Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉS MOST Ő JÖN

Shakespeare: IV. Henrik I-II. / Örkény István Színház
2017. okt. 26.
Henrik, az ötödik (Nagy Zsolt), másnaposan és kialvatlanul hunyorog a frissen elnyert hatalom fényében. Szájszéle remeg, de fegyelmezett, elszánás és félelem uralja. Okkal. Ő aztán tudja, mi lakik népe szívében. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

De ez már a vég, a második rész legvége. Amíg ide megérkezünk, sötét dolgok történnek egy mélysötét színpadon. Fekete-fekete-fekete minden, a padló, az asztal, a kanapé, a székek és a lelkek. Szemközt, a magasban, vetített felirat jelzi, hol vagyunk, London vagy Windsor kastélyaiban, országúton, kocsmában vagy csatatéren (díszlet: Izsák Lili). Sötétkék káderöltönyökben járkál a hatalommal rendelkezők java része, élükön a nyitáskor épp pártértekezletet tartó IV. Henrikkel (Csuja Imre), aki mióta – mostani ellenfelei segítségével – lemondatta a trónra méltatlan II. Richárdot, saját gyöngesége tudatában, aggodalmakkal teli kormányozza a birodalmat. Riválisai kezdettől fogva, tehát jó tíz esztendeje vitatják az ő görbe úton szerzett hatalmát. Nézeteiket és egymásnak szóló üzeneteiket roncsolja és silányítja a kor médiája, a mindent megmásító, ártó Szóbeszéd (Pogány Judit). A Szóbeszéd egy furulya,/irigység és gyanakvás fújja meg,/ s a kezelése olyan egyszerű,/ hogy az ostoba, ezerfejű szörny: / a civakodó, ingatag tömeg/ tud rajta játszani.” – szól a darab. 

Nagy Zsolt
Nagy Zsolt

A felkelőkké váló ellenpártiak a puha gerincű, alkalomadtán ál-beteg Percy őrgróf (Kaszás Gergő m.v.) és rokonsága mögött gyülekeznek. Élükön az ifjú Henry Percy (Polgár Csaba), a Szélvész-Percynek becézett ifjú háborog, ki apja szerint „Ha csak rágondol egy nagy, hősi tettre, már elveszti az önmérsékletét”. (Külön szerencsémnek tartom, hogy szerkesztői segítség révén találkozhattam Nádasdy Ádám friss fordításának szövegkönyvével, melynek egésze – állítom – nagy gyönyörűséggel szolgál majd minden filosz számára.)  

A király magánéleti fájdalma, hogy négy fia közül az első, Henrik, a korona várományosa évek óta kivonult a „politikából”, s leginkább Falstaff, a borissza vén gazember (Csuja Imre) társaságában múlatja az időt, a Disznófő kocsmában dorbézolva. Második gyereke, János herceg (Jéger Zsombor) áll csak mellette, mikor az élesedő belharcok csatatérre viszik mindazokat, kiknek a „várható haszon megfojtotta veszélyérzetét”. 

Harci díszbe öltöznek a hadfiak. Az ellenzék fénylő, ezüst dzsekikben rohangál, a királypártiak könnyű arany pelerinekben és köntösökben állnak velük szembe (jelmez: Benedek Mari). Az összecsapás fő pillanatát parádés ötlet valósítja meg: a két oldalról sorban ülő (!) harcosok tyúktojás nagyságú szemekből álló, vastag fémláncokkal sújtanak az ellen felé, akárha fedezékből ostort használnának. A láncok csattanása és villanása tökéletes jele a fegyverrel vívott háborúnak, melynek immár Riki, az első hercegfi is aktív résztvevője. 

Kaszás Gergő
Kaszás Gergő

Bravúrfeladat a király és Falstaff megjelenítése egy előadáson belül, egyetlen színész által. De aligha kell ezt a rendezői megoldást dramaturgiai fondorlatokkal magyarázni, s dacosan választott apapótlékot látni az öreg ivócimborában. Egyszerűen arról lehet szó, hogy Mácsai Pál mint rendező, élt az adott lehetőséggel, Csuja Imre pedig nem hárította el a kihívást. Az Örkény társulata mostani készültségében alkalmas egy efféle monstruózus játék bemutatására, s tizenhatan képesek majd félszáz szerepet eljátszani egy este során, akár nemváltások segítségével. Ez utóbbiak közül kiemelkedik a Szaporáné asszonyt is játszó Pogány Judit nagy erejű Főbíró alakítása, és Polgár Csaba tűsarkakon tipegő Paplanos Dolly nevű prostituáltja. Nagy élmény az összeszokott gárdában látni a vendégül hívott Kaszás Gergőt, aki mind Percy őrgróf, mind Lövő, a kocsmai briganti szerepében kiváló teljesítményt nyújt. 

