Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EZ NEM A MI ÉLETÜNKRŐL SZÓL

Interjú Hajdu Szabolccsal
2017. szept. 7.
A Látókép Ensemble Kálmán-nap című előadását a legjobb független színházi előadás díjára jelölték idén a kritikusok. Ennek apropóján beszélgettünk színházról, filmről, a rendszerről és a Filmalapról, na meg a kritikáról Hajdu Szabolccsal. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.
Revizor: Mennyire vagy a Látókép Ensemble társulatvezetője, és mennyire beszélhetünk nálatok közös alkotófolyamatról?
Hajdu Szabolcs: A társaság magjával – amely néhány emberből áll csak – már több, mint húsz éve dolgozunk együtt. Tény, hogy én vagyok a kiváltója a folyamatoknak, minden új projekt belőlem indul, a vezetői felelősség az enyém. A színdarabok szövegeit is én írom meg, de ami a szövegekig elvezet, és ami utána következik, az már közös munka. Fontos nekem ez a társaság, mert bennük gondolkodom, amikor létrehozok valamit, és tőlük olyanok az előadások, amilyenek.
R: Bár több interjúban visszautasítottad, hogy társulat lennétek, azért a színészekben való gondolkodás erősen társulati működést sejtet…
HSz: A társulat zárt dolgot feltételez, én pedig azt szeretném, ha ez a közösség minél nyitottabb lenne. Laza, virtuális társulatról lehet beszéni, de erről is csak mostanában, korábban ugyanis ritkán csináltunk színházat.
R: Anyagi megfontolásokból fordultatok a színház felé?
Ernelláék Farkaséknál. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ernelláék Farkaséknál. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Az alkotói jelenlétet viszont nagyon fontosnak tartom, mert úgy érzem, felelősséggel tartozom azért, ami körülvesz. Ez a felelősségérzet akkor erősödik fel igazán, amikor számomra nagy jelentőséggel bíró művészek adják fel, lépnek ki vagy mennek el közülünk. Mikor például meghalt Esterházy, akkor azt éreztem: eggyel kevesebben vagyunk, gyengébbek vagyunk. De ez csak mostanában van így, régebben csak másodsorban gondoltam ilyesmire, nem ezért csináltam filmeket.HSz: Minden szempontból speciális helyzetben vagyunk, a mi életünk ugyanúgy, mint az ország. Az elmúlt pár évben olyan politikai átalakuláson ment keresztül a társadalom, amelyhez én nem szerettem volna asszisztálni. Persze, illúzió, hogy teljesen kivonhatjuk magunkat ebből a folyamatból, de a színházzal kicsit könnyebb a távolmaradás, hiszen kevesebb pénz kell hozzá, mint a filmhez, és ha sikeres, akkor eltartja a közönség.
R: Hanem?
HSz: Akkor a személyesebb érdeklődésem fontosabb volt, talán kevésbé voltam szolidáris a közösséggel. 
R: Te lettél érzékenyebb, vagy a mindennapok politizálódtak át?
HSz: Előállt egy helyzet, ami más feladatokat ír elő nekünk. Annak idején a saját életem felé fordultam, például a Fehér tenyérrel, és azt gondoltam, ha ez másra is érvényes lesz, az jó, de nem ez volt az elsődleges szempont. Most olyan dolgokról beszélünk, amik ugyan minket is húsbavágóan érintenek, de tudatosabban próbáljuk az egyedit az általános felé tágítani. A magyar társadalom által kínált témák közül továbbra is feldolgozatlan az egyik legfontosabb: a középosztály élete. A művész értelmiség jellemzően inkább az extrémitások, illetve a periférián élők felé fordul, ha végignézzük a magyar film-, irodalom- vagy színháztörténetet, akkor azt látjuk, hogy a középosztályról, amely a társadalom gerincét képezi, nagyon kevesen beszéltek. 
R: Van ma Magyarországon erős középosztály, amely a társadalom gerince tud lenni?
Ernelláék Farkaséknál. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Ernelláék Farkaséknál. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Sz: Igen, az már egy másik kérdés, hogy milyen szinten él ez a középosztály. Az Ernelláékban erről is szó van, amikor Ernella arról beszél, hogy milyen lesz, ha majd egyszer lesz házuk, vagy amikor Skóciából úgy jönnek vissza, hogy semmijük sincs. Az Ernelláék problematikáját ösztönösen, szinte véletlenül találtuk meg, ezzel szemben a Kálmán-nap már a tudatos folytatása a középosztályról szóló diskurzusnak.
R: A Kálmán-nap szereplői miben különböznek az Ernelláék Farkaséknál szereplőitől?
HSz: Ugyanaz a miliő, a szereplők is hasonlóak, de másféle témák kerülnek elő. Úgy éreztük, az Ernelláékban sok mindent elmondtunk, de sok mindent nem. A Kálmán-nap egyik központi témája például a párkapcsolatok szexualitás vonzata, ami az előző előadásból teljes mértékben hiányzik. Ugyanez fordítva is igaz: bizonyos témák, amelyek csak felvillannak a Kálmán-napban, az Ernelláékban részletesen ki vannak bontva. A kettő együtt ad egy komplexebb képet.
R: Az Ernelláék filmes változatát ti játsszátok a saját otthonotokban. Így az egyik legizgalmasabb kérdés, amely végig a nézőkben motoszkál, valóság és fikció viszonya. Milyen arányban jelenik meg a kettő?
HSz: Sok a valódi életünkből vett apró elem, de ez igazából csak eszköz: ez nem a mi életünkről szól. Mi csak eljátszunk egy családot, de mivel beemeltük ezt a történetet a személyes terünkbe, így olyan érzést kelt a nézőben, mintha az egész valódi lenne. Amikor írtam, fel sem merült, hogy ezek mi lennénk, és nem is a saját lakásunkban akartunk forgatni, de végül nem találtunk olyan lakást, amit ingyen ideadtak volna nekünk. Mikor végül úgy döntöttünk, legyen a mi otthonunk a film tere, felmerült egy újabb kérdés, hogy addig hova rakjuk a gyerekeket. Az eredeti verzióban – a színháziban is így van – felnőttek játsszák a gyerekeket, és nagyon nehéz volt ezt a koncepciót elengednem. Ugyanakkor rájöttem arra, ha a filmben is felnőttek lennének a gyerekek, az túl erős rendezői beavatkozás lenne, olyan stilizáció, amit a film szabályai nem engednek meg.
R: Mi a különbség a két műfaj között ebből a szempontból?
HSz: Más a nyelv: a film egészen másképp stilizál, mint a színház. A film többek között az idővel, a kihagyással, az elrejtéssel, a titokban tartással stilizál, azt az explicit stilizációt, ami a színpadon elfér, a film nem bírja. A legtöbb színházi előadásból készült filmadaptáció éppen emiatt sikerül rosszul.
R: Nehéz volt a gyerekeket instruálni?
Kálmán-nap. Fotó: PORT.hu
Kálmán-nap. Fotó: PORT.hu
HSz: Lujzával, a nagyobbik gyerekünkkel könnyű volt a dolgunk, mert ő korához képest nagyon érett, és már egész kicsi korától játszott a filmjeimben. A kicsinél, Zsigánál úgy kellett felfogni az egészet, mint egy természetfilmet: ki kellett várni, hogy mikor lesz kedve hozzá, néha csalogatni kellett, rávenni, mindenfélét beígérni. Ráadásul a film stílusa nem bírta el az improvizációt, így pontosan azt kellett csinálnia, ami a forgatókönyvben le van írva. Többször volt olyan, hogy Orsolya a kanapé mögé bújva súgta neki a szöveget, ő pedig elismételte.
R: Sötét a kép, amelyet lefestetek a középkorú emberek párkapcsolatairól mindkét előadásban. A Kálmán-nap színlapján az áll, hogy az előadás „arról az életszakaszról szól, amikor a történet szereplői felismerik, hogy minden csak ismétlődés az ember életében, sok fordulat már nem várható, nincs több kockázatvállalás, őrzése van annak, ami megvan, mert nincs idő és erő újrakezdeni”. Ennyire szűkülnek idővel a lehetőségeink?
HSz: A hajlandóság a kockázatvállalásra egyre kevesebb, ahogy telik az idő. Húszévesen még könnyű összepakolni egy bőröndbe, és nekivágni a nagyvilágnak, harmincévesen már kicsit nehezebb, negyven fölött pedig már nagyon ritka az ilyesmi, mert már túl sok a veszítenivaló. Nem tudom kárhoztatni azt az embert, aki ötvenvalahány évesen, egy rendszerváltás és egy végiggürizett élet után nem megy ki tüntetni, mert attól fél, ha a munkahelyén kiderül, kirúgják.
R: Nem gondolod, hogy épp ezért tart itt ez az ország, mert az emberek nem kockáztatnak?
HSz: Akik ma Magyarországon tehetnének valamit, azok nem akarják elveszíteni a megszerzett biztonságos jólétet. Vagy a viszonylagos jólétet, vagy egyáltalán a biztonságot, ami lehet egy rossz életszínvonalon is. Mi, akik kockázatot vállalunk a filmjeinkkel, az előadásainkkal, nem hősködésből tesszük, hanem azért, hogy megóvjuk magunkat az identitásvesztéstől, ezért nem is pályáztunk. Persze, az ember kikerülhetetlenül a rendszer része marad így is, de nem mindegy, mennyire. Vannak fokozatok.
R: A Filmalap pénze nem a Filmalap pénze, hanem a mi pénzünk…
HSz: És még egy csavar a történetben, hogy Andy Vajna azt nyilatkozta, nincs rendjén, hogy valaki támogatást kap a Filmalaptól, és utána kritizálja a rendszert. Ha véleménye van, akkor csináljon filmet saját pénzből. Én arra vagyok példa, hogy ezt meg lehet csinálni, de ez nem jó gyakorlat, hiszen így olyan, mintha elismerném, hogy Andy Vajna a közpénz jogos birtokosa.
R: A Kálmán-napot idén a legjobb független színházi előadás díjára jelölték a kritikusok. Filmes díjakból nincs hiány a karrieredben. Számít neked a Színházi Kritikusok Díja Karlovy Vary után?
HSz: Az Ernelláék színházi verziója még semmilyen díjat nem kapott, és valószínűnek tartom, ha nincs a film, és a filmes díj, ami felhívja rá a figyelmet, már le kellett volna venni a műsorról érdeklődés hiányában. A Kálmán-nap esetében ugyanez a helyzet, egy fontos díj fölhívhatja rá a figyelmet, ezáltal életben tudjuk tartani, több emberhez el tudjuk juttatni. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek