Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A „SZÉP”-TŐL A SZÉPIG

Kaposfest 2017
2017. aug. 20.
A 8. Kaposfest harmadik napjának délelőtti hangversenye a fesztivál általam hallott első felének egyik legizgalmasabb programját hozta. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Nem csupán azért, mert a négy felhangzó kompozíció három különböző korszakot képviselt, hanem – elsősorban – a művek repertoár-értéke, no és persze a remek előadói teljesítmények miatt.

Aleksander Simic
Aleksander Simic

Az első szám talán még nem emelkedett ki különösebben a fesztivál magas átlagszínvonalából: nyitásképpen ugyanis Várdai István és a különböző nemzetközi versenyek révén máris joggal népszerű, tizennégy éves csellista, Aleksander Simic egy jelentős későbarokk csellóvirtuóz, Jean Barrière igen idiomatikus kétgordonkás szonátáját játszotta el. Persze nem a tetszetős, de zenei szubsztanciáját tekintve meglehetősen jelentéktelen darab volt igazán érdekes, hanem a világhírű művész gesztusa a kiemelkedő ifjú tehetség irányában. Simic pedig mindenképpen rá is szolgált erre a gesztusra, mert játéka a precíz technikán és intonáción túl nyugalmával, kifejezésének érettségével is arról tanúskodott, hogy immár túlesett a művésszé válás misztikus pillanatán.

A következő két számot mérföldkőnek tekintem a fesztivál történetében. Arról van szó, hogy személyes emlékeim szerint az előző hét évben Haydntól mindössze két művet: egy vonósnégyest és egy triót adtak elő. Idén ez a szám további hárommal nőtt, s közülük kettőt: két triót ezen a hangversenyen szólaltatott meg Jean-Efflam Bavouzet (zongora), Baráti Kristóf (hegedű) és Várdai István. Ráadásul két igazi gyöngyszemről van szó: az egyként Therese Jansennek komponált Hob. XV:31-es, kéttételes esz-moll és a 28-as E-dúr trióról. Tulajdonképpen egzotikumot kellett volna mondanom: az előbbit mind a hangneme, mind kéttételessége különlegessé teszi, utóbbinak pedig a középső tétele rúg fel minden elképzelhető szabályt.

Az előadásról pedig csak szépet és jót mondhatok. Az esz-moll trióban a rondószerű első tétel különlegesen érzékeny megközelítése és a kissé groteszk humorú második tétel tolmácsolásának szellemessége ragadott meg elsősorban. Meg Bavouzet messzemenő Haydn-értése és intelligenciája, a könnyedségnek és differenciáltságnak az a kombinációja, amellyel – a főszereplő helyéről – nagyszerűen tartotta kézben az előadást.

Jean-Efflam Bavouzet
Jean-Efflam Bavouzet

Az E-dúr trióban mesterien idézték fel e különös, szikár zene baljós, misterioso karakterét – messze elkerülték azt a fajta „szép”, sőt szépelgő előadást, amellyel sok művész a tétellel kapcsolatos tanácstalanságát próbálja meg leplezni. Már a hosszú billentyűs előjáték lelépő oktávjának tompán, röviden puffanó alsó hangja jelezte: Bavouzet pontosan tudja, hogy hol kell keresni Haydnban a másságot. A mindvégig nyugtalan és nyugtalanító zárótételben pedig a művészek teljes magabiztossággal ismerték fel a moll epizódok rövid, de egekig ható érzelmi kitárulkozásainak igazi jelentőségét.

Záró darabként Francis Poulenc d-moll kétzongorás versenyműve, pontosabban annak eléggé jól sikerült – ám kiderít(het)etlen eredetű – kétzongorás átirata következett, Fejérvári Zoltán és Balog József előadásában. A darabot szokás pusztán szórakoztató célú – bár magas színvonalú – kompozícióként vagy éppen szellemes, de feledhető zeneként elparentálni. Én mindenesetre azóta rajongok érte, amióta először hallottam – és talán Benjamin Britten sem tekintette másodrendű terméknek, amikor a szerzővel együtt nyilvánosan előadta. Nem: a kétzongorás versenynek a sokféle beleszőtt idézeten – ez ugyan már ne legyen ok a leszólásra! – vagy a sokszínű technikai briliancián túl van valami olyasféle utolérhetetlen bája és könnyedsége, ami szememben a – sokáig ugyancsak alulértékelt – Ravel-zongoraversenyek méltó társává teszi.

A két előadó – mindegyikük a 60 alatti magyar zongorista-mezőny legnagyobbjainak egyike – nem csupán az utolsó cseppig kihozott minden benne rejlő színt, karaktert, tréfát, effektust és technikai bravúrt, hanem azt is nyilvánvalóvá tették, hogy milyen különlegesen jól érzik magukat egymás zenei társaságában. Mint két tojás, olyan pontosan azonosak voltak egymás tükörképeiként; a száraz staccato akkordok tökéletes szinkronitása pedig már-már diákcsínyként hatott. Egy dologban azonban Fejérvári volt igazán feledhetetlen: ahogyan a Mozart-zongoraverseny-idézetben – és persze máshol is – felzengett a zongora az ujjai alatt, az maga megért egy zongoraversenyt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek