Van valami mélyen gyökerező különbség a fehér és a fekete szőnyegre készült koreográfiák között – egyszer meg fogom próbálni rendszerezni eszerint a darabokat, hátha megtalálom a közös jellemzőt. A fekete tér talán jobban színháziasítja az előadást, többet enged a képzeletnek, míg a fehér térben élesebben rajzolódnak ki a vonalak és a táncoló testek konkrét jelenlétére kerül a hangsúly. Ha általánosan nem is, de Emanuel Gat két Trafó-béli előadásával kapcsolatban megfogalmazható efféle különbség.

A SACRE és a GOLD című előadásokat 2017 májusában láthatta a közönség a Trafó 200% tánc című programsorozata keretében. Az alkotónak ez az ötödik magyarországi látogatása, így elmondható, hogy azon kevés nemzetközi koreográfusok közé tartozik, akiket viszonylagos ismertség övez a hazai közönség részéről. Mindkét darab egy korábbi produkció felújított változata, a darabok frissességén és aktualitásán azonban nem hagyott nyomot az idő. 

A GOLD a 2013-as The Goldlandsberg átdolgozása. A tánc-, a zongora- és a rádiójáték műfaja feszül egymásnak ebben a végtelenül letisztult, mégis meglehetősen frusztráló produkcióban. 

Glenn Gould rádiójátékának belső szerkezete meghatározza az egész darab építkezését: különböző hangok, monológok, egy mise, templomi kórus, harangozás hangrétegei rakódnak egymásra, kiiktatva a szöveg megértésének lehetőségét. A réteghalmozás egy speciális élményt hoz létre, melyben a szöveg maga is zenei szólammá válik.

Ezekre a rétegekre pakol Emanuel Gat új mozgásrétegeket. A hangzás megteremti a maga belső harmóniáját, ahogyan a tánc is, de a két harmónia nem kapcsolódik egymáshoz, ezért súrlódás jön létre. A két elkülönülő információforrás megosztja a nézői figyelmet és együttesen diszharmónia érzését kelti – mintha két regényt olvasnék egyszerre, hol az egyikből egy mondatot, hol a másikból. A táncművészek nem kötődnek egyik hangzó réteghez, sőt egymáshoz sem: teljes autonómiájukat mégis átszövi a megkérdőjelezhetetlen összetartozás, amelyet nem az emberi kapcsolatok ábrázolása vagy az egymáshoz való érzelmi viszonyulás hoz létre, hanem a kölcsönös és koncentrált egymásra figyelés.

A dramaturgiai pantomimjáték vagy az érzelemnyilvánítások egyébként teljes mértékben hiányoznak a koreográfiából. Nincs történet. Nincs narratíva vagy kódolható üzenet. Testek vannak, melyek vonalakat rajzolnak a fehér balettszőnyegre, miközben néha egymáshoz kapcsolódnak, ahogy a „Z” kapcsolódik az „S”-hez magától értetődő természetességgel a „ZS”-ben. Az egész koreográfia meglehetősen grafikus: mintha egy ismeretlen nyelv ismeretlen betűi elevenednének meg a színpadon, rónák a maguk sorait a fehér tér csíkos füzetlapján. Úgy olvasom a koreográfiát, ahogy egy régi kódex lapjait – ha van is a szövegnek önmagán túlmutató jelentése, számomra ez nem tárul fel, csupán a betűk sajátosan szikár kiszögelléseit, íveit, egymáshoz kapcsolódásait vagy elkülönülésit tudom olvasni. Hol egy szilárd „I” betű sorol végig a színen, hol egy cirkalmas „GY” – mennyire különbözik a két lábbal a földön álló „A”-tól, vagy a „T” ellentmondást nem tűrő véglegességétől, háromfelé nyújtózó irányvonalaitól! Félreértés ne essék, a betűknek nem lesz személyiségük. De nem is maradnak hideg, közömbös vonalak – mintha egy kézírást néznék, amelyen még átsüt az író kézmelege.

A fotók forrása: Trafó Kortárs Művészetek Háza

A betűk néhol összesűrűsödnek, dinamikájuk felgyorsul, mintha az író sietve vetné papírra a szavakat, nem lenne ideje kikunkorítani az „R” végét, éppen csak úgy odaveti és már szalad is át a következő sorokon. Máskor bizonyos betűk tiszteletteljesen hátrébb húzódnak, hogy helyet adjanak egy kimunkált, csiszolt, tán aranyozott iniciálénak. Nem tűnnek el a lapról, csupán a margón várják ki a saját idejüket. Zoknis talpukkal puhán érintik a balettszőnyeg-papírt. Világos, kontúros színpadi jelenlétük szöges ellentétben áll a szünet után következő darab örvénylésével.

A SACRE demisztifikálja a zenét. Lehámozza róla az irodalmias narratívabundát, hogy ezáltal láthatóvá váljon a tiszta zenei csontváz, a hangzó szövet, az energia vérkeringése, valamint az a belső mag, ami élteti, pumpálja, amelytől az egész lüktet és él. A fekete térben, félhományban táncoló előadóművészek mágikus csatát vívnak a száz évvel ezelőtti zeneszerző mesterművével.

Ahogy a GOLD-ban Emanuel Gat egymásra pakolja a jelentésrétegeket, úgy játssza ki egymás ellen a feszültség rétegeit a SACRE-ban. Stravinsky elsöprő erejű zenéjére szinte szentségtörés olyan koreográfiát csinálni, ami nem használja ki a hangokból áradó energialöketet. De Emanuel Gat nemhogy nem lovagolja meg a zene sodró hullámzását, de olyan koreográfiát állít színpadra, amely ahol csak lehet, szembehelyezkedik a zenei hatásokkal – teljesen összezavarva a zenei szöveget hagyományosan értelmezni próbáló nézőt. És ami ennél is több: a koreográfia hasonló horderejű energialöketeket állít szembe a zenei hullámzással, méltó ellenfelét képezve a huszadik század zeneszerző óriásának. Mintha egy morajló óceánba állítana hullámtörő gátat, Stravinsky ütemei szinte felrobbannak, amint találkoznak a tánc tökéletesen ellentétes, de ugyancsak elsöprő lüktetésével. Az elsőre talán furcsának tűnő műfajválasztásról pedig időközben bebizonyosodik, hogy tökéletesen alkalmas erre a szerepre: a kubai salsa pörgő-forgó, pattogós-áramló mozgásrendszere a sebesség és a pontos kivitelezés miatt óriási szellemi összpontosítást igényel. Itt nincs helye kósza mozdulatnak vagy eltévedt, elpazarolt energiáknak – mint a hindu regék teremtő meditációi során, a kívánt cél elérése érdekében az alkotó minden energiát összegyűjt, uralma alá von és egy pontba sűrít, legyen az a tánc saját energiája vagy egy külső erőforrás. Stravinsky Emanuel Gat koreográfiájának akkumulátorává válik.

Emanuel Gat művészete a dilemma maga. Úgy csinál tiszta táncot, hogy közben felszínes esztétizálás helyett folyamatos frusztrációban tartja a nézőit azzal, ahogy feszültséget teremt a hangzó és a vizuális információk között. A tánc és a zene újgenerációs viszonya egymásnak is ellentmondó két változatban valósult meg a SACRE és a GOLD című előadásokban, melyek talán nem a legkönnyebben emészthető darabok a Trafó idei évadában, de valószínűleg a leginkább gondolatébresztőek közé tartoznak.