Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HATÁRESETEK

Eurothalia Fesztivál 2017, Temesvár
2017. okt. 10.
Folyton határokba ütközünk: a temesvári Német Állami Színház idén hetedszer megrendezett Eurothalia Fesztiváljának előadásai a határok megnyitása mellett foglalnak állást. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Azért jövök most ezzel, mert az idei, Andreea Andrei teatrológus válogatta fesztivál jelszava: Határok. A politikai, társadalmi mellett a személyes határainkra is utal az alcím, ingerküszöbre, belső és külső korlátokra, meg arra, hogy ne tiltásként, hanem lehetőségként tekintsünk a mentális vagy valódi térképekre rajzolt vonalakra. Egyszóval kellően tág és általános a fogalom; épp olyan, amilyen egy ilyen léptékű nemzetközi színházi fesztivál mellé illik.

Most akkor értünk haragszom kicsit: nálunk a közönség vélt vagy valós vágyainak való megfelelés (jegybevétel, TAO, stb.) még a lehetőségét is kizárja annak, hogy olyan bevállalós (és igen, drága) alkotókat és előadásokat hívjon meg egy intézmény vagy egy fesztivál, mint amikbe itt belebotlottam a nyolcnapos fesztivál első három napján. Az idei és a tavalyi kínálatból pár név, akik néhány színházfanatikuson kívül nálunk senkinek nem mondanak semmit, holott mind a mai európai színház arcát aktívan alakító csapatok és alkotók: fellépett a She She Pop, a Rimini Protokoll, jött Gisèle Vienne, Maja Kleczewska, tőlünk meg – és erre legyünk büszkék – a Dollár Papa Gyermekei. Az idei lista is brutális: a lent említetteken kívül Alain Platel, a Motus, az Ultima Vez is Temesvár vendége. (Egy ilyen körbe belefér néhány mellényúlás is. A lejárt szavatosságú Odin Teatret és Eugenio Barba egyértelműen túlreprezentált a programban, de Jurij Kordonszkijnak a rendező színházban bemutatott García Márquez-adaptációja is totális félreértés a maga kizárólag illusztrációban utazó, bombasztikus esztétikájával, melyért elsősorban Helmut Stürmer díszlettervező okolható.)

Amikor Andreea Andrei válogatót a program összeállításáról kérdezem, szerény mosollyal mondja: muszáj a közönségnek megmutatni, hogy a klasszikusokban bízó román színház mellett más előadó-művészeti formák is léteznek. Nem szabad túl radikálisnak lenni, fontos a fokozatosság, teszi hozzá, én meg arra gondolok, hogy a fele királyságomat odaadnám egy olyan hazai fesztiválért, ahol a Gob Squad vagy a She She Pop lenne az új nézők beszoktatásának hatékony eszköze. Fiatalodó közönségről beszél, olyan nézőkről, akik egyébként jellemzően nem színházjáróak, de tudják, hogy az Eurothalián van esély korban-gondolkodásban hozzájuk közel álló, határsértő művészeti vállalásokkal találkozni. Hozzáteszi: sokat köszönhetnek a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozónak (a jövőre tízéves, regionálisan megkerülhetetlen jelentőségűvé nőtt TESZT-nek), hiszen van átfedés a műsorpolitikájukkal és a gondolkodásukban. Kevesebb a kapcsolat a helyi román Nemzeti Színház szervezte nemzetközi színházi fesztivállal, ami inkább a dramatikus művekre koncentrál.

Én meg akkor irigyen kérdezem: Temesvárnak miért szabad azt, amit Budapestnek sosem? A terjedelmi korlátok nem teszik lehetővé a mélyre ásást, de a titok egyik nyitja valószínűleg a multikulti; az ti., hogy a román, a magyar és a német közösség a város és intézményei nagyvonalú közreműködésével megtalálja-megteremti az őt érdeklő közösségi eseményeket, legyen szó előadó-művészetről vagy másról. Nincs sokkal több pénz (sőt: úgy tippelem, a három említett fesztivál összköltségvetése el se éri a budapesti MITEM központi direktívával garantált évi 200 millióját), helyette viszont van kockáztatás és szakértelem. Meg hosszú távban gondolkodás. Csupa nálunk ismeretlen fogalom. 

Ibsen: Kísértetek
Ibsen: Kísértetek

Életből a halálba. Az osztrák Markus&Markus kellően őrült csoportnak tűnik ahhoz, hogy érdemes legyen rájuk odafigyelni. Repertoárjukon több Ibsen-darab is szerepel, és van egy érzésem, hogy a John Gabriel Borkmannal vagy a Peer Gynttel se bántak tisztelettudóbban, mint most a Kísértetekkel. Nem is jó szó a tisztelet, mondjuk ki, méretes átverés a cím: Ibsen darabjából egy nyúlfarknyi jelenet hangzik csak el az előadás vége felé, az is kivetítve. Idős nő ül egy ágyon, a halálos beteg fiú, Osvald szövegét mondja anyjának, Alvingnénak, akinek a szavait a társulatot alkotó két Markus (Markus Schäfer és Markus Wenzel) olvassa fel. A nő Margot, az előadás főszereplője. Aki már nem él: a tucatnyi testi bajtól szenvedő német nyugdíjas 2014-ben elhunyt, miután úgy döntött, hogy Svájcba megy és asszisztált öngyilkosságot követ el. A Markus&Markus projektje Margot utolsó egy hónapját követi, rögzíti, eleveníti fel és játssza újra. Az eredmény nem fogható össze egy szóval: ebben a másfél órás, kivételes erejű, megdöbbentő előadásban blőd idétlenkedés, hétköznapi számadás, pátoszmentes emlékezés, megrendítő főhajtás egymásba simul. 

Hosszú, fehér, terített asztal előttünk, két palástos, fakardos, nagyra nőtt gyerek hülyéskedik rajta és körülötte, közben zenei citátumok (a Liebestod a Trisztán és Izoldából), irodalmi idézetek (Rómeó és Júlia, Hedda Gabler, stb.), mind egy irányba mutatnak. Figyeljetek, gyerekek, a mai témánk a halál! Amiről nem beszélünk, amire nem gondolunk, de ha megtesszük (általában kényszer hatására), akkor biztosan nem így. A két Markus röhög a halálon, röhög a halállal. Hosszas kutatás után találták meg ’Osvaldjukat’, vagyis Margot-t, aki beleegyezett, hogy színházi előadás készüljön a haláláról (elhangzik az is: volt olyan szervezet, ami Werther-hatástól félt emiatt). A két rokonszenves fiatalember aktívan beépült a nő életébe, aki utolsó hónapjában elköszönt mindentől és mindenkitől. Az elhúzódó búcsúzkodás képei megtévesztőek: a kivetítőn újabb és újabb kávézások, sütizések, reggelik és uzsonnák, partytime reggeltől estig, szóval pazar a hangulat. Időnként meg is feledkezem arról, mire készül ez a látszólag jó karban lévő, mindig mosolygós idős hölgy, de a két színész folyton emlékeztet a témára. Hol az eutanáziához használt méregről tartanak koponyaálarcban powerpoint-prezentációt, hol Margot több száz nippjét vagy tucatnyi plüssállatát helyezik el óvatos gondossággal a díszletben. 

És közben megállíthatatlanul múlik az idő, a színészek dühödten tépkedik le egy naptár lapjait, a videó vége pedig legalább annyira hihetetlen, mint amennyire sejthető-kiszámítható. A kamera ugyanis ott van az utolsó percekben is, a szemünk előtt hal meg egy ember. A két játszó a döbbenetes jelenet előtt kiül a nézők közé, érezni, hogy megfagy a levegő a szűk teremben. El tudom képzelni, hogy ez az egész valakinek sok, hogy undort érez, hogy kikéri magának. Én azonban másképp gondolom: ez az előadás fényesen ragyogó, csodálatos emlékmű egy embernek, aki egyszeri és megismételhetetlen volt.

Emlékből a valóságba. A német-brit sztárcsapat, a Gob Squad a tőle megszokott vegyes műfajban dobbant nagyot. Élő és rögzített videó, improvizáció és kötött szöveg, a nézők aktív bevonása és a színészek alkalmazkodási képességét is próbára tevő jelenetek követik egymást a Western Society című pompás előadásban. Messziről startolnak: a hátsó falra kivetített indító dátum, a Kr.e. 1 millió gyorsan pörög lefelé, míg jó tíz perc alatt elérünk 2017-be. Amikor a törzsfejlődésben megjelent az ember, a színpadon is feltűnik az evolúció csúcsa: két nő, két férfi, tökpucéran, hogy az idő múlásával flitteres-giccses ruhákat öltsenek magukra és a látszólag kacatokkal teli, romos színpadot is lassan rendbe tegyék. Ők lesznek a szemünk előtt zajló élő közvetítés műsorvezetői és főszereplői, akik néhány szerencsés (?) kiválasztott előtt szélesre tárják majd a kaput a nyugati társadalom áhított, remélt, irigyelt világába. 

Lassan, körülményesen és rettentő viccesen vezetik fel az est tulajdonképpeni főszereplőjét, egy senki által nem nézett youtube-videót, amit valahol valaki egy családi összeröffenés alkalmával örökített meg. Sok tízezer ilyen és még ilyenebb videó kering a (szereplők által mindig áhítattal kimondott) interneten: ismeretlen emberek esznek, isznak, ülnek, állnak, táncolnak. Maga az unalom és érdektelenség, mégis ezek a megragadhatatlan pillanatot megmenteni akaró álló- és mozgóképek a mai civilizációnk sarokkövei. A Gob Squad missziója ezen az estén a közel háromperces videó élő rekonstrukciója civil résztvevők közreműködésével. Ez szimpla ügyességi feladat, az alkotóknak azonban természetesen más ambíciói is vannak. A „tortás lány”, a „távirányítós fickó”, a „nagyival táncoló” vagy a „fehérsapkás fiú” azok a papírmasé karakterek, akiknek a bőrébe kell bújni, vagyis felvenni azt a viselkedést vagy testhelyzetet, amit ők az eredeti videón csinálnak.

Western Society
Western Society

Csakhogy a színészek közben különös játékba fognak: „Mit csinálunk most?”, kérdezgetik egymástól, és igyekeznek pontosan meghatározni, melyikük épp kit „játszik” el a videóról. Vajon tökéletlen másolatokat látunk vagy eredeti gesztusokat? Aztán a kisgyerekek körében népszerű feleletválasztós játékba fognak, hosszan, vissza-visszatérve a formához, ám a kérdések egyre durvulnak. „Caffé latte vagy latte macchiato? Női jogok vagy meleg jogok? Melyiket választod: ha a gyereked prostituált lesz, vagy ha önként csatlakozik az Iszlám Államhoz?” Egyre több személyes és személyeskedő kérdés következik, és folyton két rossz közül kell választani. A sok nevetés oldja annak a feszültségét, hogy mi magunk is kénytelenek vagyunk legalább belül megválaszolni az egyre szörnyűbb felvetéseket.

A „kisorsolt” nézők színpadra lépésével szintet lép az előadás: az újrajátszás és a rekonstrukció következik, kitérőkkel és elhajlásokkal. Az új szereplők fülesen kapnak általunk nem hallott instrukciókat, csetlés-botlásuk megnevettet (meg persze hálásak vagyunk, hogy nem mi szerencsétlenkedünk a színpadon), de a múlt elnagyolt újraalkotása közben olykor megejtően jelen idejű játék szemtanúi leszünk. Például amikor az egyik színésznő szüleiről és egy soha meg nem valósult közös fotóról beszél, ami most végre elkészülhet alkalmi apjával és anyjával. A vászonra kivetített, a vászon mögött élőben is létező aznap esti „család” nappalija ismerős és idegen egyszerre. Az emlékből, a vágyból lehet valóság, a közeli valóság lehet borzongatóan távoli. És az sem biztos, hogy az jár jól, aki kimarad a játékból. 

Egy ház Ázsiában
Egy ház Ázsiában

Az eredetitől a másolatig. Az Agrupación Senor Serrano 2014-ben bemutatott Egy ház Ázsiában című előadása tavaly ősszel különösebb visszhang nélkül fordult meg a Trafóban. A 2016-os Birdie-t (Proics Lilla itt áradozott róla) színházilag erősebb anyagnak érzem (miközben kritikus kolléga szájából hallottam, hogy ez nem is színház), az Egy ház Ázsiában azonban rétegzettebb, több titkot rejtő, a nézőtől kétségkívül nagyobb koncentrációt, illetve az asszociáció, a rejtvényfejtés és a puzzle mint színházi forma iránti feltétlen rajongást követelő, középhaladóknak ajánlott előadás. A hatalmas zöld terepasztal és a mögötte lévő óriásvászon az alap itt is, rajta most miniatűr erdő, útszéli parkoló meg egy háromszintes, kétemeletes ház méretes makettje. A bő órás előadás a vásznon és előtte játszódik, de leginkább a néző fejében.

Meglehetősen bonyolult a struktúra, a makettvilágot precíz koreográfia révén élettel megtöltő három közreműködő nem csak kameraman, illetve – mint az előadásban elhangzik – negyvenes pasi, aki még mindig szeret játékkatonákkal matatni. Miközben szintekre és szobákra szeletelik a felnőtteknek készült babaházat, hogy újabb és újabb sötét titkát tárják fel, korunk egyik, ha nem alapvetően meghatározó traumáját boncolgatják: a 9/11 utáni eseményeket. Lebutítom ezt a csillogóan okos előadást, ha azt mondom, hogy az Oszama bin Laden utáni amerikai hajtóvadászatról szól, hiszen a spanyol csapat rengeteg – lehet, hogy túl sok? – szűrővel és objektívvel, makrókkal és nagytotállal is dolgozik.

A fotók: Eurothalia Fesztivál
A fotók: Eurothalia Fesztivál

Virtuális és valóságos színpadjukon olyan, egymással látszólag köszönőviszonyban sem lévő történések úsznak egymásba, mint a keresztesháborúk, a legendás apacs indiánvezér, Geronimo (filmvásznon többször megörökített) mítosza, Bush elnök szeptember 11-e után mondott beszédei, Kathryn Bigelow nálunk Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza címmel vetített hollywoodi mozija, Mark Owennek a No Easy Day című kötete (amit magyarul az eladási statisztikák miatt A Bin Laden akció – Így végeztük ki a terroristavezért címmel adtak ki). És a különböző korszakokból, kulturális regiszterekből, történelmi pillanatokból elcsipkedett, fikcióból és valóságból összemixelt történetek a kezükben könnyen alakítható alapanyaggá válnak. A szemünk előtt frissen összegyurmázott narratíva hihetetlen és valószínűtlen fordulatokat is rejt, ám a leglényegesebb a hogyan, az a kissé távolságtartó, mégis nagyon személyes perspektíva, ahonnan az alkotók rátekintenek választott témájukra, és csökönyösségük ráveszi a nézőt is arra, hogy a minket körülvevő, ijesztően valódinak tűnő videó- és képáradatot kezdjük el végre mélységes gyanakvással szemlélni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek