A közönség nyomatékos említése, reakcióinak elemzése ebben az esetben annál is inkább indokoltnak tűnik, hiszen a Pintér Béla és Társulata létezésének egyik legmarkánsabb kísérőjelensége, illetve ismertetőjegye épp az a tartós, intenzív és elsőre atipikusnak vélhető kötődés, amely a PTB törzsközönségét jellemzi. Híveket is írhattunk volna, és korántsem csupán a szóismétlést kerülendő, merthogy Pintér Béláék előadásai körül határozottan létezik egy olyasfajta befogadói hangulat, amely kívülről (vagy kevés empátiával) szemlélve akár a karizmatikus kisegyházak istentiszteleteire is emlékeztethet. A reakciók ugyanis mindkét körben könnyen megelőzhetik magát a közlést, de közös jellemző a bennfentes jelentéstartalmak együttes tudása és az arra való rájátszás is. És nem utolsósorban az üzenet megfogalmazójának svungja, svádája vagy épp kételyt nem ismerő elfogadottsága itt is-ott is rendre fontosabbnak bizonyulhat magánál az üzenetnél.
 Stefanovics Angéla |
A fentebb mondottakat jól illusztrálhatta a Pintér Béla és Társulata legújabb produkciója, a Szívszakadtig bemutató előadása is, ahol a közönségből kitörő nevetések sorát gyakran csakis az ilyennyire emelt mértékű bevonódás magyarázhatta. Máskülönben a beteglátogató által hozott Hohes C vagy a tévében látott Fókusz Plusz nevesítése aligha érdemelt volna rögtön kirobbanó kacagást, ahogyan az is erősen kétséges, hogy az amúgy leginkább tán Maksa Zoltánt idéző poénok és a L’art pour l’art Társulat bevett emberábrázolási megoldásai extra elkötelezettség nélkül is ünneplésben részesülhettek volna. Pintér Béla ugyanis ezúttal is megvalósította megszokott és így immár tőle el is várható bravúrját: olyan műfajokat és színpadi megoldásokat bocsájtott zajos tetszés kíséretében bizalmas közönsége elé, amelyeket ez az önmagát – több-kevesebb okkal – elitközönségként azonosító társaság rendesen, azaz bárhol másutt – hagyományosan elutasítana. Ebben az előadásban a melodrámázástól a bökvers-humorig és a grand guignoltól az egyik szereplő feketére suvikszolásáig terjedt a törzsközönséget kimozgató (vagy előítéleteire rácáfoltató) effektusok sora. Ám Pintér Béla ezúttal még ennél is tovább ment, és gyakorlatilag feltörölte a padlót saját (liberális) közönségével, amikor egyrészt köznevetség tárgyává tette a politikai hiperkorrektség verbális kényszerköreit, de még a ligetvédő akciózást is, másrészt olyan, hangsúlyosan tragikus végkifejletbe fullasztotta az előadást, amely körülbelül egy kurucinfós rémtörténet logikája szerint zajlott le. Mintha csak Pintér annak a határait feszegette volna, hogy mennyit bír ki saját közönségének elkötelezettsége, nyitottsága, önreflexivitása – vagy épp önreflexió-hiánya.
 Enyedi Éva |
A tényt, hogy a Szívszakadtig nézőfricskázó szándékú produkció, már az az egyértelmű gesztus is bizonyíthatja, hogy az előadás egy olyan bejelentéssel indul, amelyre aztán rácáfol a cselekmény. A Stefanovics Angéla által játszott szívbeteg lány ugyanis – saját melodrámai irályú, ám nézői nevetéssel kísért – közönségmegszólító kijelentése ellenére mindvégig életben marad. Szívátültetése sikeresnek bizonyul, miközben a családja minden anyagi javát feláldozza érte, hogy így aztán egyetlen kis szobában összezsúfolódhasson a taxis létére fodrásztehetségű és horkoló apa (nagy nevetés!), a polkorrekt lózungokat szajkózó nővér (nagy nevetés!), valamint a lány szintén szívbeteg és vlogoló (nagy nevetés!) szerelme. Van még azután egy Dolák-Saly Róbertből lelkedzett, verselő idős atya (lásd mint fent!), egy fél-kubai szellemi fogyatékos (l. m. f.), valamint a szerző által alakított szívsebész, aki utólag visszaadja a hálapénzt (tudományos fantasztikum!). No és előkerül még egy alak, merthogy szívet cserél az, aki szívet cserél: egy vidéki postásnő, aki a civil segélymunkától elidegenedő pesti lány bőrében él tovább.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A részben merész, részben erőteljes, részben viszont a blődériáig túlhalmozott dráma hasonló erényeket és hasonló gyengéket érzékeltető előadásban került bemutatásra. Thuróczy Szabolcs (Borbély Győző, a taxis és fodrász apa) nagyszerű – mint mindig: az ő színészi létezésének filmen és színpadon egyaránt elemi figurális hitele van, játékenergiái kifogyhatatlannak tűnnek, s a hangja, egy-egy érzelmes-indulatos félmondata önmagában is életet hoz a színpadra ezúttal is. Nyomában Pintér Béla orvosfigurája (Dr. Hovány Dénes) szintén önmagában értékes, magasfeszültségű kabinetremeklés, és ha e sorok írója idioszinkráziás jelleggel ideges is lesz minden esetben, amikor csak Stefanovics Angéla hangját meghallja, az még így is nyilvánvalónak tetszett, hogy a színésznő által életre hívott Borbély Emőke ugyancsak perfekt munka. Az érzelgős-körülményeskedő öregember-figurájával és erősen csökkent értelmű négerével több szerepben is színpadra lépő Friedenthal Zoltán esetében nehezen volt megállapítható, hogy az alakítás diákszínjátszói külsődlegessége (főleg a Papa szerepfelében) Pintér Béla koncepciójának megfelelően vált-e ennyire érzékletessé.
A befejezés szélsőséges drasztikuma, melyet itt azért most mégsem részleteznénk, katarzis helyett inkább csak mélyen zavarba ejti a nézőt. Azt is, aki elkötelezett rajongóként tapsol a társulatnak, és azt is, aki enyhe tartózkodással szemléli az ízlésével legfeljebb csak részben egybevágó színházcsinálást. De ha ez volt Pintér Béla szándéka, akkor a Szívszakadtig előadása hibátlanul megvalósította a szerzői-rendezői célkitűzést.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el.