A nemesség, ahogy az Shakespeare-nél szokás, versben beszél, a pórnép pongyola prózát használ. Nádasdy Ádám ez év tavaszán ecsetelte a Műfordítók Egyesületének programján Falstaff „kosztümös” nyelvének jellemzőit, emlegetve azokat a Falstaff megszólalásaiban felépülő „nyelvtani katedrálisokat”, melyek erős kihívást jelentenek a műfordítónak. Csuja Imre győzi erővel mindkét szereplő mindkét szövegét. Királyként szinte elég, ha megfésülik őszes szakállát, s máris országos gondok nyomasztják. Mint Falstaff, fekete pólóján koronácskákból rajzolt óriáskerék neveti ki a hatalom hintáiban ülők szédítő körforgását. Az előadás egyik legszebben kidolgozott része az a tükörjáték, amikor – színházasdit játszva – Falstaff az ifjú herceget, a herceg meg a nagy hasú öreget utánozza. Riki, mikor a nép közt van, maga is prózára vált, s élmény figyelni, miként építi saját nimbuszát, előre elképzelve az alakuló szóbeszéd terjedését: “Ha most te meg én ki tudjuk rabolni a rablókat és szépen bemegyünk Londonba, az beszédtéma lesz egy hétig, vicctéma egy hónapig, és jó móka az idők végeztéig! – mondja kísérőjének. A rablott pénz visszaadásáról persze időben intézkedik. 

Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Kaszás Gergő
Polgár Csaba, Takács Nóra Diána, Kaszás Gergő

Bármily okosak és célratörőek is a rövidítések (dramaturg: Ari Nagy Barbara), eléggé fárasztó követni a második rész szerzői barangolását az aljanép körében. Két dolog mégis a megmaradt részek mellett szól. Egyik, hogy mindenre van színész a csapatban, kár lenne Znamenák István, Ficza István, Máthé Zsolt és Vajda Milán erejét kihasználatlanul hagyni, Takács Nóra Diána, Kókai Tünde, Zsigmond Emőke átváltozó képességét rejtegetni, s mert egyszerűen jó látni az egyre összetettebb játékra alkalmas ifjakat, például Novkov Mátét és Dóra Bélát. Másik, hogy a későbbi V. Henrik számára mindez, ami zajlik, készületi időnek számít. Maga mondja: „Én ismerlek jól mindnyájatokat,/s egy darabig csinálom veletek / a tobzódást, a féktelenkedést; / de valójában a Napot utánzom, / mely hagyja, hogy alantas, sűrű gőzök / elfedjék szépségét a nép elől – / aztán, ha úgy dönt, hogy önmaga lesz / valós fényében megmutatkozik.” 

A mai kor azért legfeljebb ha elmosolyodik a kocsma népének poénjain. Biztos ébresztőt jelent viszont egy-egy zenei betét a közönség számára, akár ha a 75. szonett Znamenák által való fülrepesztő eldallásáról, akár Zsigmond Emőke Dido panaszáról (Remember me), akár a nagyon is pajkos régi magyar ének (Nem eszik a p… lencsét) Darvas Ferenc által halált megvető bátorsággal elénekelt magánszámáról van szó. (Zene: Darvas Ferenc, Herczeg Tamás, Kákonyi Árpád).

Az eredetileg két estére tervezett Shakespeare dráma leghíresebb jelenete mindenképpen az az akció, amikor a haldokló apját már halottnak hívő ifjú herceg, naivan és önerőtől duzzadva, majdhogynem felelős kíváncsiságtól hajtva, fölpróbálja magára a koronát, s kimegy vele. A korona itt most egy söröskupaknyi sárga fémjelvény, mely a serifcsillagok szokásos helyén, a szív fölött díszlik az aktuális uralkodón. Káprázatos, összetett pillanat, amikor a hirtelen feléledő király megszégyeníti fiát az attribútum sietős felpróbálásáért. De aztán megáldja. A másik nagy pillanatnak, a bizalmaskodó Falstaff nyíltszíni megtagadásának és ellökésének a premieren mintha még nem lett volna meg a végleges ereje. Meglehet, rendezői koncepció, hogy az új király ez időre még nem talál egészen magára, habár a Főbíróval való előző párbeszéde a joghasználatról igen felemelő, s államrendileg is biztató. 

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Ahogy az minden nagy szerzőtől való, nagy szereplőgárdás, nagy problémát boncolgató darab esetében lenni szokott, az élmény most is ráborul kissé a nézőre. Egy ideig nem is lát ki alóla. Viszont, mikor összerakja, hogy körülbelül merre is járt, hová is vitték, hegyre vagy völgybe vezették-e a produkció gazdái, jó esetben megnyugodhat. Így most is. A IV. Henrik két része tartalmaz annyi kellemetlenül korszerű felismerést és leleplezést hadurakról és hétköznapi hősökről, hogy megérje bemutatni. Nem jó szembesülni a mindenkori hatalmi gépezet működési rendjével. A szereplők nemesebb viselkedését meg egyszerűen botorság remélni.  De minden bizonnyal emlékezni fogunk Vajda Milán erőteljes Érsek figurájára, aki így elmélkedik: „A nép már megbánta a választását: / az imádatuk átfordult csömörbe. / Mert bizony ingatag lakhelyet épít, / aki a nép szívére alapoz. / Te, ostoba tömeg! Micsoda zajjal / áldottad Bolingbroke-ot, mielőtt / az lett, amivé tenni te akartad! / És most, hogy az lett, teljesült a vágyad, / te, primitív, zabáló sokaság, / úgy érzed: túltöltötted a hasad, / s ingerled magad, hogy kihányjad őt…. A múlt s a jövő: szép; a jelen: undok.”

Ez a darab – ilyen. Aki mást szeretne, az várja ki türelemmel, amikor Nagy Zsolt majd a nagymonológot mondja az Örkény színpadán, az V. Henrik-ből. Hátha. 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek