Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROBOT A HÓBAN

Szárnyas fejvadász 2049
2017. okt. 2.
Dekoratív gépek bámulják egymást látványos díszletekben, steril beszélgetésekre dübörgő akciók felelnek. Denis Villeneuve rendezte meg a Szárnyas fejvadász fölösleges és impozáns folytatását. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„Tudom, hogy mi igazi” – morogja Harrison Ford a sci-fi egyik legnagyobb klasszikusának folytatásában, ami már csak azért is kulcsmondatnak tetszik, mert a Szárnyas fejvadász esőáztatta univerzumában éppen az ebbéli meggyőződéseink válnak kérdésessé. 

Ridley Scott álomszép robotsci-fije a nyolcvanas évek nyitányán a film noir keményöklű fejvadászfigurája és mély érzésű gépek között komponált kábító melodrámát egy fenséges disztópia díszletei között, és művének a legfőbb – és a leginkább nyilvánvaló – tanulsága éppen az volt, hogy ember és robot, igazi és mesterséges, eredeti vagy másolat között felettébb képlékeny a határ. Ezt a posztmodern sci-fi tézist most a művészfilmesből hollywoodi zsánerrendezővé nemesedett Denis Villeneuve volt kénytelen újragondolni, merthogy elvállalta a folytatás istenkísértő (hiszen tökéletesen szükségtelen) feladatát – és rendületlenül tiszteletteljes feldolgozásában mintha maga is arra kérdezne rá, hogy vajon mennyiben lehet egy mesterséges kreálmány (például egy folytatás) hiteles és „igazi”. 

Pontosabban: lehet egy replikánsnak is lelke? Ezt kutatja a Szárnyas fejvadász 2049 dögös hőse, a délceg fejvadász-robot, K (Ryan Gosling), aki elődjéhez hasonlóképp rendetlenkedő androidok kiiktatásából él, ám egy nap – miután összeesküvés nyomára bukkant – a saját múltja és identitása után kezd nyomozni. Villeneuve folytatása úgy tudja megőrizni az előzményfilm feszítő kérdéseit és ellentmondásait, hogy az eredeti kiindulópontját ellentétébe fordítja – és a gépnek mutatkozó ember drámája helyett a saját (emberi) múltját búvároló gép történetét meséli el. A háztartási hologramjába szerelmes és az emlékei valóságát firtató replikáns igazságküzdelmét követhetjük tehát, amely legalább annyira megidézi például az A.I.-Mesterséges értelem gyerekklónjának kálváriáját, mint magát a nagy elődöt –  jóllehet Villeneuve roppant hűséggel építi tovább és tágítja ki annak disztópikus világát, brutalista építményekkel, kopár fennsíkokkal és a háztetőkre épült favella-világgal kiegészítve azt a mindannyiunknak ismerős, sivár, mocskos metropoliszt. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

És elsőre talán ez a leginkább szembetűnő: hogy ez már korántsem egy város és az urbánus magány filmje. Villeneuve nagyobb léptékű univerzumot fest elénk, Ridley Scott düledező és tágasságában is klausztrofób környezetét végtelen poszt-apokaliptikus tájakra cseréli, és a megejtően szutykos utcák és házbelsők helyett inkább absztrakt formákban és kiüresített terekben gyönyörködik. Nyoma sincs már annak a fojtogató melankóliának, amelyet Vangelis szintifutama és a városi díszletek fűtöttek, inkább a rezzenetlen tekintetű robotok lomha lépteit és dialógusait figyeljük a lobogó színekben pompázó design-terekben, hogy aztán a baljós csendekkel tagolt beszélgetéseket (Mennyi monológ! Mennyi magyarázó mondat!) rendre megszakítsa a kortárs mainstream tömegfilm jellegzetes dübörgése (mintha Hans Zimmer és Benjamin Wallfisch vallásosan hinne a basszusok hatalmában). 

Merthogy ez a film azért nagyon erősen magán viseli a rendezője és a kora stílusát is, és néhol az előbbi tűnik markánsabbnak (legyen szó Villeneuve absztrakt felületek iránti olthatatlan vonzalmáról vagy a nyugtalanítóan lomha és végletekig kontrollált cselekményépítésről), néhol inkább az utóbbi (lásd a stúdiófilmhez illően bombasztikus effekteket, a jellegtelen zenehasználatot és a közhelyes jeleneteket – a halottnak hitt hős újra támad! – vagy éppen a túláradóan dekoratív minimalizmust). A 2049 sajátos középúton jár a gigaköltségvetésű, generikus tömegszórakoztatás és az ízig-vérig artisztikus, szuverén „szerzői” film között.   

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

És ez a középút talán akkor a leginkább megragadó, amikor a leginkább bizarr eredményekre vezet. A küldetésről hazatérő replikáns-mészárost egy gép vallatja egy hófehér szobában – méghozzá értelmetlennek tűnő Nabokov-idézetet mantrázva! Replikánsok egy mulató nagytermében üres boxok között próbálják megölni egymást, miközben Elvis és Marilyn Monroe éneklő hologramja egyre-másra felvillan és eltűnik! Vagy: az érzelemdús hologram-robot az elevenítő program révén először élvezi az eső érintésének taktilis eksztázisát! 

Az efféle különösségükben vagy eltúlzottságukban eleven pillanatok tüntetik ki Villeneuve moziját, de ezek kisebbségben vannak, a 2049-ben vészes ridegség kísért. Ez a minden ízében precízen megkonstruált mozgókép-gépezet impozáns hatékonysággal dübörög előttünk (szó szerint!), de hogy titka, tartós izgalma, netán lelke volna, az erősen kétséges. Amikor Harrison Ford valahai szerelme, a fiatal Sean Young felbukkan a vásznon egy alig hiteltelen CGI-másolatként, akkor a digitális filmkészítés kísértetiességére csodálkozhatunk rá – arra a szintetikus mozgóképkészítésre, amelynek ez az új Szárnyas fejvadász is elsőrangú példája, és amely manapság Ryan Gosling K-jához hasonlóképpen konokul keres valami „igazit” a boldogabb múltban (többnyire a populáris hagyományban), de csak az eredeti és az „igazi” visszfényét tudja megragadni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek