Revizor: Amikor próbáltam kérdezni pár személyes dolgot önről, azt mondták, feladatára koncentráló fegyelmezett profi, viszont nagyon zárkózott.
Varga Zoltán: Aki ezt állította, valamennyire ismer engem, bár korántsem fedi a személyiségem teljes tartalmát. Annyira vagyok csak zárkózott, hogy szeretem megválogatni azt, akivel értelmes és minőségi barátságot tudok kialakítani, ez érvényes egy interjúra is. Ha valakivel oldott, kedvünkre való beszélgetés sodrásába kerülök, örömmel nyílok meg.
 Varga Zoltán, Balsai Móni és Prohászka Fanni a Pillantás a hídról című előadásban |
R: Ez hozzátartozik az imidzséhez?
VZ: Nem használnám ezt a szót erre, ez az ember személyiségétől függ. Vannak olyanok, akik saját imidzsüket folyamatosan alakítják, mert azt gondolják, trendinek kell lenni. Én erre nem is vagyok alkalmas, és egyébként is letettem arról, hogy megváltsam a világot, hogy imidzsem legyen, hogy népszerű és ismert legyek. A pályám elején ez utóbbi persze foglalkoztatott, de aztán rájöttem, hogy nyilván csak a hiúságom táplálta mindezt.
R: Mert a színész hiú?
VZ: De még mennyire! És vannak fokozatai a jelenségnek. A legröhejesebb példányait én bájgúnároknak nevezem. Ez a fajta a színpadra lépéstől kezdve igazán dühítő és ártalmas, mert nem a szerepét képviseli, hanem egész lényéből az sugárzik, hogy ’tessék, itt vagyok, de sokba van ez nekem, megengedem, hogy imádjatok’. Semmi közük az ilyen figuráknak a színészethez. Egy kis egészséges hiúság persze bennem is van, ha a szerep úgy kívánja, már a próbaidőszak alatt edzeni kezdek, hogy a színpadon vállalható legyek. Na meg ha jön a nyár, legyen egy test, amit ki lehet vinni a strandra.
R: Világmegváltást említett, még ha múlt időben is. Ez fontos volt?
VZ: Ez nyilván másfajta világmegváltás, mint amire egy politikus vagy pénzember képes, de lehet az is, hogy rossz a szó. Arra gondolok, amikor egy jófajta kreatív gondolkodásmód létrejön egy színházi műhelymunkában vagy előadásban. Ilyenkor, bármilyen hihetetlen, de csoda történik. Volt egy-két olyan színházi csapat, ahol ilyen élményeknek részese lehettem, vagy olyan produkció, ahol azt éreztem, hogy ebből a fajta életérzésből valami megcsillant.
R: Feltételezem, hogy a Katonára gondol.
VZ: Elsősorban, hiszen ott kezdtem a pályámat, ott érett be a tudásom. Bár két részletben, de tizennyolc évig voltam a tagja a színháznak. Nyilván formálódott, változott ahhoz képest, mint amikor én odakerültem, emberek cserélődtek, szemléletek és ízlések változtak, de a mai napig képviseli azt a fajta színházcsinálást, ami akkor meghatározó volt nekem. Ez kitörölhetetlen. Ezt a fajta művészi átitatottságot óhatatlanul viszi tovább az ember. Bárhova is kerülök, ebből dolgozom, ez a fajta belső tartalom motivál, ebben tudok hinni.
 A mi osztályunk |
R: Mégis kilépett.
VZ: Igen, de akkor is viszem tovább. Olyan ez, mint a gyerekkori neveltetés személyiségbe beépülő lenyomata, csak másik közegben. Az egyik egy művész, a másik egy ember hétköznapi története, de meghatározza az egész életünket.
R: Aztán még egyszer otthagyta a Katonát.
VZ: Mert úgy éreztem, hogy nem kapok megfelelő feladatokat. Ekkor már jó pár szakmai elismerésem és díjam volt, amit nem a közönségtől, hanem a szakmától kaptam. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert más rang és minőség. Úgy tűnt, beraknak egy hierarchiába, amiben feszengtem és amit igazságtalannak éreztem.
R: Nehéz döntés lehetett.
