Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉRREL ÖNTÖZIK A SZIKKADT FÖLDET

Kutyák
2017. nov. 27.
Lassú tempójú, kilátástalan neowestern a román pusztán, ahol csak a gaz nő, és a kutyát is Rendőrségnek hívják. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Kóróval, bogánccsal, gazzal teli ugar bokamagasságból rögzített, lassú, kilátástalanságot sugárzó felvételével kezdődik a legújabb román elsőfilmes rendező munkája. A megműveletlen, mezőgazdasági értelemben értéktelen és a városi ember számára haszontalan föld, valamint az ahhoz való ellentmondásos viszony áll Bogdan Mirică gondolkodásának középpontjában – nemcsak a mozikban most bemutatott Kutyák esetében, hanem hat évvel ezelőtti rövidfilmjében is (a Bora Bora angol felirattal itt megnézhető). A szikár, terméketlen és elvadult föld önmagában is jelentős, akár szimbólumként is értelmezhető jelenléttel bír, ám sokkal fontosabb, hogy pontosan ilyen emberek lakják ezeket a vidékeket, akiknek mogorva nemtörődömségük agresszióval párosul. A porrá száradt föld pedig mohón issza a vért.
Nemrég elhalálozott nagyapja örökségét jön átvenni a Duna és a határ közeli tanyára a harminc körüli Roman, aki a hatalmas, ámde kopár földdel körülvett lepusztult ház láttán hamar arra az elhatározásra jut, hogy az egészet el kell adni. Ügyvéd ismerőse, aki egy-két nap múlva eljön hozzá, már vevőt is talált, ám éjszakánként arra lesz figyelmes, hogy – egyértelműen a Nem vénnek való vidék jeleneteire emlékeztető módon – furcsa autóforgalom zajlik a földjén. Ahogy haladunk előre a történetben, és megismerjük a vidéki rendőrőrs idős, tüdőrákkal küszködő vezetőjét, a szomszédos, homályos alvilági üzleteket is bonyolító sertésfarm intézőjét, egy mindvégig homályban maradó, megismerhetetlen, ám mindenütt jelenlévő névtelen és arctalan fenyegetettség kezdi belengeni a tájat.
Mirică megközelítésének és filmjei hatásmechanizmusának központi eleme, hogy rendkívül szűkmarkúan bánik a narratív információval: sem külső narrátor vagy felirat, sem informatív dialógusok formájában nem tájékoztat az előzményekről és a körülményekről, így mindent magunknak kell megfejtenünk, vagy kitalálunk. Nem véletlen ez, ugyanis történeteinek egyetlen tanulsága talán abban összegezhető, hogy a környezetünket a kézzelfogható valósággal egyenrangúan, vagy tán még annál is erősebben határozzák meg a mítoszokból, vélekedésekből, feltételezésekből, másokról kialakított meggyőződésekből álló mentális képzetek. Ezért bíz oly sokat a nézői fantáziára is: hogy mit értünk meg a látottakból, és milyen álláspontot, világképet alakítunk ki általuk, nagyrészt rajtunk múlik. A valóban fontos információk ugyanis szinte végig a kép és a narratíva holtterében maradnak.

A Kutyák kapcsán megkerülhetetlen a műfaji közelítés is, ugyanis Mirică egyfajta neowestern-t, vagy még inkább neo-eastern-t forgatott – amelynek a kortárs román filmben vannak előzményei, elég Radu Jude Aferim! (2015) című munkájára gondolni. Ebben a filmben is megjelennek a western kiforgatott kliséi, amelyeket oly jól ismerünk az amerikai (főleg független) film kétezer utáni ikonikus alkotásaiból, ugyanakkor ezt posztszocialista kelet-európai, balkáni viszonyokkal fűszerezi – ám egyiket se hagyja eluralkodni. Mindkét filmje középpontjában határozatlan, elveszett, bizonyos értelemben impotens főhősök állnak, akik bátortalanságukat és tehetetlenségüket a zárkózottság és a magányosság pózával leplezik. Ilyenképpen tehát Mirică azt is állítja, hogy a westernhősök imponáló, mogorva szűkszavúsága valójában gyengeségüket takaró álca csupán. 
A film másik meghatározó jegye a szinte bénító lassúság, ami mind a kamera mozgását, mind a történések ritmusát, mind pedig a szereplők beszédét és aktivitását meghatározza: a román alföldön elképesztő hőség van, mindenki törli magáról az izzadtságot, a melegre panaszkodik és vizet kér. Ez a napjainkban szokatlan tempó azt eredményezi, hogy nekünk magunknak is fel kell vennünk ezt a ritmust ahhoz, hogy a filmet élvezni tudjuk. Ugyanakkor Mirică oly mértékben csupaszítja le az ábrázolt tájat, az emberi kommunikációt és a narratívát, hogy az ezzel párosuló lassúság csak akkor lenne elviselhető, ha a környezetnek extrém erős, zsigeri atmoszférikus hatása lenne. Azonban úgy érzem, bár hibátlan a díszlet- és a kellékhasználat, a környezet nem bír elég intenzív vizuális jelenléttel – és ez talán a kissé jellegtelen operatőri munkának köszönhető. Értjük a koncepciót, de amit a vásznon látunk, halovány illusztráció csupán.
Román filmről lévén szó, elengedhetetlen a színészi alakítások említése. A román újhullám több filmjében is látható, ezúttal főszerepet játszó Dragoș Bucur korrektül hozza a tájtól és helyzettől való idegenségét kezelni nem tudó fiatalember figuráját. Ám igazán élettel azok a jelenetek telítődnek, amelyekben az intézőt alakító zseniális Vlad Ivanov elég teret és lehetőséget kap: hanghordozása, testtartása, legegyszerűbb gesztusai felkavaró intenzitással teszik átélhetővé ezt a fojtott fenyegetettséggel és morális kiüresedéssel teli világot.
Kiemelkedő, de nem zseniális film a Kutyák, amit azonban mindenképpen meg kell néznie mind a román film, mind a neo-western rajongóinak, mert az újhullámos rendezőktől eltérő gondolkodású és érzékenységű, nagyon tehetséges filmalkotót fedezhetünk fel a kezdő Bogdan Mirică személyében. Már ez a filmje is a cannes-i fesztiválon szerepelt, de ha jó érzékkel vált operatőrt, következő munkáit semmi sem menti meg a még nagyobb sikertől. A magyar nézők pedig csak azt sajnálhatják, hogy a hazai forgalmazó – mintegy átvéve a filmbéli szereplők nemtörődömségét – nem eredetiből, hanem angolból fordíttatta a feliratokat, így a kétszeres áttét miatt a magyar szöveg sem a szereplők nyelvben kifejeződő személyiségjegyeit, sem a közöttük lévő viszonyokat nem képes megfelelően megjeleníteni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek