Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÍNPADON KIDERÜL

Beszélgetés Dés Lászlóval
2017. szept. 3.
A Pál utcai fiúk vígszínházi előadásának zeneszerzőjével, a kritikusdíjra jelölt Dés Lászlóval beszélgettünk. PROICS LILLA INTERJÚJA.

Revizor: Milyen színházat nézel szívesen?

Dés László: Szórakoztatót. Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy feltétlenül nevetni akarok. Engem az szórakoztat, ami leköt, amitől nem alszom el. Mivel láttam olyan előadásokat, amelyek rendkívüli módon lekötöttek, elvarázsoltak – Shakespeare-től kezdve hosszan sorolhatnám a veretes klasszikusokat –, tapasztalatból tudom, hogy színházban az emberrel megesik az ilyesmi. Hiába volt például az Ascher-féle Három nővér az eredeti felvonások szerint tagolt, így késő estébe nyúló előadás, egyre izgatottabban ültem be a következő felvonásra. Gyakorlatiasan nézve pedig minél több eszközzel dolgozik egy előadás, annál érdekesebb tud lenni – ebben a vélekedésemben nyilván ott van a magam szakmai elfogultsága is. Ezért nagyon szeretem Mohácsiék színházát is, akiknek ugyancsak nagyon fontos az élőzene.

R: Szépen vagyunk: a harmadik mondatban Aschernél, a negyedikben Mohácsinál.

DL: Tényleg lehet, hogy igazságtalan rögtön két igazán jól menő színházcsinálót felemlegetni, mert nyilván mondahattam volna másokat is, de elsőre ők jutottak eszembe. Mielőtt 1986-ban beszálltam volna Kaposváron a színházcsinálásba Lukáts Andorral, őket néztem emlékezetes kíváncsisággal. Aztán volt szerencsém később többekkel, így Ascherral is dolgozni, amit mind nagyon élveztem, miközben elmondhatatlanul sokat tanultam tőlük. Ott alakult ki a színház-ideálom, az a fajta színes, gazdag színpadi világ, amit emlegetek. Amitől tulajdonképpen még a nem jól sikerült előadások is figyelemreméltók, érdekesek voltak. Ezek az előadások továbbá tényleg széles közönséghez szóltak, így az Állami áruház vagy egy Dunajevszkij-operett sokkal rétegzettebb volt, mint amit addig szokás volt ezekről gondolni, a fajsúlyosabbnak tartott nagy tragédiák pedig úgy szólaltak meg, hogy az nemcsak a közönség kiművelt kisebbik feléhez jutott el. Mindezt persze nem nosztalgiázva mondom, hanem úgy és azért, mert azt látom, a jó színház az egyik legállandóbb kulturális terep, mert szemben azzal, hogy az emberek manapság egyre kevesebbet olvasnak hagyományos formátumban legalábbis biztosan, a lemezipar összeomlott, a filmek nagyon gyorsan elporosodnak, a moziba járók száma jelentősen csökken, a színházak virulnak. És ez alighanem így is marad, mert az az élmény lecserélhetetlen, amit egy személyes találkozás, egy esetlegesség, egy valódi nyitott helyzet jelent.

R: Mi az, amit nem kedvelsz színházban?

DL: Régóta divatos, és tartja magát: a rendező kitalál egy megfejtést vagy koncepciót az adott anyaghoz, és ahhoz ragaszkodik, ha törik, ha szakad: alárendel dramaturgiát, díszletet, színészi munkát, amivel aztán megváltoztatja a darab eredeti szerkezetét, értelmezési tartományát, csak mert ragaszkodik a koncepciójához. Az előbb emlegetett rendezők soha nem dolgoztak így, de nem dolgozott így Major, Iglódi vagy Várkonyi sem, és megint hosszan folytathatnám ezt a sort. Egyébként nem azért gondolom ezt rossznak, mert ez a fajta szemlélet nem tiszteli a szerzőt, hanem mert működő dolgot cserél nem működőre. Az viszont már bosszantani is tud, hogy az így dolgozó rendező a színészre sem bíz semmit, mert az boríthatná a koncepcióját, amiből egyébként is csak egy konstruált, mache, erőszakolt előadás lesz.

R: Marton László azt hiszem, nagyon szereti Molnárt – nekem legalábbis ez derült ki például a Játék a kastélyban rendezéséből. Van ennek jelentősége munka közben?

DL: Nyilván van. Marton tényleg érzékenyen tudja azt a polgári létet, ahonnan szól ez az egész történet, ahol még nincs káromkodás, mert az egy olyan világ, amelyben a játékszabályok mindenek fölött állnak – ezeknek a formai dolgoknak ugyanis szoros köze van a történethez. Marton László rendkívüli módon örült is, amikor Geszti Péterrel együtt felkértük. Ez tudniillik most fordítva történt, mint ahogy szokott, ugyanis végre megkaptuk a jogokat, amit évtizedekig nem adtak „zenésre”. Én is csodálom Molnár zsenijét, annyira, hogy a munka kezdetén hosszú ideig blokkolt is: olvastam vég nélkül, közben megírtam két dalt a tizenhatból, aztán fél évre elakadtam. Borzasztó volt. Azt tudtam, hogy a megfejtés nem egy borongós, múltszázadeleji, verklis, nosztalgikus zenei világ, úgyhogy amikor Martonnal az előadás világáról kezdtünk beszélgetni, örömmel nyugtáztam, hogy neki is ez az egyik alapvetése, hogy a mai srácok azt érezzék, közük van hozzá, ne pedig egy muzeális értékű régi-régi történetet kapjanak. Az pedig menet közben világlott ki, hogy Marton mennyire komplex módon vett részt a munkában, például olyan dramaturgiai ajánlásokkal, amelyek alighanem meghatározóan jó irányba vitték az egész munkát, pedig első hallásra meghökkentette nemcsak engem és Gesztit, de Radnóti Zsuzsát és Grecsó Krisztiánt is. Annak pedig én örültem nagyon, hogy Horváth Csabát kérte fel, hogy teremtse meg az előadás mozgásvilágát, mert így már az biztos is volt, hogy nem lesz táncikálás. Jó volt így dolgozni, hogy az előadás fontossága volt nyilvánvaló alapvetése a csapatnak, nem pedig az, kinek mi is a kompetenciája. Amivel általában a kelleténél gyakrabban szokás foglalkozni – hányszor hallottam a velem kapcsolatos nagy talányról is, hogy akkor mi vagyok, musical- vagy slágerszerző, jazz-zenész, vagy kortárs zenész.

R: És mi vagy?

Pál utcai fiúk
A Pál utcai fiúk

DL: Mindig az, amit csinálok, ami érdekel – és abban igyekszem persze minél jobban működni, úgyhogy időközben eljutottam oda, hogy talán értek is néhány dologhoz. S minden helyzetnek, feladatnak megvannak a keretei, szabályai, amelyeken belül aztán lehet szabadon dolgozni.

R: Volt-e valami meglepő, amit ebben a munkában tudtál meg?

DL: Mondok egy konkrét dolgot, ami meglepett. A regényben van egy meseszövési hiba, amit azért én vettem észre, mert a zeneszerző a szerencsés, aki kezdi a munkát. Muszáj egy szerkezetet lerakni a hozzávetőleges zenefelállítás rögzítéséhez, hogy kiderüljön, nagyságrendileg hány dal lesz, vagy a dalok sorrendje milyen kell, hogy legyen – hiszen nem lehet például egymás után három balladisztikus, mert attól mindenki földbe állna. Majd miután meglettek a dalok, Geszti Péter írta hozzájuk a szöveget: készen álltunk a próbaidőszakra. Úgyhogy én először is beleástam magam a regénybe és a róla, illetve a korszakról szóló irodalomba, és döbbenten fedeztem fel egy hibát.  

Az elnökválasztás után, amikor Geréb nagyon csalódott, hogy nem ő, hanem Boka nyert, tervezik, hogy hárman elmennek este a Füvészkertbe, de nem olyan gyáván, mint azok, akik akkor vitték el a zászlót, amikor senki nem volt a grundon. Ők akkor mennek, amikor a vörösingesek is ott vannak. Ha ezt Geréb hallja, márpedig Molnárnál ott van a grundon, amikor így döntenek, akkor nem megy el aznap este a füvészkertbe. Ez leírva, hogy egyik szereplő pontosan mikor is távozik egy helyzetből, könnyen elsiklik, de színpadon azonnal kiderül. Így mi nyilván egy apró dramaturgiai gesztussal kivisszük őt korábban, ami nem oszt, nem szoroz, csak kiigazítja ezt a kis hibát. Nekem ez a méltán világhírű regény – de mondhatnám mindannyiunknak is, akik részt vettünk ebben a munkában – nagyon fontos, úgyhogy halálosan komolyan is vettük, hiszen ez egy minden részletében elképesztően radikális szöveg. Egy ifjúsági regény, amelynek a hőse meghal, sőt a halála nem egy megváltó halál, hiszen közben a grund is elvész. Ebben a történetben annyi minden benne van, amit az ember gyerekként olvasva nem is fogalmaz meg magának, de felnőttként már ki tudja mondani. És meglehet, elfogult vagyok, vagy csak közhelyeket tudok mondani arról, hogy Molnár A Pál utcai fiúkat sorozatba írta szerény flekkdíjért a szakmailag sem különösen fontos Tanulók Lapjába – de megírta a legszebb magyar hazafias regényt. Egy körúti zsidó polgár. Mennyire nehéz lehet ezt elviselni a mindenkori „hazaffyas” jobboldalnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek