A korábbi évekhez hasonlóan idén is nagy volt az érdeklődés, a 75 pályázatból a Szemlére végül 18 produkciót válogatott be a szakmai zsűri (idén Gáspár Máté, Scherer Péter és Somfai Barbara). Az idei Szemlén a zsűri a korábbi évek hagyományaihoz híven nagyrészt a független szférából válogatott (a kőszínházak közül csak két vidéki bábszínház kapott helyet a mezőnyben), és idén hiányoztak a mezőnyből a nagyobb színházi nevelési társulatok is. 

A Szemlék tematikája az elmúlt hat évben érdekes parabolikus ívet írt le. A kiírást, a bírálati szempontsort, a szemlén bemutatott előadásokat és a döntést mind a négy alkalommal élénk szakmai figyelem és párbeszéd kísérte, és a szakmán belül a Szemle „mindenki ügyévé” vált. Amíg a 2011-es válogatás még tudatosan „kiszűrte” a részvételre is építő színházi nevelési programokat, addig 2012-ben már az egyik legjelentősebb magyar drámapedagógus, Kaposi László lett a zsűri elnöke. 2014-től a Szemle a Jurányi Házba költözött, és egyértelműen színházi nevelési profilt kapott. A FESZ javaslatára összeállított kiírás szerint már csak színházi nevelési programok nevezhettek, és a képzett drámatanár alkalmazása is kritériummá vált.

Soha senkinek. Fotó: Torják Orsi

Három év kihagyás után az idei Szemle meghívójában érdekes ígéretet olvashattunk: „[a zsűri tagjai] idén a mecénás, Polgár András kérésére visszatérve a projekt gyökereihez ismét a pályaművek színházi komponensére fordították az elsődleges figyelmüket.” Három nap alatt összesen 13 előadást volt lehetőségem megnézni, és tíz esetében bizton állíthatom: a szándék sikerült, az elmúlt évekhez képest érzékelhetően erősödött a mezőny színházi minősége.

Akik azonban idén „színházi nevelés-mentes” szemlére számítottak, azoknak csalódni kellett. Kivétel nélkül mindegyik előadáshoz kapcsolódott valamilyen feldolgozás, vagy az előadást követően, vagy azt alkalmanként megszakítva. Ami felveti azt a kérdést, hogy lehet-e osztályteremben „csak” előadást bemutatni, vagy mindenképpen szükséges azt valamilyen feldolgozással is megsegíteni?

Az elmúlt négy Szemlén is újra és újra felmerülő kritika volt a színházi nevelési előadásokkal szemben, hogy azok amiatt nem minősülnek színháznak, mert abban a résztvevők is szerephez jutnak. Interakció és interakció között is van azonban jelentős különbség. Az ún. zárt végű interakciók esetében (amikor pl. a színész a nézőkhöz szerepből beszél, amikor megkérdezi életkorukat, vagy amikor ételt oszt nekik) a produkció valójában nem vár érdemi választ a nézőtől, az interakció a bevonódást segíti. Csak az ún. nyílt végű interakcióknál merül fel, hogy egy előadás „elvesztette színház jellegét”: akkor, amikor a színész a nyitás során érdemi kérdést tesz fel, amire érdemi választ is vár. De minek a színházi élményt „elrontani” azzal, hogy mindenféle kérdéseket teszünk fel a résztvevőknek?

Ha egy szóval össze kellene foglalni az idei válogatásba bekerült előadások többségének témáját, az a bántalmazás lenne. Vagy még inkább: erőszak. Családon belüli erőszak, szexuális erőszak, kortársak közötti erőszak, tanár-diák erőszak, társadalmi erőszak (holokauszt). Két alkalommal is hallom a bántalmazást felmutató előadás után a résztvevőkhöz intézett kérdést: „Szerintetek kinek a felelőssége az, amit itt láttatok?” 

Mindkétszer meg kellett állnom, hogy be ne kiabáljam: az alkotóé. A tantermi színházi előadásokra nem önszántukból mennek el a diákok, hanem az előadás megy hozzájuk – és az esetek túlnyomó többségében a diákoknak semmilyen beleszólásuk nincsen abba, mi ez az előadás. A társulatot a pedagógus hívja meg, aki jó esetben tudatos döntést hoz (pl. a szinhazineveles.hu segítségével), rosszabb esetben igent mond az őt megkereső közönségszervezőnek. 2013-as kutatásunkban azt találtuk, 39%-ban a pedagógus, 61%-ban a színház kezdeményezi az együttműködést, ma sem lehet ez az arány sokkal jobb. Az osztály tagjai fél életüket a tanteremben töltik, az egysíkú hétköznapjaik életterébe vitt előadás rendkívül erős beavatkozás (gondoljunk bele: mintha az irodánkba vagy az otthonunkba érkezne színház), ami azonban csak pár óráig tart. Azt követően az osztály és a pedagógus magára marad. Ezért is kiemelt felelősség, mit viszünk el az osztályterembe, és az is, hogy utána mit kezdünk azzal, amit a színházi előadás felvetett.

Ebből a szempontból nézve érzékelhetők még kontrasztok a mezőnyben: a feldolgozások tudatos átgondoltsága és módszertani felkészültsége még sokkal hullámzóbb, mint a színházi minőség. A Nézőművészeti Kft. és a Manna Soha senkinek című közös előadása egyértelműen a szemle egyik legerősebb előadása. Nem tudunk elbújni a hatása alól, a bőrünk alá hatol, erővel és súllyal beszél egy Magyarországon politikai szinten is deklaráltan letagadott, tabusított problémáról, a családon belüli szexuális zaklatásról. A kiváló színészeknek valószínűleg nem jutna amúgy eszébe, hogy csak úgy benyissanak egy osztályterembe, és vadidegen középiskolásokkal negyvenöt perces beszélgetést kezdeményezzenek erről a témáról alaposabb felkészülés, tematika vagy fókusz nélkül. Valamiért pedig mégis ezt teszik, kiegészülve egy érintettként bemutatott tapasztalati szakértővel, akire a facilitátori szerep is jut. Ráadásul mindezt egy olyan előadást követően, ami az alkotók elmondása szerint is alkalmas arra, hogy a látens eseteket felszínre hozza. Márpedig a statisztikai becslések szerint a 15 év alatti nőkből minden negyediket éri családon belüli erőszak, minden huszadikat családon belüli szexuális erőszak, és minden másodiknak volt már valamilyen szexuáliszaklatás-élménye élete során. Vagyis egy teljesen átlagos osztályban biztosan ott ül 10-15 látens érintett is. 

k2 Színház

Hasonló élmény a k2 Színház friss Antigoné bemutatója. A három fiatal színész egy rendkívül autoriter magyartanár, egy hisztérikusan lázadó kamaszlány és egy szorongó kamaszfiú figuráján keresztül tematizálja Szophoklész drámáját, egy adott ponton állásfoglalást provokálva: menjen ki a teremből a tanár által megtépett lány után, aki vele ért egyet. Az előadás után a színészek beszélgetést kezdeményeznek, és mintha maguk is meglepődnének, mit váltott ki minden résztvevőből a rendkívüli energiákat mozgósító színészi játék és a furmányosan átgondolt döntési helyzet. De amíg a szemle közönsége a frusztrációját végül parázs „szakmázássá” elaborálja, addig közel sem biztos, hogy a darab által kiváltott indulatokkal bármely átlagos iskolában is sikerrel meg tud majd birkózni az osztály és a tanári kar. 

Amíg szerencsére teljesen magától értetődő, hogy a tantermekbe vitt előadásoknak is ugyanolyan magas szakmai professzionalizmussal és művészi minőséggel kell készülniük, mint a „színpadra szánt” előadásoknak, addig mintha néhány esetben az alkotók még azt gondolnák: az előadás után nem kell különösebb felkészültség a feldolgozó beszélgetés vezetéséhez, ahhoz elég csak kitenni a nézőkkel szemben néhány széket, mint egy közönségtalálkozónál. Pedig csak egy „egyszerű” feldolgozó beszélgetés kapcsán is érdemes előzetesen átgondolni legalább az alábbiakat:

– Mik a célcsoport fejlődéslélektani és társadalmi sajátosságai? Mit tudunk azokról, akikkel találkozni fogunk? (Pl. ha az előadásunk a drogról szól, tudjuk-e, hogy egy teljesen átlagos középiskolai osztályban a felmérések szerint hányan próbálhattak már herbálos cigit?)

– Mit tudunk az előadás által felvetett témáról? 

– Mi a célunk a beszélgetéssel? Az előadás jelnyelvét, a darab létrejöttének munkafolyamatát, a rendező szándékait ismertetni? Együtt gondolkodni egy emberi, életkori, kapcsolati, családi kérdésről? Együtt gondolkodni egy társadalmi kérdésről? Átadni valamilyen tudást? Prevenciós foglalkozást tartani?

– Megoldani akarjuk a darab által felvetett problémát, vagy megérteni? Érdemes-e megoldást keresnünk, vagy ez éppen, hogy elvesz az előadás erejéből?

– Kérdezni akarunk-e a darab kapcsán, vagy üzenetet átadni? Ha az utóbbi, szükséges-e egyáltalán feldolgozás, vagy az előadás közérthetően, már-már didaktikusan felmutatja önmagában is az üzenetet?

– Ki vezesse a beszélgetést? Szükséges-e, hogy legyen képzettsége, legalább a tudatos nyelvhasználat és kérdezéstechnika terén?

– Adunk-e valamit a résztvevőknek, és ha igen, kinek? (Nem mindegy, hogy a segélyszervezetek listáját megkapja-e minden diák, vagy azt a tanárnőtől kell elkérnie annak, aki érintve érzi magát…)

És ezek csak a beszélgetés esetén átgondolandó legfontosabb szempontok, hatványozottan nő a kérdések száma akkor, ha a résztvevőket dramatikus eszközökkel is meg szeretnénk szólítani.

Igazán örömteli volt látni, hat év alatt mennyit változott az előadások színházi minősége. Olyan jó lenne a következő, jubileumi ötödik Szemlén azzal szembesülni, hogy a részvételi nyitások minősége és átgondoltsága felzárkózott a színházhoz. Mert az előadásokat elnézve bőven lenne mit feldolgozni.