SZUPERHŐSÜNK, SIGMUND FREUD

Az angolszász kritika szereti sajátos eredettörténetként, egy különc X-Men-filmként emlegetni Joachim Trier – Lars von távoli rokona – természetfölötti thrillerét. Manapság mindent a szuperhősfilmek szűrőjén keresztül látunk, pedig Thelma történetében semmi szuper, semmi hősies nincsen. Nem repkednek világmegváltók a fejünk felett, az égbolt és alieninvázió se szakad rá a városra, és a megrögzött gonoszt sem kell legyűrni, hiszen épp arról beszél a kisebbik Trier, hogy mi magunk vagyunk – és a tudatalattink persze – az igazán veszélyes szörnyek. Kapcsolat itt maximum metaforikus akad, hiszen valahol mélyen a szuperhősmozik is allegóriák, az amerikaiak megváltókomplexusára, a világhatalom felelősségét firtató lelkifurdalásra adott válaszok. De míg az amerikai szuperhősök a magányos lovas cowboykalapja alól bújtak ki, a Thelmában az európai kultúra egyik nagy szuperhősének, Sigmund Freudnak az alakját látjuk felsejleni. Ebben a pszichoanalitikus tündérmesében ott van minden, amit elfojtásról, a szülőkről való leválásról, az életünket szabályozó szuperego és tudatalatti harcáról olvasni lehet, csak mint Stephen King, úgy Joachim Trier is évszázados szimbólumokba csomagolta lelki életünk ismerős mozzanatait.

Thelma (Eili Harboe) egy naiv, zárkózott lány, akit szülei szigorúan vallásosnak neveltek, és most, hogy egyetemre jár – biológiára: talán így lázad a szülők ellen? –, sem tudják elengedni a kezét. Naponta hívogatják, ellenőrzik az órarendjét, és minden lépéséről tudni akarnak, mintha bármikor baj történhetne vele – vagy bajt okozhatna másoknak. Ami persze be is következik egy szép, szürke délután, amikor a könyvtárban leül mellé tanulni egy csinos szaktársnője, Thelma pedig pillanatok múlva epilepsziás rohamot kap.

Joachim Trier valami olyasmivel próbálkozik, mint Julia Ducournau a Nyersben: metaforikus horrorba csomagolni a nyiladozó szexualitást. Csak míg a francia rendező a női szexualitás animális, addig Trier az érzéki oldalát villantja meg. Az első, nagy szerelem földindulását, amikor érezzük, ahogy kiszalad a lábunk alól a talaj, de a film ezt meg is tudja mutatni, a folyamatos lebegéssel és a kontrollvesztéssel együtt, amikor elveszítjük magunkat, mert nem tudjuk már lehámozni a fantáziát a valóságról. Van valami romantikus abban, ahogy az elmét elködösítő vágy itt tényleg világokat – tárgyakat, madarakat, rohamokat – mozgat meg, de Trier borongós romantikus, ezért nála minden pillanatban ott ólálkodik a baljós, a kézzel tapintható veszély, mintha a szenvedély bármikor felfalhatná a tárgyát, és legszívesebben bekebelezné, megsemmisítné.

Trier tudja, hogy az erotika az apróságokban rejlik, egy meglibbenő hajszálban, a nyakon felmeredő szőrszálakban, a sóhajtásszerű, szinte meg sem történő simogatásban – és tisztában van azzal is, hogyan kell ezt úgy felfesteni a vászonra, hogy még akkor is beleborzongjunk, ha mindent láttunk már. A Thelmából csorog az érzékiség, és ez legalább annyira a rendező bujaságában is rémisztő stílusának köszönhető, akinél a lány szájába tekeredő kígyó egyszerre érzékelteti a kísértés okozta bűntudatot és az első orális szexélmény eufóriáját, mint annak, hogy a norvég Alicia Vikander (Kaya Wilkins) és a norvég Mia Wasikowska (Eili Harboe) közt az első pillanattól kezdve felszikrázik a levegő és később sem csillapodik. A casting telitalálat, a felfedezések nagyok (egyikük se tapasztalt színésznő), nélkülük nem létezhetne ez a film, amiben semmi forradalmi nincsen, csak rengeteg, érzékeny, finom részlet.

Trier persze nem is törekedett arra, hogy zsánereket reformáljon meg, újdonságnak épp elég volt az, hogy művészfilmes stílusát az európai folklórkincs ősmotívumaival frissítette, és visszatalált a pszichénkkel legmélyebben kommunikáló szimbólumokhoz, a tűzhöz, vízhez, levegőhöz. Ritkán látni filmen ilyen következetesen végiggörgetett vízmetaforát, amely a fiatal lány tudatát, lelkiismeretét, képlékeny szexualitását és végletes magányát is drámai erővel jeleníti meg. A Thelma a maga csendes melankóliájával fojtogató filmélmény, amely csak látszólag szól arról, hogy a túlóvott, vallásos lány le tudja-e vetkőzni az elfojtásait, és elfogadni, hogy egy másik lányhoz vonzódik. A norvég rendező nem a forró, egynyári férfiszerelem (Szólíts a neveden) zimankós, női párfilmjét forgatta le, hanem Stephen King Carrie-jével és Holtsávjával kokettáló pszichothrillert, amelyben az az igazán rémisztő – akkor születik a félelem és alakul szörnnyé az ember –, ha valaki képes lesz valóra váltani minden titkos, tudatalatti kívánságát.

Joachim Triert az újhullámos lendületű első filmje, a Szerzők óta nem éreztem ennyire frissnek és szabadnak, pedig azóta bedolgozta magát az angol nyelvű filmgyártásba, forgatott Jesse Eisenberggel, Isabelle Huppert-rel és Gabriel Bryne-nal is (Hétköznapi titkaink), és megcsinálta a tengődő norvég harmincasok mélabús drogfilmjét (Oslo, augusztus). A Szerzőkben a nouvelle vague, a Thelmában az európai tündérmesék jelentették a sorvezetőt, de itt is, ott is olyan önfeledten játszott a szabályokkal, és olyan elegánsan csempészte be privát érdeklődési körét az ismerős formába, hogy abból egy megkapóan egyedi ízvilág született.

Nincs még egy olyan rendező most Európában, akit ennyire érdekelne az emberi elme törékenysége. Trier az öngyilkosságtól az őrületig terjedő családi tragédiáit most nem egy szerzői drámában, hanem egy Hollywood felé mutató thrillerben mesélte el, és így a szokásos vesszőparipái, az otthontalanság, az elidegenedettség, az ember végletes magára utaltsága is izgalmasabbnak tűnik. Nem szörnyen mély vagy komplex film a Thelma, de igéző, okos és szexi: ha moziban nézzük, egész biztosan megbabonáz.