Revizor: Közös tárlatvezetést tartottatok Szüts Miklóssal, ahol egyfajta kérdezz-felelekben beszélgettetek a képekről, az alkotásról. Annyira ismeritek egymás gondolatait, mondatait, hogy működik ez a fajta párbeszéd?

Fotósok

Vojnich Erzsébet: Beszélgettünk, közösen gondolkoztunk. Legfőképp arról polemizáltunk, hogy vajon akkor is működnek-e ezek a képeim, ha nem tudjuk a mögöttes tartalmat, vagy kell hozzá valamilyen narratíva? Közösen próbáltunk közelebb kerülni a képekhez, ami szerintem nagyon izgalmas volt.

R: Néhány évvel ezelőtt a győri Esterházy-palotában Retrospektív címmel egy nagy, összegző kiállításod volt. Innen visszanézve úgy gondolom, ez részben zárása is volt az addigi festészetednek. Kell egy ilyen zárás, összegzés ahhoz, hogy valami egészen újat kezdjél festeni?

VE: Nem biztos, hogy a győri kiállítás volt az összegzés. Akkor már hosszú évek óta próbáltam kibillenteni magamat a megszokott Vojnich-képekből, akár az anyag váltásával, akár eszközcseréléssel, hogy ne rutinszerűek legyenek a képek. Az utóbbi években totális váltás történt nálam. A 2013-as figurákat – igaz, még más jellegűek voltak, mint a mostaniak – hófehér, üres vásznakra festettem minden háttér nélkül. Azt nem tudtam folytatni, nem láttam, nem éreztem értelmét.

R: Mi indít el egy váltást? Hiszen az általad megszokottnak mondott „vojnichos” képek nagyon sokfélén gazdagok. A kísérletezés számodra arról is szól, meddig billenthetők ki a határaid?

VE: Egy nagy vargabetűvel visszakanyarodtam a kezdetekhez. A főiskola befejezése után, az első években még figurális képeket festettem. Azután valahogy eltűntek a figurák, nem kellettek. Sokkal izgalmasabb volt számomra a tér és a fény. Az, hogy nincs figura, nem biztos, hogy hiány.

R: Sőt, megerősíti azok nemlétét.

Vonulók

VE: Igen, mert amiket megfestettem, csupa olyan képződmények, amelyeket csak ember tud létrehozni. Nem tájakat festettem, hanem belsőket, lépcsőket, medencéket, amelyek maguktól nincsenek. Ilyen módon az ember valóban folyamatosan jelen volt a képeimen. Mégis sokan számonkérték, miért nincs ember a képeimen. De egyszer csak úgy éreztem, kimerítettem ezt a témát. Ahogy Tarr Béla mondta munkáiról, miután megcsinálta a Torinói ló című filmjét, hogy nincs tovább. Lehetett volna még rengeteg hasonló képet festenem, de úgy éreztem, minek. Úgy gondolom, amit abból ki lehetett hozni, kihoztam. S olyankor van az az érzés, hogy valamerre el kell mozdulni…

R: Ez számodra a tökéletességet jelenti? A végét valaminek?

VE: Ezt nagyon nehéz megfogalmazni. Azt éreztem, hogy sokszor ismétlem magam. Vakarászol a vásznon, gyomorból, vagy ki tudja, honnan hozol döntéseket, s egyszer csak az a dolog már nem érdekel tovább. Ezután születtek meg a Párbaj kiállításának képei. Akkor az egy járható útnak ígérkezett, de hamarosan úgy gondoltam, hogy annak sincs értelme, hogy most meg különböző figurák tömkelegét fessem nagy, üres vásznakra. Így aztán másfelé indultam el. Sokáig gyűjtöttem, nézegettem sok-sok fotót a világban történő mindenféle kataklizmákról, az ott sürgő-forgó, munkájukat végző szakemberekről. De akkor még nem tudtam, meg lehet-e festeni. A háttér, az eseményre utaló „natura” nem érdekelt. Meg kellett találnom az alakokhoz egy semleges, középszürke hátteret. Akkor már éreztem, hogy ebből képet lehet csinálni. Látványnak számomra gyönyörűek ezek a figurák, de persze tudjuk, tudom én is, hogy ahol ők megjelennek, ott mindig valami szörnyűség történt. Járvány, tömegkatasztrófa, terrortámadás. Ennek a kontrasztja izgatott: a figurák légies, testetlen szépsége, és a mögötte megbúvó rettenetes történetek. Igazából ők nem csupán helyszínelők, hiszen nem csak rögzítik, de el is tüntetik a nyomokat. Arctalan, légies angyalok, akik ideig-óráig megpróbálnak rendet tenni a világban.

R: Az általad említett párbajozó képeid lehetnének az útkeresés kiindulópontjai, de úgy érzem, mégsem azok. Bár a figurákat ott is „becsomagoltad”, takarva van az arcuk, de azoknak a képeknek más a története, más az időbelisége. Ott vannak történetek.

Rózsaszín

VE: A Párbaj koreografált küzdelem. Ezért kerültek be arra a kiállításra a táncosok is, mert a tánc is küzdelem, koreografált férfi-nő dominancia-harc, de nem életre-halálra… Ennél tovább a dolog nem érdekelt. A Helyszínelőket nagyon meg akartam csinálni. Tizenkét kép született. Nagyon fontos volt nekem, de valószínűleg nem lesz folytatása.

R: Nagyon sok minden elmondható a képen levő történetekből, miközben a történetek nincsenek ott, csak a zsigereinkben. Már minden elmúlt, mire a helyszínelők megérkeznek. Miért volt fontos neked ezt megfesteni?

VE: Tehát a képeken nincsenek történetek. Ez nagyon fontos. Soha nem festettem történeteket. A nézők ezúttal talán még nehezebb helyzetben vannak, mint korábbi képeim előtt, mert mindegyikük tisztában van, tisztában kell hogy legyen azzal, hogy mi nincs a képen! De erről én semmit nem mondok, az ő dolguk „kiegészíteni”: olyan történetet gondolnak a kép alá vagy elé, amilyet akarnak.

R: Tarr Béla azt mondta a kiállítás megnyitóján, hogy nagyon kemények és hidegek ezek a képeid. Miközben szerintem a szépségük harmóniát is ad. Megfér egymás mellett a szörnyűség és a harmónia?

VE: Igaza volt Tarrnak, mert bár valóban szépek a figurák, hidegek és szenvtelenek. A hideg fehér és szürke, meg a hozzá kapcsolódó téma teszi talán kegyetlenné a képeket. Kérdés – és erről Szüts Miklóssal sokat beszélgettünk -, hogy festőileg megállnák-e vajon a képek a helyüket, ha elvonnánk tőlük a kontextust. Én azt remélem, igen. De egészen más lenne a jelentésük.

R: De erről a világról van egy kollektív tudásunk. A katasztrófák nagyon megsűrűsödtek, közelebb kerültek hozzánk. Az általános félelem és szorongás, a negatív utópia is motiválta a képek megfestését?

Fotósok

VE: Tarr Béla a megnyitón mélyen belenézett a közönség szemébe, s azt mondta: „bárhol, bármikor, bármelyikünkkel megtörténhet. Ugyanígy fognak minket is elkaparni.” Szorongás – azt hiszem – mindannyiunkban van bőségesen, bennem is, de nem ez motiválta a képek megszületését.

R: A képek időtlensége számodra mit jelent?

VE: Ezeknél a képeknél elkerülhetetlen munkaeszköz. Ezek a figurák nem tegnap, nem tegnapelőtt helyszíneltek: szándékom szerint öröktől fogva és talán mindörökké.

R: A kiállítótérben a tizenkét kép a hasonló monokróm háttérrel szoros összefüggést mutat. Önállóan is élnének a képek?

VE: Egy kiállításban a képek mindig reagálnak egymásra. De úgy gondolom, az egyes képek elég erősek önmagukban is, kiemelve ebből a közegből. Hogy másról szólnának-e, azt nem tudom.

R: Az utóbbi időben sokat foglalkoztat a figurák becsomagolása, az arctalan, személytelen alakok ábrázolása. Kartoték-adat…

VE: Számomra ezek nem becsomagolt figurák. Ők ilyenek, és csak ilyenek. Nem véletlenül nincs arca egyiknek sem. Nem emberek, jók és rosszak, szépek és csúnyák… Ők talán feladatra kiképzett robotok. Gépként kell működniük.

R: Tarr Béla filmjei ugyanezekről beszélnek. Mi minden közös a képeid és az ő filmjei között? Hol vannak a közös metszéspontok?

VE: Az első pillanattól tudtam, hogy filmest akarok felkérni a megnyitóra. Azonnal Tarr Bélára gondoltam. Reméltem, hogy ő pontosan fogja érteni a képeket, és azt hiszem, nem tévedtem.

R: Az új képek új technikát is hoztak? Mintha az amúgy is minimalizált eszközeidet tovább redukáltad volna.