Stephen King írt egy könyvet a horrorról (Danse macabre), amiben – noha kiváló szövegről van szó – a kevés meglepő fordulatok egyike, ahogy a fantasy zsánert kritizálja: nála a Conan, a barbár-féle történetek elsősorban geek tinifiúk eszképizmusát jelenítik meg, akik arról álmodoznak, hogy Arnold Schwarzenegger testében tanítják móresre a falubikáit, akik pokollá teszik az életüket a suliban, és persze a legjobb csajt is elhozzák előlük. Az ilyen harcolós-kardozós fantasy-k tehát nagyjából ugyanúgy ejtik rabul közönségüket, mint a Twilight és társai, csak tinilányok helyett fiúk vágyait váltják valóra.
Ennek fényében pláne meglepő, hogy maga King is írt ilyet: A Setét Torony-regényfolyam főhőse egy pisztolyforgató, a Harcos, akinek nemezise egy varázsló, a Fekete Ruhás, aki a párhuzamos világok tengelyeként szolgáló Setét Tornyot akarja ledönteni. Klasszikus felállás, ami a műfaj már-már fasisztoid populizmusát is példázza: a főhős nem nagy stratéga, egyszerű lélek, inkább az erőben hisz, így aztán könnyű vele azonosulni (látványos hőstettein pedig ámulni), az antagonista pedig egy kvázi-értelmiségi, akinek mesterkedéseit már nehezebb követni. Kinget főleg A Gyűrűk Ura meg A jó, a rossz és a csúf ihlette meg, gyakorlatilag western felállást vitt egy sosemvolt fantáziauniverzumba.
King a regényfolyamot 22 évesen, egyetemistaként kezdte írni, ezzel indult a pályája. Ez meg is látszik, akár önkritikát is detektálhatunk abban, ahogy a műfajt ostorozta a Danse Macabre-ban. A filmadaptáció írásában maga a neves horrorszerző is részt vett, és talán nem véletlen, hogy ő és alkotótársai (köztük Anders Thomas Jensen író és Nikolaj Arcel rendező) rátettek egy önreflexív réteget a klasszikus fantasy-koncepcióra. A nyitó jelenet egy másik világban játszódik, ahol a Fekete Ruhás (Matthew McConaughey) épp gyerekeket áldoz fel, hogy valami zavaros úton-módon ledöntse a Setét Tornyot, majd vágás, és Jake (Tom Taylor) rémálomból ébred.
 Jelenetek a filmből |
A tini rémálmoktól szenved, amiket lerajzol, és közben New Yorkot szokatlanul sok földrengés rázza meg, ami hősünk szerint azért van, mert álmai valóságosak, és a Setét Torony ostromába remeg bele a Nagy Alma. Ráadásul rémeket lát az utcán is: mintha emberbőrbe bújt szörnyek követnék minden lépését. Anyja épp elmegyógyintézetbe adná, de a srác megszökik, mert szerinte azok se emberek, akik érte jöttek. Lenyomozva egy álmában látott házat, egy portálon keresztül átkerül egy párhuzamos dimenzióba, ahol bekapcsolódik a Harcos (Idris Elba) és a Fekete Ruhás küzdelmébe, és rájön, hogy különleges képességei vannak, ezért is vadásztak rá a „bőrösök”, mert ő is egyike azon gyerekeknek, akik feláldozásával a Torony ledönthető.
A Harcos szó szerint azt mondja a srácnak, hogy álmai és rajzai csak a vágyai kivetülései: hazudik, de ez egy szép metafora arra, miről szól valójában ez a történet. A sanyarú sorsú, apját gyászoló tini tapló mostohafaterja helyett vagány pótapát talál a westernhős Harcos személyében, akinek végül szárnysegédjévé szegődhet. A srác kiváló azonosulási pont, akivel már csak azért is tud menni a néző, mert senki nem hisz neki, őrültnek tartják, miközben mi tudjuk, hogy igaza van.
Erre a fogásra szükség is volt, mivel a történet felett láthatóan eljárt az idő, de sajnos a modernizálására tett kísérletek sem többek ordas kliséknél. Ezt már mind láttuk, ha nem a Conanben, akkor a Harry Potterben. A világkép fekete-fehér, történet archetipikusabb nemigen lehetne, nagyon kevés meglepetést tartogat, és katarzist is hiába várunk. A Fekete Ruhás bemondásos alapon varázsol, a mágiája valamiért pont a Harcosra nem hat, de ez az egyetlen szabály, amit az alkotók lefektetnek a mágiájával kapcsolatban, azaz a nézőnek fogalma sincs, mekkora hatalma van az antagonistának, és hogyan lehet lenyomni. A Harcos karakterével is vannak gondok: a vonakodó hős jellemfejlődési íve abból áll, hogy eleinte csak bosszút akar állni a Fekete Ruháson, aki megölte az apját, de csak később jön rá, hogy a világot is meg kellene mentenie a Setét Torony képében. De ha megöli a Fekete Ruhást, akkor a Setét Torony is állva marad, hol itt a dilemma?
 A képek forrása: MAFAB |
A Setét Torony láthatóan nem King remekműveinek egyike, viszont rajongótábora van, akik miatt az alkotók nem mertek igazán hozzányúlni a történethez. Ráadásul nem csak a tartalom, de a forma is elavult: a Mátrixot idéző lassításokat látunk, és az alkotók mintha a látványvilágon akartak volna spórolni, például több akciójelenet is éjszaka játszódik, amivel olcsóbban jöttek ki CGI varázslatban, mintha verőfényes nappal kellett volna szörnyeket mutatniuk. Míg Luc Besson legújabb agymenése, a Valerian és az ezer bolygó városa teljesen feleslegesen vonultatott fel egy csomó nagy műgonddal kiagyalt kreatúrát, itt meg az a baj, hogy túl kevés az attrakció.
Persze vannak erősségei is a filmnek: jók benne a pasik. McConaughey True Detective-et idéző alakítása egyszerre vonzó és vérfagyasztó, még a szinkron (Stohl András) sem rontja el, a protagonista szerepét pedig végre nem Tom Cruise játssza, hanem a kosárlabdázó termetű Idris Elba. A John Milius rendezte, Nietzsche-idézettel nyitó Conan, a barbárban Schwarzenegger kardforgatójának egy fekete bőrű feketemágussal kellett leszámolnia (James Earl Jones), itt viszont fordul a kocka, legalább egyvalamiben progresszív a film. Vagy csak majdnem: örülhetnénk annak, hogy új taggal bővült az afroamerikai A-kategóriás sztárok szűk körű klubja, de Elba itt inkább csak egy nagytesó Jake karaktere mellett, akivel éles kontrasztot alkothat. Viszont legalább megmutathatta a komikus énjét azokban a kifejezetten mókás jelenetekben, amikor a srácot kísérve először látogat New Yorkba és egyben az általunk ismert világba.