Revizor: A Holdkőnek az átlagosnál kalandosabb a születéstörténete: Amerikába emigrált ’56-os forradalmárokkal készítettetek interjúkat, amiből te egy posztdramatikus előadást írtál.

Závada Péter: Tavaly, a forradalom 60. emlékévében a k2 Színház pályázott ugyan támogatásra, de nem nyert, úgyhogy a szervezők végül magánforrásokból gyűjtötték össze a pénzt a New York-i utazásra. Én személy szerint örültem, hogy nem vettünk igénybe állami támogatást ehhez a projekthez – de nem azért, mert általában azt gondolnám, hogy ne lehetne állami pénzekre pályázni, hiszen manapság Magyarországon jóformán alig létezik magánmecenatúra –, hanem azért, mert ebben az emlékezetpolitikai kérdésben problematikus olyan állami intézményekhez pályázni, amelyek adott esetben nem gondolkodnak kellően reflektáltan ’56-ról. Mi a Holdkő című előadásunkkal épp arra szeretnénk rávilágítani, hogy igenis lehet és kell releváns kérdéseket megfogalmazni a forradalomról, hiszen sokkal összetettebb ez a téma annál, semhogy egyszerűsíthetnénk az egészet egy forradalmi vagy ellenforradalmi narratívára. Fontos konklúzió volt számunkra, hogy nem létezik egyfajta ’56, csak személyes verziókról beszélhetünk. Közel két hetet töltöttünk Amerikában, és ez alatt nagyjából tizenkét emberrel interjúzott a k2 társulata. A színészek a találkozók során személyes benyomásokat szerezhettek az interjúalanyokról, kérdezhettek tőlük és el tudták lesni a jellemző gesztusaikat. A legépelt visszaemlékezéseket végül egy polifonikus monológokból álló szöveggé dolgoztam össze, tehát ilyen értelemben a Holdkő nem hagyományos, párbeszédes dráma. Az egyik interjúalanyunk egy geológus professzor volt, aki földtani kutatásokban vett részt az Egyesült Államokban, és az 1969-es amerikai Holdra szállást követően közreműködött a holdkőzetek vizsgálatában is, rám pedig inspirálóan hatott a gondolat, hogy a holdkőzetek elválasztása az anyaégitesttől működhet akár az otthontól való elszakadás metaforájaként is.

R: Hogyan dolgozták fel a kivándorolt magyarok, hogy hazátlanok lettek?

Fotó: Viszlay Márk

R: Költőként, dalszövegíróként te a nyelven keresztül tudod megragadni, mit jelent magyarnak lenni?

ZP: A nyelven és a kultúrán keresztül feltétlenül. Sokat gondolkodtam rajta, hogy szerencsét kéne próbálni külföldön, aztán valahogy mindig úgy alakult, hogy mégsem utaztam el. A nyelvvel dolgozom, és ezt máshol nem tudnám ugyanígy csinálni. Az amerikai út során azt is fölismertem, hogy ezeknek az embereknek sokkal nehezebb volt elhagyni a hazájukat, mint gondoltam. Általában nem könnyű a beilleszkedés egy idegen kultúrába, még ha Amerikában – persze itt elsősorban New Yorkról beszélünk – rendkívül sok energiát fordítanak is rá, hogy toleránsnak és befogadónak mutatkozzanak az emberek. Persze látjuk, hogy jelenleg Amerika külpolitikája is egyre szigorúbb, amely a jövőt illetően aggodalomra adhat okot.

R: Arra is megtaláltátok a választ, amit a Holdkő „fülszövegében” kérdeztek: hogy mi közötök lehet 2017-ben fiatal színházi alkotókként az 1956-os forradalomhoz?

ZP: Arra jutottunk – és ezt talán kimondhatjuk –, hogy alapvetően, vagyis személyes szinten már nincs közünk ’56-hoz. A középiskolai tanulmányainkból megmaradt emlékfoszlányok, ködös családi anekdoták keverednek a fejünkben a hivatalosan érvényben lévő emlékezetpolitikával. ’56-hoz csak azáltal próbálhattunk meg közelebb kerülni, hogy olyanokkal beszéltünk, akik részt vettek a forradalomban. A találkozások során pedig az derült ki, hogy mindenki máshogy élte meg az eseményeket. Egy forradalom véleményem szerint nem lehet ideológiailag egységes: a különböző néprétegek, társadalmi osztályok számára mást és mást jelent. Nem beszélve az információ hiányáról, a félreértésekről és véletlenekről, melyek adott esetben komoly szerepet játszanak a kirobbanásában. Például a Magyar Rádió ostrománál a Híradó Ezred katonái kezdtek először a levegőbe lőni, amit az épületben lévő ÁVH-sok támadásnak értelmeztek, és ezért tüzet nyitottak a tömegre. Mi ez, ha nem káosz? Az emberek sokszor nem tudatosan cselekszenek, nem előre megírt forgatókönyvek alapján alakítják a történelmet, csupán összegyűlnek, hogy kifejezzék az elégedetlenségüket, és a forrongó indulatokból kirobban valami. Csak később kristályosodnak ki különböző értelmezői olvasatok.

R: Ha a sokféleségben látjátok ’56 lényegét, nem veszíti el a jelentését és hatását mint nemzeti identitásképző esemény?

A Holdkő olvasópróbája.

ZP: Úgy érzem – és ez természetesen csak az én véleményem –, hogy talán el is kell, hogy veszítse. ’56 számomra egy tragédia volt, amiben rengeteg ember az életét vesztette. A történelem bizonyos pontjain azt gondolom, elkerülhetetlen a forradalom, mert egyszerűen kitermelődik a hozzá vezető indulat, de ’56-ra szerintem nem kizárólag mint a nemzet hősies öntudatra ébredésére érdemes gondolni, hanem sokkal inkább mint a körülmények különös együttállásból fakadó, számos aspektusában véletlenszerű történésre.

R: Eljátszottál a gondolattal, hogy mit csináltál volna, ha ’56-ban vagy fiatal?

ZP: Alapvetően elítélem az agressziót. Jelenleg nem látom magam, ahogy ott állok a barikádokon, és kockára teszem az életemet – egyszerűen nem vagyok hozzá elég erőszakos, de persze nem tudom, mi történik, amikor az események magukkal sodorják az embert. És amint azt a jelenkorban is tapasztaljuk, a legtöbb forradalom emberáldozattal jár, nem beszélve a leverésüket követő megtorlásokról és a beálló új rendszerről, ami egyáltalán nem biztos, hogy jobb, mint az azt megelőző. A forradalmak véleményem szerint a történelem bizonyos pontjain elkerülhetetlennek bizonyulnak, de ezt a tapasztalatot bennem újra és újra felülírja a viszolygás attól az embertelenségtől, amivel együtt járnak. Ezt jelenleg feloldhatatlan ellentmondásnak látom.

R: Mivel lehet akkor változtatni a rendszereken?

ZP: Nálam sokkal tapasztaltabb elemzők úgy vélik, hogy azokban az országokban, ahol a demokratikus rendszer jelentős deficittel működik, csak a nemzetközi politika alakulása, bonyolult gazdasági és társadalmi tényezők együttmozgása képes megváltoztatni a megszilárdult állapotokat. A forradalmakra ebben a kontextusban valahogy úgy tudok csak gondolni, mint az utcai verekedésre: visszataszítónak érzem őket, de ha az embert megtámadják, kénytelen valahogy védekezni.

R: A projekt másik célkitűzése az volt, hogy átéljétek, mit jelentett az 56-os forradalmároknak a szabadság, ez alapján pedig ti is megfogalmazzátok, mit jelent nektek ma, itt, Magyarországon. Lehet erre a kérdésre egyáltalán válaszolni?

A Holdkő olvasópróbája. Fotók: Slezák Zsuzsi

ZP: Szerintem lehet. A kivándorolt magyarok például egytől-egyig azt válaszolták erre a kérdésre, hogy a honvággyal és az elszakadás fájdalmával együtt is szabadnak érzik magukat Amerikában. Úgy láttam, ha az Egyesült Államokban betartod a társadalmi együttélés egyébként rendkívül szigorú és sokszor érthetetlennek tűnő szabályait, akkor alapvetően békén hagynak. Fenntartom, hogy tévedek, de mintha Amerikában a politika, legalábbis ezidáig, az emberek magánügye lett volna, és a különböző szakmai platformok sem lettek volna oly mértékben átpolitizálva, mint nálunk. Továbbá közhely ugyan, de az anyagi függetlenség sem elhanyagolható. Annak ellenére, hogy ezért az úgynevezett szabadságért sokak (szegények, betegek, munkások, bevándorlók, harmadik világbeliek) komoly árat fizetnek, tény, hogy az amerikai, középosztálybeli, fehér, privilegizált élet sokak számára vonzónak tűnhet.

R: Te miben tudod megélni a szabadságot?

ZP: Jelenleg a munkámban. Próbálok minél kevésbé támaszkodni állami forrásokra. De ha a magánmecenatúra nincs bevonva a finanszírozásba, akkor az ember nem tudja magát teljesen függetleníteni. Arra törekszem, hogy olyan projektekben vegyek részt, amelyek nincsenek átitatva ideológiával, és amelyekben nem várnak el tőlem konkrét politikai meggyőződést. Továbbá az alkotói szabadságomhoz hozzátartozik a változatosság is. A saját írásaimban egyfajta esztétikát követek, de az alkalmazott munkákban a sokszínűség valóban gyönyörködtet.

