Hát, a TÁP Színház több mint öt órás Utas és holdvilág playback-előadása, amely erősen próbára tesz színészt és nézőt egyaránt. Vajdai Vilmos immár másodszor bizonyította be, hogy rádiójátékot színpadra lehet állítani. Lehet, bizony, csak nem pontosan értem, hogy minek.

 

Egy ideje már nem tudok másképp tekinteni a TÁP Színház előadásaira, mint provokatív gesztusokra. Ott volt például a MagyarIQm, amelyben a színészek órákon keresztül olvastak fel napi híreket, kommenteket, szórólapokat és falfeliratokat. Akkor azt hittem, hogy ez az előadás nem fog véget érni, és a néző döntése, hogy mikor távozik a színházteremből. Utóbbival kapcsolatban nem is tévedtem olyan nagyot, hiszen tényleg magánügy, hogy a néző mikor távozik, de mint később értesültem, az előadásnak igenis volt vége, csak akkor már sajnos a sörömet ittam a kedvenc kocsmámban. Mindezt nem egy beképzelt kritikus lekezelő kivonulásának szántam, egyszerűen túlokoskodtam az értelmezést: úgy éreztem, ezt a szövegáradatot csak önkényesen lehetne lezárni, hiszen a szövegek, amelyeket az előadásban hallunk, úgyis velünk maradnak a villamoson, a Facebook-on és a hirdetőtáblákon, s a műalkotás ilyen értelemben mindenképpen befejezetlen marad.

 

Ezért állok kissé zavartan az Utas és holdvilág előtt is, hiszen a végtelen hosszúnak tűnő, nézőt próbáló előadás most is provokációnak tűnik számomra, és valószínűleg most sincs igazam. Egy rádiójátéknak teljesen más a felépítése és a funkciója, mint egy színházi előadásnak. Evidencia, hogy a színésznek egyetlen eszköze van az érzelmek, a hangulatok és a környezet bemutatására a rádióban, a hangja. Ennek következménye, hogy sokkal intenzívebbek, szélsőségesebbek az egyes megszólalások ennél a műfajnál. Így szükségképpen önmaga paródiájába fordul át a színpadra helyezett rádiójáték. 

 

Ez történik az Utas és holdvilággal is a Trafóban, és ezt egészíti ki a színészek karikatúraszerű mozgása, mely kissé egy bábszínházhoz teszi hasonlóvá az előadást. De mivel bábok helyett élő színészeket látunk a színpadon, figyelmünk legtöbbször arra irányul, hogyan képes a színészi játék követni a hangok által diktált koreográfiát, mindez pedig egészen súlytalanná teszi az Utas és holdvilág történetét. 

 

Mert ahhoz sajnos túl hosszú az előadás, hogy intenzíven kapálózó szappanopera-figurákat nézzünk közben végig, akik minden erejükkel azon vannak, hogy betartsák a rádiójáték által diktált ritmust. Ráadásul ez az esetek nagy részében nem jelent többet, mint a szöveg puszta illusztrálását. Nincs ez persze minden pillanatban így, az előadásban főszerepet játszó vetítések, melyek sokszor kifejezetten eltakarják a színészi testeket, az esetek többségében éppen a közhelyek, a puszta illusztrativitás ellen dolgoznak. A MOME hallgatóinak csapata olyan látványra törekedett, amelyben a humor, a színpadi események felerősítése vagy éppen ellenpontozása volt a cél. Az elnagyolt rajzfilmes lakásbelsők a hang és színészi játék által létrehozott karikatúraszerű összképet erősítik, az épületalaprajzokkal megjelenített városkép, a freskók fragmentumai nincsenek szoros kapcsolatban a színészek mozgásával, külön világot teremtenek az előadáson belül, s így nem figuratív módon járulnak hozzá a történethez, inkább a hangulatát határozzák meg. Az egyik legizgalmasabb képi megoldás, a Millicent nevű szereplő megjelenítése: hangját a rádiójátékban Pokorny Lia adja, de testet nem kap hozzá a TÁP előadásában, hanem a háttérben régi amerikai filmek szexi nőalakjai váltakoznak, amelyet Mihály (Laboda Kornél) és Ellesley doktor (Márton András) mint mozifilmet néznek Millicent rövid jelenete alatt. Mindez nagyon szellemesen mutatja fel a bugyuta amerikai lány sztereotípiáját, aki aztán a végzet asszonya is lesz, legalábbis a doktor számára, aki később feleségül veszi őt. A vetített látvány hangsúlyossága és eredetisége miatt sokszor az lehet az érzésünk, mintha az előadás egy audiovizuális képzőművészeti alkotásnak lenne alárendelve, melyben a színészi test nem kihagyható, de elhanyagolható kellék.

 

Persze, lehet amellett érvelni, hogy a koncepció megértet velünk valami fontosat a történetből. 2007-ben Vajdai Vilmos már színpadra állított egy rádiójátékot Molnár Péter novellájából, a Keresőkből. A Keresők és az Utas és holdvilág között az a hasonlóság, hogy mindkettő egy utazás-, nyomozás-, kereséstörténet, a playback pedig – mivel a színészektől elveszi a megszólalások jogát – a két sztori fatális jellegét mutatja fel. Itt minden előre meg van írva, el van rendezve és fel is van véve, szereplők és színészek egyként sodródnak az eseményekkel, nincs szabad akaratuk.

 

Mindez viszont kissé kevésnek bizonyult számomra: az előadás sorsszerűségre épülő filozófiai tartalmát elég gyorsan megértettem, és a harmadik órától már az sem hozott lázba túlzottam, hogy Laboda Kornél bús férfija Bodó Viktor hangján szólalt meg, Hegymegi Máté Szepetneki Jánosa Csányi Sándorén vagy Egger Géza Waldheim Rudija Mucsi Zoltánén. Ebben az előadás hossza vastagon benne van, mert akármilyen szórakoztató geg ez, nem tart ki több mint öt órán keresztül.

 

Ahogy az sem egészen világos, miért gondolja Vajdai Vilmos fontosnak, hogy az egyik hang, amelyet az előadás alatt hallunk, testet is öltsön az utolsó jelenetben. Talán az előadás ugyanazt kísérli meg végül, amit a mű végén Mihály: „konformizálódni. Talán most sikerül. Ez a sorsa. A tények erősebbek voltak nála.”  

 

Az előadás adatlapja a port. hu oldalon itt található.