Két szélsőség a recepcióból Tandori szakregényével kapcsolatban – és mindkettő lónevek, fogadóirodák, pályák, zsokék, versenyek és oddsok nélkül. Nem csak a polemizáló szándék miatt foglaltam össze vázlatosan ezt a két, egymással beszélő viszonyban is alig álló véleményt, hanem mert mindkettő mögött egy olyan monolit szerzőfogalmat és annak feszültségeit, következményeit érzékelem Tandori Dezsővel kapcsolatban, aminek a kialakulása jóval korábbi, mint maga a tárgyalt mű, a Bűnös-szent lófogadás. A kritikák a szépirodalomban gyökerező, s mint tudjuk, alig áttekinthető mennyiségű szöveggel, képpel, tanulmánnyal, műfordítással stb. megteremtett szerzői én felől olvassák a szöveget és alakítják ki álláspontjukat, érveik pedig többnyire nem is az íráson, hanem az életművön keresnek fogást. Annak is persze a legendás Egy talált tárgy megtisztítása utáni, már címmel sem említett prózai darabjain.

Szándékosan egyszerűsítem a helyzetet, mert az előfeltevéseken, a kritikai diskurzus jellegén mindez véleményem szerint nem változtat: míg az első kritika a regény, a szépirodalom határait próbálja védelmezni, sőt kirekeszteni onnan magánvilágával, homogénné, önismétlővé váló témáival együtt a szerzőt is, a másik vélemény legalább ilyen intenzíven, elméleti fogalmakkal érvel a mű szépirodalmi jelentősége, következetessége, ebben az esetben például „az abbahagyottságában is végtelenbe nyitott mű eszméje” mellett.

„Mint minden eddigi regénye, ez is komplex. Tehát adott valami történet vagy téma, mely a lét, a megismerés megannyi nagy kérdésének ürügye […] Most az »ürügy« – a lófogadás. Ezért szakregény.” – írja Doboss Gyula, Tandori 80-as évekbeli monográfusa az ÉS Ex-librisében. S a másik – kiindulásként ugyancsak idézett – álláspont, Jászberényi Sándoré: „[Tandori] irodalmi teljesítménye mostanában finoman szólva is egyenetlen. Elgondolkodik a kérdésen, de azért ez nem gátolja meg, hogy minden évben legalább két kötetnyi szöveggel megjelenjen.” Meglepőnek ugyan egyik attitűdöt sem tartom, azt viszont inkább, hogy mindkét írás csak legyintve, mellékesen foglalkozik a könyv helyét kereső, öndefinitív részleteivel, szokatlan műfajával, azaz eleve bezárja azokat az ajtókat a szöveg előtt, amelyek nem a szépirodalom, hanem a fogadások, pályák, lónevek, nyeremények, a lóverseny világa felé nyitnak. „Hiszen ez fogadásgyakorlati könyv, és jó lenne, ha az interneten meglelnéd, Olvasóm a Racing Post szövegeit, programjait” (87-88.o.).

Nyilván a hozzáértés hiánya, a lósport részleteinek és a külhoni pályáknak az ismeretlensége, a táblázatok, a tétek, a több száz név együtt okozza, hogy a könyvnek ezek a részei vagy egyszerűen érdektelenné, „törlendő segédegyenesekké”, vagy pedig a terjedelemtől, témától és a műfajtól függetlenedő „ürüggyé” válnak. De a háttérben ugyanilyen erős az a hagyomány is, amely nemigen engedi meg, hogy egy-egy életművön belül regiszterváltások, magas és bulvár-, szép- és szak-irodalom határainak az átlépése megtörténjen. Vagy azt sem, hogy túl közelinek érzékelje az egyes regiszterek (el)beszélőjének alakját, karakterét, privát és irodalmi „én” szimbiózisba kerülését, hiszen akkor épp az a distancia szűnik meg, ami az értelmezést lehetővé teszi. Faktummá, apriorivá válik, ami kérdőjelekkel is csak benne-létként lenne elfogadott. Tandori számára viszont a distanciák, a különbözőségek világa szinte teljesen érdektelen, nem közelebb viszi az embert a – belül úgyis elérhetetlen – lényeghez, hanem eltávolítja attól: „Minél közelebb van hozzád valaki, / ha megmutatkozol neki, / annál nagyobb a másság. // Nekem a mássághoz már más se kell”, írja a kötet végén szereplő Síremlékben.

Az organikusságra, együtt-látásra törekvő, irodalomtörténeti fogalmakkal is operáló kritika számára nehezen, sőt alig-alig kezelhető az a felszínen végtelennek látszó variabilitás, melynek „megvalósítói” a már-már irritáló, lekezelő mosollyal kezelt együtt-élők Tandori magánvilágában: a verebek, mackók, lóversenyek, vagy az életet végigkísérő kártyabajnokság. A korai szövegek, versek filozófiai felfogását valamelyest is ismerve persze viszonylag könnyen azonosíthatók ezeknek a foglalatosságoknak, „komoly játékoknak” az eredői, a bizonyosságnak és a véletlennek az újra meg újra átélhető, a szerző által uralt formái. „Hat kis gyertya leég, de az örök világosság fényeskedik” – írja a fogadó és az eredmény, a tipp és „nyereség” időbeli távolságát, örök distanciáját, bizonytalanságát egy totószelvény hasábjain keresztül tematizáló, korai képversében.

Nem követeli a könyv, hogy ezt a Bizonytalanságot is tanuljuk el tőle a lóverseny, a pályák szépsége, a fogadás izgalma mellett, de meglétéhez makacs és magányos, bűnös-szent következetességgel ragaszkodik.

Vö. Jászberényi [Sándor]: Tandori betegsége: grafománia
Doboss Gyula: Ex libris