A galaktikus hasonlat nem pusztán az újságírói erőlködés szülte metafora: a kiállítás kiindulópontjául szolgáló tárgy, Wilhelm Wagenfeld asztali lámpája szigorúan geometrikus formái ellenére tagadhatatlanul szférikus asszociációkat kelt. A meglehetősen prózai WA-24 névre hallgató lámpát 1924-ben a weimari Bauhaus fémműves műhelyében tervezte az akkor épp hallgatóként ott tanuló későbbi neves formatervező.

A tárgy szerzősége nem teljesen egyértelmű, mivel hallgatói műhelyről van szó, egy-egy formatani feladattal többen is foglalkoztak, a WA-24 pedig egy alapvető formatani problémára válasz: a kör térbeli kiterjesztésének lehetséges változatait – a korongot, a hengert és a gömböt – ötvözi ipari gyártásra alkalmas használati tárggyá. A stúdiót a lámpa elkészültének idején Moholy-Nagy László vezette, aki a fém-üveg kombinációjú lámpatestek tervezésének szentelt stúdiumokat. Manapság ez a párosítás evidensnek tűnik, de hogy abban az időben mennyire nem volt az, azt a kiállítás történeti szekciója igazolja, ahol az 1910-es évektől az 1930-as évekig tartó időszak hazai lámpatervei láthatóak. A WA-24 zsenialitása épp abban mutatkozik meg, hogy ma is bátran elhelyezhető gyakorlatilag bármilyen miliőben. 

Az azóta ikonikus designtárggyá avanzsált diákmunka önmagában is számos rétegét rejti az ipari formatervezésnek, melyeket a B. Nagy Anikó kurátor által összeállított kiállítás szép sorban le is fejt a szférikus felszínről. Az első réteget, a szerzőség homályos búráját még nem világítja át az egyértelműség vakító fénypászmája. A Bauhaus tanítási metódusának megfelelően több munka is készült az üveg-fém-kör kombináció feldolgozására. 

Ezek egyike egy később eltűnt végzős hallgató üveg talapzatú és testű lámpája, melyre később másvalaki üvegbúrát tervezett, miközben Wagenfeld is elkészítette a maga variációját fém talapzattal és lámpatesttel. Az üveg tartószerkezet kialakításában a működés átláthatóságának bauhausi gondolata ölt testet, míg Wagenfeld lámpája a geometrikus formákra redukált tervezés mintapéldánya. A partvonalról még egy teáskanna is befigyel, amely szintén a gömb alakú üveg és a fém (szűrő) kombinációja, egy magyar származású bauhausler, Pap Gyula munkája. A gömbölyű teáskészlet épp Wagenfeld révén vált a szocialista háztartások mindennapos kellékévé, mivel a jénai üveggyárban – ahol Wagenfeld később dolgozott – számos harmincas évek-beli terv gyártásban maradt –, de ez már az ikonikus lámpa tiszta fénnyel világító történeti rétegének része.

Újabb szféra a Bauhaus filozófiájának opálos fényudvara. A mozgalom tervezői tömegesen gyártható esztétikus tárgyak tervezésére törekedtek, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy a szerényebb jövedelmű átlagember környezetét tegyék esztétikussá. A Bauhausban tervezett darabok azonban nem csak ma számítanak kuriózumnak, a maguk idejében is luxuscikként végezte sok közülük. Az asztali lámpáról is hamar kiderült, hogy sok más Bauhaus-tárgyhoz hasonlóan letisztult formái ellenére nem alkalmas ipari gyártásra. A sok kézi munka viszont megdrágította, így végül exkluzív tárggyá vált, mely többek között Gropius, Bruno Taut és a Moholy-Nagy házaspár lakását díszítette. Manapság a Tecnolumen gyártja, és úgy 500 euróért szerezhetik be a design rajongói.

A Kiscelli emeleti kiállítóterében kiemelt pozícióban bemutatott asztali lámpa eredetije körül a tárgy keletkezésének körülményei, illetve az alkotó személye kerül a fókuszba. Innentől két dimenzióban indul el a történet. A lámpa tengelyében húzódó hosszanti folyosón az idő lineáris vonalát követve a korszak lámpatervei kaptak helyet. A WA 24 eredetiségét akkor tudjuk igazán értékelni, ha végignézzük az 1910-es évektől az 1930-as évekig tartó időszakban keletkezett kézzel készült tervlapokat. A múzeum birtokában lévő gyűjtemény a Kiscelli kolostor épületének hajdani tulajdonosa, Schmidt Miksa bútorgyáros hagyatékából származik, és eddig még sosem állították ki. Az 1980-ban újraindított gyártáshoz a már idős Wagenfeld maga dolgozta át a tárgyat az arányok javításával. 

A lapok illusztrálják a jómódú egyéni és céges megrendelőknek dolgozó gyár széles repertoárját, a közreműködő tervezők közt olyan nevek is szerepelnek, mint Adolf Loos, Josef Hoffmann, vagy Koloman Moser. A míves, kézzel festett tervlapok nézegetése önmagában is élmény, a hozzájuk párosított, a Schmidt lakberendezési vállalkozás történetét és üzleti működését bemutató tablók pedig a kor belsőépítészeti trendjeiről vallanak amellett, hogy a Schmidt család és a kiállítást befogadó épület kapcsolatáról is informálják a látogatót. A történeti anyag lineáris füzére ellenpontozza a szintén a Wagenfeld lámpa origójától induló kortárs asszociációk önálló életet élő műtárgyakból álló univerzumát. 

Fotók: Kiscelli Múzeum

Az átiratok a Maria és Walter Schnepel nemzetközi gyűjteményének darabjai, melyet öt magyar művész munkái egészítenek ki. Számtalan módon és műfajban értelmezik újra az eredeti tárgy mondanivalóját az anyag módosításától a szerkezet és forma dekonstruálásán át a szférikus lebegés filozofikus megjelenítéséig. Egyesek új rétegekkel burkolják az eredetit, mások épp ellenkezőleg: a végletekig csupaszítják. Az ovisoknak is eszébe jutó gesztustól, a búra összefirkálásától – amely persze egész más fényben tűnik fel, ha világhírű kéz munkája – a mélyen összetett mondanivalót hordozó lámpa-ciciken át az filléres műanyag golyóstollakból kreált rojtokban megtestesülő mítoszrombolásig terjed a művészi fantázia. Emellett persze szép számmal előfordulnak bekapcsolható, működő lámpaátiratok is. 

Úgy tűnik, a hazai közállapotok kedveznek az ábrándos melankóliának: a tárlat legköltőibb, legfilozofikusabb darabjai épp a magyar munkák. Hol másutt születhetne meg olyan inverz világítótest, mely árnyék helyett a fényt vetíti sötét alakja mögé, vagy melynek opálosan világító gömbfelületén torz árnyalakok küzdenek egymással újra meg újra az apatikus szakításig? A körvonalaira csupaszított fél-forma, mely saját tengelye körül forogva előállítja ugyan a lámpa illúzióját, lendületét vesztve azonban visszavedlik puszta vonallá – mi ez, ha nem igazi hungarikum. És nincs mit csodálkozni azon, ha valaki a Hold túlsó oldalára vágyik egy lámpa ürügyén. Az összes poént azonban nem lőjük le, érdemes inkább elindulni a fény nyomában, Óbuda irányába.

 A kiállítás megtekinthető 2017. december 31-ig.