az lesz, akire tippeltem, gyors vállveregetés magamnak), inkább az egyre nagyobb bajba keveredő államférfi kimentése a kínos helyzetből. Közben pedig behatóan megismerkedünk a sarntrölli érdekek és manipulációk kusza hálózatával, köztük válogatottan nevetséges, valószínűtlen, szánalmas problémaelhárítási módszerekkel.
Amitől az egész értékesebb élmény lesz egy jól megírt vígjáték minőségi előadásánál, annak az oka a Bodó körül a színpadon és a színpad mögött munkálkodó csapat. Schnábel Zita lenyűgözően lepusztult teret tervezett az Átrium színpadára. Építési terep talán, vagy inkább régi gyárépület elhagyott, homokkal beszórt csarnoka, esetleg a világkiállítás egy félreeső, nem turistaszemeknek való zuga? Akárhogy is, az előadás során is tovább rombolódó térben bőven van mit nézni a falakon vagy a tövükben, meg azon tűnődni, mit (kit) rejtenek a masszív betonfelületek. Legyen szó lámpákról, falicsapról, széfről vagy elektromos kábelekről, minden kézre áll és (disz)funkcionálisan működik, pont akkor, amikor senki sem számít rá. Tihanyi Ildi jelmeztára valóságos átváltozóművészekké teszi a színészeket: tizenhatan vannak a színpadon, de mintha a sarntrölli társadalom teljes keresztmetszetét megkapnánk soktucatnyi közreműködővel, köztük katonákkal, hivatalnokokkal, melósokkal vagy egy tévéstáb tagjaival. Az ormótlan vagy nagyon is testhezálló vendéghajak, a kunkorodó, lógó és mindent elfedő arcszőrzetek, a méretes napszemüvegek, a színes uniformisok kavalkádja az előadás.
 Fotók: Mészáros Csaba. A képek forrása: Átrium |
Meg egy olyan alkalom, ami pompás csapatjátékra ad lehetőséget. Bodó Viktor igazán jól sikerült előadásai a Katonában, a grazi színházban, meg persze a Szputnyikban bizonyos értelemben a társulati forma melletti demonstrációk voltak. Itt azonban a térben és időben egyformán sokfelől, eltérő színészi tudással és nagyon különböző tapasztalatokkal az Átriumba érkezett játszókat varázsolta kvázi-társulattá, ami jelentősen megemeli vállalása tétjét és értékét.
Gyabronka József Recsord Rables nevű minisztere úgy jár be nagy utat, hogy már akkor látni rajta, milyen kellemetlennek érzi a főnöke által rá rótt feladatot, amikor még lövése nincs róla, hogy mi vár majd rá. Arrogáns, türelmetlen és hirtelen haragú pacák, aki Honoshországban ahhoz szokott, hogy amit kitalál, az azonnal teljesül. Vagy ha nem, mindig elő lehet venni csodafegyverét, Roburt Pondort: Bálint András államtitkára számára nincs lehetetlen és váratlan helyzet, (majdnem) rezzenéstelen pókerarccal segíti ki alapvetően alkalmatlannak tűnő főnökét, aki még az álmegoldásokat is rutinosan beveszi, csak hogy a következő napirendi pontra lehessen végre lépni. Kulcsszereplő Jácekson Ajvar titkár, aki mindkét, a színdarabban használt nyelvet elég jól beszéli. Fehér Balázs Benő a kissé lökött tolmácsból ziccerszerepet csinál: Jácekson a miniszter kísérgetése helyett inkább füvezne, de az események bonyolódásával és a hangulat felforrósodásával párhuzamosan egyre szenvedélyesebben és energikusabban közvetít az egymást kitartóan félreértő felek között.
És ott vannak a helyiek: Lázár Kati és Molnár Piroska több alakváltozatban is a nem is annyira megvesztegethetetlen hatalom dörzsölt képviselői. Némedi Árpád a mindig és mindenütt kéznél lévő, félig alva járó-kelő mindenes, akit már nem nagyon lehet meglepni semmivel, ahogy egy operaelőadás szüneteiben is rendre fel-feltűnő fehérgalléros maffiózót alakító Lugosi Györgyöt sem. A főbb szereplőket hatékonyan támogatják a jelenetről jelenetre mások bőrébe bújó fiatalok: Kurta Niké rámenős riportere, Dékány Barnabás végtelenül bamba munkása, Rainer-Micsinyei Nóra szolgálatkész flegmája, Lecső Péter drabális diktátora vagy Kovács Ádám meglepetésembere mind kap egy, de inkább több villanást. Megannyi emlékezetes és valahonnan nagyon ismerős figura. Mert Sarntröll és Honoshország fölött is ugyanaz a Hold kel fel minden áldott éjjel. Ha tetszik, ha nem.