R: A k2 rendezői, Benkó Bence és Fábián Péter a szombathelyi színház igazgatói pályázata kapcsán kerültek egy politikai botrány közepébe, ahol megtapasztalhatták, milyen gyorsan skatulyáznak be embereket különböző oldalakra. Te is érzed a bőrödön ezt a kiszolgáltatottságot?

R: Azzal szemben is szkeptikus vagy, hogy majd a fiatal generáció betemeti az árkokat a színházban, és félreteszi az ellenségeskedést?

ZP: Árkot betemetni, azt gondolom, csak úgy lehet, ha tudatosan foglalkozunk az emlékezetpolitika kérdéseivel, és megtörténik társadalmi szinten is a múlttal való szembenézés. Én erre itthon nem látok jelenleg semmiféle törekvést, ezért a fiatalok, akik azt hiszik, hogy képesek kivonni magukat az aktuálpolitikából, attól tartok, rövid úton csalódni fognak, mert egy-egy elkerülhetetlen döntésük alapján mindenképp elhelyezik őket valamelyik politikai oldalon.

R: Tavaly azt mondtad, meginogtál a hitedben, hogy közszereplőként érdemes kifejteni a politikai véleményed, a nyáron viszont az eddigi legpolitikusabb lemezedet adtad ki a trAnzKaPHka EP-vel. Másképp gondolkodsz már erről a kérdésről?

ZP: Hogy miben mennyi a politika, nálam részben műfaji kérdés is. A költészetet megtartottam egyfajta „safe space”-ként, ahova elmenekülhetek a politika elől. Úgy érzem, ott a közéletnél számomra kedvesebb dolgokkal foglalkozhatok. A rap és a slam poetry viszont alkalmas rá, sőt arra lett kitalálva, hogy az ember bevonódjon a közéletbe, és reflektálja a gondolatait az aktuálpolitikával kapcsolatban. Ezekben a művészeti ágakban ez imperatívuszként működik. De sajnos konstruktív megoldást még mindig nem tudok javasolni, a panaszkodás pedig nem vezet sehova.

R: Mégis direktebb lett ez a kislemez, mint a nagyok az Akkezdet Phiaival.

ZP: Az Akkezdet-szövegekben is voltak aktuálpolitikai utalások, ott volt például „szocdem-jobbos dodzsem”, de ez most valóban direktebb lett, hiszen mostanában gyakorlatilag képtelenség kívül maradni a napi történéseken.

R: Miért nem Akkezdet Phiai-lemezt csináltatok?

R: Milyen szerepet játszik most az Akkezdet Phiai az életedben?

ZP: Egyrészt egy kiemelten fontos barátság története. Másrészt pedig végtelen alkotói szabadságot jelent. A rapzenében egészen bátran lehet kísérletezni. Nagyon tetszik például az a folyamat, ahogy az elektronika megjelenése hatott a hiphopra az elmúlt években. A trap stílus térhódítása, mikor a déli államokból átszivárgott a New York-i underground szcénába, rendkívül izgalmas hangzásokat eredményezett. Az is jót tett a rapnek, hogy megjelentek a meleg előadók, és beindult a queer rap, mert így elfogadóbbá vált a műfaj.

R: Ma már elfogadott Amerikában, ha egy rapper meleg?

ZP: New Yorkban és San Franciscóban minden bizonnyal elfogadottabb, mint korábban. De azért sok helyütt sajnos még mindig jellemző a homofób attitűd. Macklemore a Same Love című számával sokat tett az elfogadásért, csakúgy, mint Hozier a Take Me To Church-csel. Amerikában ezek a fejlemények biztató irányt vettek, míg Magyarország sokkal lassabban halad ezen a téren. Visszatérve a korábbi kérdésedhez: a szabadság számomra elsősorban gondolati és világnézeti szabadságot jelenti. Még akkor is, ha a kapitalista berendezkedéssel kapcsolatosan komoly aggályok merülhetnek fel bennünk, a magukat demokratikusnak tekintő nyugati országok számára mégiscsak fontos, hogy a szabadságjogoknak legalább a látszatát fenntartsák. Amíg egy politikus mindenféle következmény nélkül mondhatja Magyarországon, hogy „nőügyekkel nem foglalkozom”, addig nem beszélhetünk européer berendezkedésről.

A k2 Színház és Závada Péter Holdkő című előadását május 14-én és 15-én mutatják be a Szkéné Színházban.