Thuróczy Szabolcs: Egy hatvanas fickót alakítok, olyan Tordy Gézás karaktert. Olyan figurát, aki kezdetben nagy energiákkal vetette bele magát az apróbb munkákba is, de később elfásult, érzékszervei eltompultak. Egy valaha nagy tervekkel induló, mára kiégett orvost. Lehetett volna belőle más is. Ezekből a mozaikokból próbálom összerakni őt. Még van vele munkám.
Revizor: A Pintér Béla és Társulatánál vannak olyan előadások, amelyeket több mint tíz éve játszotok. Ezeket a szerepeidet fenyegeti a kiégés, vagy folyamatosan változnak?
TSz: Van olyan, amit évente csak néhányszor veszünk elő, itt össze kell szedni magam, hogy előjöjjenek a régi pillanatok. De van ezeknek az előadásoknak sok olyan pontja, ahol az ember elbizonytalanodik, azt érzi, nagyon messze van, nehéz összerakni.
R: Ezek az előadások új hangsúlyokat kapnak, máshonnan nézitek, mint a születése pillanatában?
TSz: Egy-egy mondat mára elveszti akkori jelentését, más színész játssza már a szerepet, történnek finomabb hangolások, de a kilencvenöt százaléka olyan marad, mint kezdetekben.
R: A Kihallgatásban egy kerekesszékes orvosszakértőt játszol, ami a kiszolgáltatottságát is jelzi. Till Attila Tiszta szívvel filmjében szintén kerekesszékes szereped van. Ebből jött a mostani ötlet?
TSz: Semmi köze a filmnek ehhez, Dömötör Tamás rendező elképzelése szerint egy gerincproblémákkal küzdő ember, aki lusta ahhoz, hogy járjon, ül a székben, folyamatosan olvas, cigarettázik, kávézik. Egész élete az irodához köti, mert nincs értelme hazamennie. Statikus szerep, még kevesebb esély van arra, hogy az ember mellébeszéljen.
R: Nehezebb olyan szerepet alakítani, ahol csak a mondatok maradnak?
 A Tiszta szívvel című filmben |
TSz: Fel kellett vennem a fonalat a többiek pattogó játékával. Az volt a nehezebb, hogyan tudok alkalmazkodni az ő játékukhoz.
R: Közel húsz éve vagy Pintér Bélánál. Pályád elejét Gaál Erzsébet rendező és az akkor induló Zsótér Sándor határozta meg. Egyértelmű volt, hogy ezzel az indulással a függetleneknél, Pintérnél kötsz ki?
TSz: Sosem csaltam meg azokat, akikben hittem, a gondolkodásukban, világképükben. Nem próbáltam benyomni magam csak azért máshova, hátha ott hamarabb jutok fel a csúcsra. A minőség folyamatosan szinten tartja magát, bármikor ki lehet nyitni, mint a jó bort. Jó érzés, hogy ezt úgy tudom magamban elvarrni, hogy amit velük csináltam, az mind fontos volt. Egy csomó szövegre, rég elfeledett színdarabokra a mai napig emlékszem, azért, mert fontos volt, belém égett. Nagyon jó ízlésű, csodálatos színházi emberekkel hozott össze az élet.
R: Gaál Erzsébet szellemiségét sokan viszik a mai napig tovább. Te mit őrzöl ebből?
TSz: Szétfeszítette az igazságérzete. Most valószínűleg csodálatos dolgokat csinálna. „Baj az, hogy a hullákra lépek, hogy kimásszak a sírból?” – ez a mondat jut eszembe az ő Danton halála előadásából. Valami ilyesmit érzek én is a mai közéletben. Nem ismerünk se Istent, se embert. Mást mond, amit én gondolok? Alázzuk meg, nyírjuk ki, fenyegessük meg, majd abbahagyja! Gaál Erzsiék a kortárs színház minden fontos helyére eljutottak. Látták Kantort, Grotowskit, jártak Wroclawban. Ezekből a színházi világokból próbálta megteremteni a saját színházát. Teljesen új alapokra helyezte a színészek mozgatását, a mozgást, a zenéhez való viszonyt, a recitációt. A próbákon való őszintesége feszültségforrás volt, de az egyetlen út ahhoz, hogy az ember ne kezdje el reszelni az erét otthon. Mert hisz abban, hogy komoly értelme van annak, ha őszintén beszélhet a problémákról. Ezt csinálta Gaál Erzsébet. Utána jöttek másféle művészek, akik hasonló utakat kerestek, de a saját világukban. Mint Zsótér, aki új hangon rendezett, a szabadság fogalmát újraértelmezte a színházban, hogy nincs olyan, hogy mit szabad és mit nem. Bármit szabad! A hetvenes-nyolcvanas évek bebetonozott, vas-acél szerkezetű színházi gondolkodóinak unalmas előadásai mellett ezek nagyon friss hangok voltak. Ezután jött Pintér Béla, aki ösztönös zsenialitásával egy személyben teremtette meg mindazt, ami színház. Rendet tud tenni a káoszban. Ennek a szerkezetébe illeszthető bele az én gondolkodásom.
R: Mi a hasonlóság hármuk színháza között?
TSz: A düh, a fájdalom, az őszinteség. A mellébeszélésnek nincs helye. Ezek kötik össze Gaál, Zsótér, Pintér színházát.
R: Számomra ebbe a sorba illenek Till Attila filmjei. Ugyanerről a makacs akarásról szólnak. Hogyan találtatok egymásra?
TSz: Az ember érzi, aminek meg kell történnie. Keresi a kapcsolatot, vagy az egyszerűen csak szembejön vele. Tilla látott az Anarchisták című filmben, mesélte, hogy már akkor elraktározta magában az arcomat, de csak évekkel később, az Anyám orra című előadás után kezdtünk beszélgetni. Kiderült, hasonlóan látjuk a világot, örömmel vagyunk együtt. Sokat dolgozunk együtt, de még több közös munkát szeretnénk. Bennünk van még egy-két jó lehetőség, ahol a filmen keresztül el tudjuk mondani, mit gondolunk az éppen akkori világról.
 A Szívszakadtig című előadásban. Fotó: Horváth Judit |
R: Színészként mennyire lehet ezt szerepeken keresztül képviselni? Ez az elmondani akarás is ezekhez a rendezőkhöz köt?
TSz: Most olvastam a Színház című folyóirat 1946-os számában egy interjút Jávor Pállal, aki nem sokkal azelőtt tért haza a nyilas elhurcolásból. Azt mondja, pártkáderek, szatócsok, hozzá nem értő senkiháziak irányítják a színházat. Micsoda düh volt benne! Persze, hogy politizált. A politizálásnak van egy elegáns, a művészetével harcoló, meg a dühös, utcára kimenő formája. És van, aki a művészetével politizál.
R: Te kimész az utcára, ott vagy tüntetéseken?
TSz: 1998-ban volt a kokárda-ügy, hogy aki magyar, az viseli. Elvették tőlem a kokárdát. Nagy futballőrült vagyok, de az ehhez való viszonyomat is a mostani kormány tönkrevágta. Hatalmas ellenérzést vált ki a foci az emberekből, már nem látszik más, csak a hatalmas pénzből megépített stadionok. Ehhez semmi közöm, a futballt is elvették tőlem. Arról szól a közbeszéd, ki az igazi magyar, ki magyarabb. Én magyar vagyok, de ahogy ők használják, ezt is elvették tőlem. Látod, mégiscsak politizálok. Sokan váltak tisztelgő pártkatonákká.
R: A függetleneknél dolgozol évtizedek óta. Ez a szabadság záloga is?
TSz: Szolnokon és Nyíregyházán több évadot játszottam kőszínházban. Rengeteg színész keresi, mi a vonzó pálya számára. Sokan bevállalják a rizikót, csak olyat játszanak, ami vonzó. Legyen kevesebb, de tartalmas. Sokan bebetonozódnak, nem mernek váltani.
R: Húsz év egy társulatnál olyan hosszú idő, az ember már tudja a másik gondolatait, reakcióit. Sosem gondoltál arra, hogy eljössz Pintér Bélától?
TSz: Mindig jönnek újak, van frissülés a társulatban. Az ember belül pontosan érzi, kell-e még. S ha elég, úgyis feláll.
R: Volt már elég?
TSz: Nem! Vannak előadások, amelyek jobban megérintenek, vannak, amelyek kevésbé, de ez nem jelenti azt, hogy ne csinálnám szívvel-lélekkel. Kikacsintások, amikor végigforgatok hónapokat. Inspiráció, hogy találkozom új emberekkel, ilyen volt az HBO csapata, az Aranyélet két évadának forgatása, ami életem egyik meghatározó munkája lett.
R: Említetted, Gaál Erzsébettől többek között a művészet tisztaságát, hitét tanultad meg, de játszottál tévésorozatban is. Más, mint Pintér Béla vagy Till Attila. Határokat jelent ezek elvállalása?
TSz: Nem értem a kérdést. Egy sorozatban játszottam, ami művészi színvonalában ugyanolyan értéket képvisel. Ez az én történeteimbe szervesen illeszkedik.