VZ: Valóban az volt, pláne egy ilyen lelkiismeretes palinak, mint amilyen én vagyok. Aztán visszaszerződtettek, és eljöttem még egyszer, ez pesti viszonylatban talán ritka. Nem is emiatt különleges ez, hanem azért, mert Zsámbéki Gábor hitt bennem, újra leszerződtetett, és tőle ezek után is jelentős szerepeket kaptam. Később szerettem volna hasonló erős társulatokhoz kerülni, mint, mondjuk, az Örkény vagy a Radnóti, de nem kellettem. Hiába próbálkoztam, nem sikerült. Ma már azt gondolom, ahol éppen dolgom van, ott igyekszem maximálisan beletenni a tehetségemet abba a produkcióba, amiben esetleg bennem gondolkodnak.
R: Vannak sztereotípiák, amiket magára szabnak?
VZ: Az ember az arcát, az alkatát, a kisugárzását nem tudja letagadni, azt kapjuk, illetve az élet előre haladtával módosul. Még ha valaki igényes önmagával, karbantartja a testét-lelkét, akkor is szembetűnő változásokon megy át. Önmagamon is látom az elmúlt harminc év nyomait. Egy-két esettől eltekintve szinkronban voltak velem a rám osztott szerepek. Úgy értem, a korom, a külsőm, és ahol épp tartott a személyiségem.
R: Mi az, amit magára szabtak?
VZ: Ahhoz, hogy erről megközelítően pontos képet kapjunk, muszáj megemlíteni néhány szerepet. A Csirkefej intézeti sráca volt az első, egy vad és frusztrált személyiség, aztán A másik ember című ’56-os filmben egy vidékről Pestre került egyetemista, később eljátszhattam a felnőtt József Attilát, ami intellektuális, ugyanakkor végtelen extrovertált szerep volt. Voltam Ámen őrnagy Jeles András egy darabjában, aki egy mániákus aberrált tiszt volt. Eljátszhattam a hatalmi gőgtől és önimádatától szenvedő Malvoliót is. Barta Lajos Szerelem című darabjában a hipochonder és kényszeres Komoróczy szerepe is megtalált. De hogy friss dolgokat említsek, a Pillantás a hídról Eddie Carbone figurája az elmúlt évek egyik legnagyobb kihívása volt számomra. Az elképesztően nyers, az ösztöneivel harcot vívó személy karaktere teljesen más, mint a Portugál Sátánja, ami szintén meghatározó szerep volt az életemben. Ősszel kerül a közönség elé a Rusznyák Gábor rendezte Ahogy tetszik, ebben az eddigiekhez képest másféle szerepet játszom, egy pap figuráját,aki mind az öt világvallást gyakorolja.
Néhány viszonylag szélsőséges példát említettem, de talán így körvonalazódik, hogy milyen karakterek jutnak a rendezők eszébe rólam. Hogy mi a közös bennük? Ha képben fogalmaznám meg, a mélység és az érzékenység lenne az a szál, amire fölfűzném a szerepeket, mint a gyöngyszemeket. Ennyi év után tudni kell, hogy egy színész nem tud mindent eljátszani, vannak korlátok. Próbálkozhat ezeken túllépni, de nem fog neki jól állni.
 Bakkhánsnők |
R: Magának mi nem áll jól?
VZ: Amikor megpróbálok egy szerepben vicces lenni. Az én humorom az a Sátán figurájában megfogalmazott abszurd, vagy esetleg a Buster Keaton-féle humor. Mindeközben imádom a jó humort, az iróniát, igyekszem is becsempészni a mindennapjaimba, e nélkül kibírhatatlan lenne a hétköznapi valóságunk. Lukáts Andorral például minden egyes találkozásunk olyan, mint mikor két vásott kölyök találkozik, szó szót követ és percek alatt minden poénná változik. Ezt a röhögő, felhőtlen énemet például kevesen ismerik. Lukáts Andort egyébként is meg kell említenem, mert szinte azonos helyet foglal el lelkemben, mint Zsámbéki. Kettőjüket tekintem mestereimnek, a legizgalmasabb és legfontosabb szerepeket tőlük kaptam. Hogy Andorral milyen inspirálóak a közös munkáink, mi sem jelzi jobban, hogy a Portugálban és a Pillantás a hídról című előadásban játszott szerepeimért díjakat kaptam.
R: Kívülről milyennek látja önmagát?
VZ: Markáns, férfias, erős arccsontokkal megáldva. Meg hogy ebben az emberben biztos van valami ázsiai vérvonal. Andor egyszer azt mondta, olyan az arcom, mintha szekercével lenne kifaragva. Most ilyen, pályám elején mindez finomabb kiadásban. S ha a tekintetét nézem ennek a figurának, akkor sok-sok tapasztalást, erőt, titkot, rejtett mosolyt, és szomorúságot látok.
R: Harminc évvel ezelőtt nyilván nagyon fontos volt magának, hogy színész legyen. Milyen ma színésznek lenni Magyarországon?
VZ: Ez esetben képtelen vagyok a színészt a magánembertől elválasztani. Megrendítő, amit érzek. Nagyon nehéz válaszolni, mert annyi mindenről kellene beszélni, hogy megválaszoljam a kérdést, ami szinte megválaszolhatatlan. Végtelen kiszolgáltatott a szakma a politikának, de nem csak a mi szakmánk, mert bárhova nézek ez mindenre érvényes. Gyalázatos, ami Magyarországon zajlik. Nem szakmai döntések születnek arról, hogy kik kerüljenek a színházak élére, bármikor kivéreztethetnek kultúrát képviselő közösségeket, jól működő struktúrákat rombolnak le. Tévés produkciók az utca emberét használják a színészek helyett, miközben diplomás színészek nem tudnak elhelyezkedni. A rendszerváltás eufóriáját jómagam is egy vissza nem térő álom lehetőségeként éltem meg, bízva abban, hogy a gyerekeimnek majd könnyebb lesz. Ehhez képest gátlástalan, cinikus és beteg döntések születnek a fejünk fölött, mely egyre jobban megbetegítette a társadalmat, a fél ország ingázik, hogy munkája legyen, közben családok hullanak darabokra. És ezalatt a gyermekeim annyi idősek lettek-lesznek, mint én, amikor belevágtam az életbe, és képtelenek érvényesülni, hiába tehetségesek vagy van némi kapcsolati tőkéjük. Folytassam? Ez az a pillanat, amikor kirohannék a világból, mert a tehetetlenség érzésénél nincs mérgezőbb. Bevallom, ha újra születnék, nem ezt csinálnám. A megújuló energiákkal és az újrahasznosítással foglalkoznék. Mert ez a jövő, főleg ha az emberiség még egy kis ideig itt szeretne weekendezni a Földön. Arra viszont még lehetőségem van, hogy bármikor letegyem a színészet lantját és kilépjek ebből a közegből, mert ez egy rangját vesztett szakma és kizsigerelt élet.
 Kivilágos kivirradtig. A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház |
R: Mit csinálna, ha kilépne?
VZ: Végre élnék… Elvonulnék vidékre, megteremtenék egy önfenntartó életet és alkotnék. Kőből, fából, agyagból, mikor mihez éreznék inspirációt és fantáziát. Fotóznék is, új szövegeket tanulnék és a helyi közösségnek előadnám. Ha lenne unokám, csodás dolgokra tanítanám, talán ez lenne a legboldogítóbb alkotás. Ehhez az élethez alig kell pénz, mégis feltölt és megtisztít. Szimbiózisban lenni az anyaggal, a természettel. Az élet értelme, a teljesség megélése valahol itt kezdődik. És persze festenék is. A spontán impresszió hatásait próbálom ezúttal a vászonra vinni nonfiguratív formában, mindezt zenére. Arra vagyok kíváncsi, milyen egy zenei élmény és hatás vizuális kivetülése. Nemrég kiállíthattam a Játékszínben, ahol Az eastwicki boszorkányok bemutatójához társították néhány képemet.
R: Festészetéről mondja, hogy markáns színeket használ. Ez a színházra is érvényes?
VZ: Lehet, hogy a szerepformálásaim is szekercével kifaragottak? Van olyan szerep, ami a szélsőséget és az abszurditást hangsúlyozza, másokat az árnyaltság és a visszafogottság tesz markánssá, de legalábbis megjegyezhetővé. Molnár Piroska volt a beszédtanárom a Nemzeti stúdiójában, ő mondta, hogy ha megfelelő koncentrációval, a saját csöndjeiddel jelen tudsz lenni a színpadon, bárhol lehetsz, az olyan erőt és kisugárzást képvisel, hogy néha jobban figyelnek rád, mint ha valaki elképesztő csatabárddal, harsányan játssza a szerepét. Pedig te nem csinálsz semmit csak jelen vagy.
R: Hogy érzi magát Miskolcon?
VZ: A várost nem tudtam megszeretni, de ha valamiben mégis hinni lehet, az a színvonalas színházi műhelymunkát képviselő közösség. Szerencsém van, mert a miskolci színház most ilyen, ahol az elmúlt években dinamikus a fejlődés és jó irányú törekvéseket látok. A színház jelen van a szakmai megmérettetéseken, a vidéki színházak fesztiválján, a POSZT-on, szereti a helyi közönség, és évről évre egyre többen nézik az előadásokat. Ennek a színháznak most rangja és híre van a szakmában.