Ha a Nemzeti Színházban rendezett János vitézre, Az ember tragédiájára vagy a Szegeden bemutatott István, a királyra gondolunk, azt vesszük észre, hogy Alföldi Róbertet kifejezetten érdeklik az egyes előadások történetéhez erősen tapadó hagyományok. Soha nem hagyja őket figyelmen kívül, hanem gondolkodásának kiindulópontját jelentik, vitába száll velük, leleplezi a belőlük fakadó hazugságokat, de van olyan is, hogy megőrzi őket. A Papp László Sportarénában rendezett Hegedűs a háztetőn például kifejezetten hagyományőrző darabnak tekinthető Alföldi munkásságán belül.

 

A Hegedűs a háztetőn egyik központi problémája éppen a változó világ és a konzervatív hagyományok összeegyeztethetetlensége. A főszereplő, Tevje lányai hátat fordítanak annak az évszázados szokásnak, amely az apát ruházza fel azzal a jogkörrel, hogy férjet szerezzen nekik. Tevje haladó gondolkodó, önmagán túllépve képes arra, hogy lazítson a túlzottan szűkre szabott, pusztán megrögzött hagyományokon alapuló rendszeren, ám az ő engedékenységének is van határa. Hogy melyik az a pont, ahol megszűnik a toleranciája, azt az elvándorolt, folyton kiközösítve élő zsidó nép történetének ismeretében lehet megérteni. A közösség ugyanis csak akkor van biztonságban, ha összetart, ezért aki – mint Chava – úgy dönt, hogy nem zsidó férjet választ magának, az automatikusan persona non grata lesz. Hogy a valóságban egy összetartó kisebbség milyen esélyekkel indul a regnáló hatalommal szemben, azt nem csak az előadás utolsó jelenetei miatt tudjuk, hanem hozott történelmi ismereteink is ezt bizonyítják.

 

Alföldi rendezése összetetten mutatja be a tradíciók megőrzésének és elvetésének problémáját. Az előadás szövege arról szól, hogy vannak tarthatatlan szokások, amelyeknek változniuk kell a világ mozgásával, ugyanakkor a történet a zsidó kultúra olyan elemeibe ágyazódik, mint a néptánc, a népzene, a zsidó esküvői szertartás vagy a zsidó lakodalom, amelyek önmagukban lélegzetelállítóan szépek, és határozottan ellenpontozzák, amit a szöveg a hagyományokról kijelent. Így roppant érzékletesen tárja elénk azt a tényt, hogy a tradíció sokrétű dolog, így teljesen felesleges minden elemét egy masszába belegyúrni.

 

Más szempontból, de ugyancsak a tradíció kérdésköréhez tartozik az a döntés, hogy Tevjét Stohl András játssza ebben az előadásban, hiszen ezt a szerepet a játékhagyományban öblös hangú, testesebb színészek szokták alakítani, akik inkább szakállasak, mint nem. Így van ez, ha Zero Mostelre gondolunk, aki a New York-i Broadwayn először sikerre vitte ezt a szerepet, megszerezve a világhírt Joseph Stein, Jerry Bock és Sheldon Hernick darabjának, de hasonló karakter Chajím Topol is, aki az 1971-es film főszerepében tűnt fel. És ne feledkezzünk meg a magyar elődökről sem: Bessenyei Ferencről, akinek talán élete legfontosabb alakítása volt Tevje, de játszotta a szerepet Király Levente, Gregor József, Haumann Péter és Hegedűs D. Géza is. A darab magyarországi előadásainak történetében egyetlen olyan színész volt, aki olyan visszafogottsággal és szuggesztivitással alakította Tevjét, mint Stohl: Kulka János 2000-ben Zalaegerszegen, Bagó Bertalan rendezésében.

 

„Fontos, hogy ötvenéves, ereje és felelőssége teljében lévő ember szembesül a színpadon a gyermekei választásával, a szegénységgel, a meneküléssel” – válaszolta Alföldi egy interjúban arra a kérdésre, miért Stohlt választotta a főszerepre egy öblös hangú, szakállas színész helyett. Tevje lényege Alföldi szerint az érettség és az ezzel járó bölcsesség, amely nem csak a szakállas emberek sajátja. Stohl András pedig mindent tud a szakmájáról: minden gesztusában, minden megszólalásában egyszerre van jelen játékosság, felelősségtudat, bizonytalanság és fájdalom. Kissé pasztellnek is tűnik mellette a Goldét játszó Éder Enikő, bár tény, Tevje szerepe alapvetően több lehetőséget ad a sokszínűségre.

 

A négy lány közül Bánfalvi Eszter és Sodró Eliza tűnik ki leginkább, bár itt is hasonló a helyzet, mint Golde karakterénél: Hódel és Chava története jóval érdekesebb, mint Cejtelé (Martinovics Dorina), Sprince (Pájer Alma) pedig szinte feleslegesen van beleírva a darabba, gyakorlatilag semmi funkciója nincs. Feltehetően a koncepció egyik legfőbb célkitűzése az volt, hogy a színészek minél visszafogottabban jelenítsék meg szerepeiket. Játékukban nincsenek szélsőséges gesztusok, eltúlzott érzelmek, amely ritka kincs egy stadionprodukciónál. Ennek a következménye, hogy a két komikus karakter, Csákányi Eszter (Jente) és Hevér Gábor (Lázár Woolf) játékával kitűnik a többi szereplő közül.

 

Egy zenés stadionprodukciónál viszont fontos az is, hogy a benne játszó színészek valamelyest tudjanak énekelni, és ezzel azért akadtak bajok. A mélypont Hódel és Percsik kettőse volt, amelyet Bánfalvi Eszter és Bányai Kelemen Barna a legnagyobb jóindulattal nézve sem abszolvált. Ezzel szemben kifejezetten üdítő volt a Tevje álma című dal, amelyben Fruma Sára szerepét a zombinak maszkolt Tóth Gabi énekelte, Cejtel nagymamát pedig Náray Erika. 

 

A Hegedűs a háztetőn alapjául szolgáló mű, Sólem Aléchem Tóbiás, a tejesember című regénye még a XIX. század végén íródott, a musicalt azonban 1964-ben mutatták be először New Yorkban. Így az első előadás 20 évvel a holokauszt után akkor is a holokausztról szólt, ha a rendezés ezt semmiféle konkrét utalással nem tette nyilvánvalóvá. 70 évvel a holokauszt után sem változott sokat a mű jelentése, csak az idő ment közben: a második világháború borzalma megélt tapasztalatból lassan absztrakt történelmi fogalommá válik, az áldozatok neve és arca lassan feledésbe merül. Ezért is fontos rendezői döntés Alföldi Róbert részéről, hogy az előadás végén nem magyaráz el semmit, mert úgyis értünk mindent, helyette arcot ad azoknak, akiknek addig csak testük, hangjuk és történetük volt.