Idén először a MOST FESZT négy helyett öt napig tart, idén először szerepelnek a műsorban off-előadások, idén először nemcsak szakmai, de közönségzsűri is szavaz az összes előadás megtekintése után, és ad díjat az általa legjobbnak tartott alkotásnak. Ez (még) nem az a fesztivál, mikor az egész városban karnevál van, szabadtéri színpadokkal és kézművesvásárral. De a tatabányai Jászai Mari Színház szinte végig tömve van, rengeteg az érdeklődő, a közönségtalálkozókon – melyek már szerves részét képezik az előadásoknak – a közönség jó része marad, és igazi párbeszédbe kezd alkotó és néző. Idén nagyon örvendetes tendenciát mutat a válogatás: nyitottság, bátorság, sokszínűség jellemzi, érezhető a közönség jó értelemben vett nevelésének, a határok óvatos, de következetes és folyamatos tágításának, a párbeszéd fenntartásának, táplálásának erős szándéka. Erre a szemlére szükség van. Jó, hogy van. És jó, hogy évről évre fejlődik, komolyodik.

Psyché

A verseny eredményeit már tudjuk. A szakmai és közönségzsűri által legjobbnak tartott előadások, alakítások sora itt található. Számomra az volt élvezetes, hogy az előadások, bár szerencsére semmiféle konkrét vezérfonalat nem lehetett kifeszíteni köztük, mennyire sokfélék, sokfelé tekintők voltak, és mennyire különböző hatásokkal dolgoztak. Mégis: bár a fesztivál előadásai összehasonlíthatatlanok, egymásra íródnak és párbeszédbe kezdenek egymással. Így bár szövegében és formanyelvében két külön univerzum, mégsem állom meg, hogy össze ne hasonlítsam magamban például a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Psyché című monodrámáját a Tünet Együttes Szabó Réka által előadott versenyen kívüli Ez mind én leszek egykor című szólójával.

Magamban húzok egy vékony egyenest, ami a koordinátarendszerben számomra a pőreséget, sebezhetőséget, kockázatot, vagyis az igazi tétet, az előadás, az előadók bátorságát, szenvedélyét, a közlés szándékának erejét jelöli. És ezen az egyenesen elhelyezem magamban-magamnak az előadásokat. 

A program meghirdetésekor az volt az első gondolatom, hogy amelyik versenyprogramban szerepel az Egy őrült naplója, ott szinte megugorhatatlanul magasan van a léc. Keresztes Tamás előadásáról itt bővebben írtunk, de azt nem lehet elégszer megjegyezni, hogy amit ez a színész és alkotótársa, Bodó Viktor itt művelnek, az zseniális Gesamtkunstwerkké áll össze, ami egyrészt színház magasfokon, másrészt nem is színház, hanem valami más és több annál. Vallomás, tanítás, mestermunka, teljes átlényegülés és szakmai bravúr egyszerre. Másfajta anyagból gyúrja Ács Tamás Kafka Jelentés az akadémiának című monológjában (Soproni Petőfi Színház) a fordított átalakulás-történetet, melyben egy majom tanul bele az emberi civilizációba, és bár ettől fejlettebb és boldogabb nem lesz, mi azonban kívülről láthatjuk magunkat – az outsider emberszabású szemszögéből. Ács Tamás visszafogottan használja a külső eszközöket, világítást, maszkot (szőrt), alakításának hatóereje főként állatias mozgásában, és lassú, szavakat meditatívvá rágó beszédmódjában rejlik, érzékenyen formázza meg, ahogyan hajdanvolt rettenetes, kiszámíthatatlan, ősi ösztönök táplálta majomerejét kiszívta már a kultúrlét.   

Egy őrült naplója

Weöres Sándor Psychéjéből Váradi Eszter Sára színésznő és Widder Kristóf koreográfus-rendező válogatták össze a szövegeket, amik egy nő útját rajzolják fel, lelkébe, szívébe, fájdalmaiba befelé tartó útját. Csupa fehér a díszlet: az életút különböző stációit jelző bölcső, ágy, ravatal és a mindháromhoz kapcsolódó mosdótál hideg, egyszerű és tiszta felületet képez, felettük, körülöttük Weöres verssorai libbennek fehérrel festve a hatalmas nylonfüggönyökön, -ruhán és uszályon. Psyché mellett a férfiak csak elmosódva tűnnek fel, az ő tekintetének fényében – Widder Kristóf halkan, diszkréten, alázattal vázolja fel mindüket egy-egy mozdulattal, testtartással, egy szóval, legtöbbször a nézőknek háttal. Váradi Eszter Sára sorban veti le jelmezeit: a tüzes cigánylány romantikus mítoszának kellékeit: a fekete hullámos hajkoronát, a bordó fűzőt, a virágos kendőt, és vedlik át hétköznapi, mai nővé. És mégis: az előadás túl jólnevelt, túl szép marad ahhoz képest a pőreséghez képest, ami a szándéka. A szerep, a játék nem tud eljutni a hátborzongatóan bátor őszinteséghez, sebezhetőséghez, fájdalomhoz, meztelenséghez, szilajsághoz és személyességhez. Ami pedig Psyché sajátja. 

És ami zavarba ejtően, mégis finoman ott van Szabó Réka versenyen kívüli szólójában. Az Ez mind én leszek egykor önvallomása, önvizsgálata és önostorozása végül egy gyönyörű közös rítust szül, amiben a nézők megszólíttatnak, és részévé válnak az átalakulásnak. Nemcsak mert a leghétköznappibb és -ismerősebb kérdésekkel és helyzetekkel ütköztetik őket, de mert a táncosnő úgy szól hozzájuk, mint gyerekéhez vagy mint saját magához. Egyszerű és ismerős szavakkal. És mert lehetőséget ad arra, hogy hozzátegyenek a rituáléhoz. Szabó Réka közben saját magát testileg és lelkileg is lemeztelenítve mutatja meg az alkotóember, a nő, az anya megtorpanását, magával szembeni elvárásainak kínzó voltát, a rutin unalmát, a mindennapok fáradtságát, türelmetlenségét, görcsösségét, majd átalakulását és egy másik lét lehetőségét. “Civilből” kérdezi, milyen volt a napunk, megpróbál ágyba dugni és elaltatni minket, hiszen neki még dolgoznia kell. De az alkotómunka is favágássá tud fásulni. Van olyan. És hiába dörömbölnek kintről. Vagy bentről. Van, hogy az ember fogságba esik – a saját maga fogságába. Előttünk válik szexi szőke szirénből kopasz öregasszonnyá, ahogy csomókban fésüli le haját a koponyájáról, csomókban szedegetve le magáról az idióta elvárásokat, sztereotípiákat is. Végül a háló és dolgozószoba, próbaterem és reggelizőasztal mellől elemelkedve egy másik dimenzióba kerülünk, ahol Szabó Réka már nem is emberi lényként mozog, hússá és lélekké transzformálódik. Fenséges élmény.       

Jelentés az akadémiának

Földöntúli az Aradi Kamaraszínház újabb agymenése, a Tündéri című minimál-szürreál musical is. Ez a tündér nem az a fodros-bodros, kedves-légies, hanem Brook félelmetes ösztönlénye. Az abszurdból, egzisztencialistáktól származó kedvelt alaphelyzetet (két férfi/bohóc bezárva valahova, információk, tudás nélkül, kulcs nélkül, a szabadulás /kijutás? bejutás?/ lehetőségeit keresve emelik a szó szerinti szituációt filozófiai tartalmú metaforává). A két fehéringes, öltönyös-nyakkendős jómadár (Harsányi Attila a kívül megkérgesedett, ám érző lelkű filozófus, Tege Antal az elvis-csípőjű-bokájú együgyű dirrbele csávó) magyar, angol, német, román, francia, orosz nyelven zúzós, dübörgő és füstös ízű zenékkel spékelt tengődését-vergődését egy extranőies, ultraszexi rongykupac pörgeti fel még jobban. Kész szerencse, hogy a szuperpiros szuperminiben szuperhosszúcombú szexistennőnek (Éder Enikőnek a hangja a legistenibb! és fantasztikus, hogy egyszerre Jessica Rabbit és A halott menyasszony) nincs pinája, mert így tényleg könnycsepp-tisztaságúvá válhat egy kis időre a lélek, még mielőtt szétszállna az agyunk a Bach- és metálfináléban. Szokatlan, üdítő, zavaró és felszabadító játéknak örülhetünk.     

Egészen másfajta színt képvisel a Bethlen Téri Színház-Manna-Tünet koprodukció, mely a Találkozások-sorozatban valósult meg. Bájos, játékos, fantáziadús, örömteli: gyerekelőadásokból ismerős eszközökkel, játékstílussal, ötletességgel, játékkedvvel, tempóval és felszabadult energiákkal játszik Grisnik Petra és Gőz István – felnőtteknek. Öröm nézni ezt a csendes, nem hivalkodó, hanem igazi elmélyült, jókedvű műhelymunka eredményének tűnő szeretnivaló játékot, amit Valcz Péter bölcs ceremóniamesterként irányít, gondoz.

Katona, avagy a légy a pókok között fickándozik

A társadalmi problémákkal, történelmi múlttal, azon keresztül a jelennel és önmagunkkal való szembenézés, szembesítés különböző formáit választották a kecskeméti, szabadkai és a HOPPart-előadás alkotói. A drámaíró születésének 225. évfordulója alkalmából kiírt Katona drámapályázat különdíjas alkotását (Katona, avagy a légy a pókok között fickándozik), Réczei Tamás két idősíkban játszódó művét Kocsis Pál vitte színre. A dráma felépítése Tom Stoppard legélvezetesebb időutazásait idézi: két idősík keveredik, s az örök idő nagy színpadán egyszerre él és van jelen Katona József, Déryné Széppataki Róza, Ruszt József, Gábor Miklós, közben szinte észrevétlen válik főszereplővé, tragikus figurává az elsőre mellékszereplőnek tűnő háttérmunkás, a (be)súgó. A hatalommal, az ön- és hivatalos cenzúrával szembeni küzdelem keservei, múzsák és drámai alakok, alkotói válságok és harcok végpontjai között szövődnek a történet évszázadokat felölelő, és különböző síkokban érintkező szálai, az idő pókhálója. És bár a téma és a szándék nemes, tapintható, érezhető a vonalvezetés eleganciája, a záró kép emelkedettsége, ereje és magasztossága finom derengés, mégis azt gondolom: ezen az estén ez az előadás nem tudta a legjobb formáját megmutatni nekünk. A különböző síkok nem tudtak egy nagy egésszé összeforrni, és egy közös erőteret alkotni. És bár izgalmas annak fejtegetése, hogy ki az, aki még életében szoborrá kövül, mire használják majd a szobrát, és ki az, aki örök hévvel és izzással, magával megküzdve akarja belülről széttörni önmaga szoborszerűségét (Dunai Tamás Gábor Miklósa és Porogi Ádám Rusztja soha nem szűnnek meg újra és újra megkérdőjelezni önmagukat, a hatalmat és a színházművészet alapkérdéseit), ezen az estén mégsem tudták magukkal húzni a fesztiválközönséget az alkotók. Érinthetetlenek maradnak. 

Annál erősebben hat a HOPPart és a szabadkai Szab-way: két független csapat, előbbi két állandó társulati tagja mellé hív visszatérő vendégeket, utóbbit a Szabadkai Népszínház művészei hozták létre, hogy struktúrán kívül szabadidejükben teljesen a maguk kedvére és szándékai szerint szabadon alkothassanak. Mindkét csapat léte önmagában is óriási küzdelem, erőket felemésztő és ugyanakkor felszabadító peremhelyzet, pengeélen táncolás. A HOPPart végre életre keltette Spiró György (eredetileg közel hetvenszereplős) Árpád-ház című történelmi tragédiáját, “vérzékeny és naiv krónikáját” – Enyedi Éva dramaturgi munkájának köszönhetően hét színésszel-zenésszel -, melyet Keszég László tizenöt éve akar színpadra vinni (a ‘95-ben íródott drámát egyetlen egyszer mutatták be Magyarországon eddig). Gregorián, jazz, keményrock, keserű humor húzza alá a történelmi tényeken alapuló, de a történelemkönyveinkből kevésbé, sokkal inkább a Shakespeare-királydrámákból ismert fordulatokat, s gyúrják a hatalmi mechanizmus nagyon is saját, nagyon is magyarízű bemutatásává. Vicces és kiábrándító az egymás ellen acsarkodó, egymást pocskondiázó, szó szerint kinyíró, megvakíttató, kiherélő, megmérgező, lekaszaboló édestestvérek sora, az ország vezetőinek, nagyjainak, s kormányzási módszereiknek kegyetlensége. Nyilván nem hízelgő, de nyers és őszinte kép rólunk, magyarokról. Mint egy falat kenyér. 

Ez mind én leszek egykor. Fotók: MOST FESZT

Ahogyan az oktatásügyről szóló abszurdba hajló játék is az a szabadkaiaktól – akik a szerbiai magyar közoktatásról akartak látleletet adni. Az esztrád egy az egyben a mi ingünk. Az arrogáns, hozzá nem értő, a téma iránt teljességgel érdektelen döntéshozók hatalmas családja, a debil tanácsadók díszes társasága, a félpercenként érkező, a lényeget sokszor egyáltalán nem érintő, de romboló hatású törvény-, rendelet-, szabályzat-módosítások futószalagja, a rikácsoló szülők lehetetlen követelései, a diákok érzéketlen flegmasága, provokációi, jövőképük szomorú sivársága, a megalázkodó, fáradt, tehetetlen tanárok hatalmas kara: a szatíra nem kímél senkit. Jól teszi. Mindenki találva érzi magát, miközben röhög és röhög. Kinek mi üt a legjobban? Nekem az egyik legfájdalmasabb a (nemzeti vágta és pacalpöribuli helyett felkínált) felügyelőbizottság meggyőzésére prezentált rúdtánc – amiről utóbb kiderült: ugyanúgy a valóságból merített jelenet, mint az összes többi “nem is tudjuk, hogy sírjunk vagy röhögjünk”-szituáció, vagy a gyerekek “mi leszek, ha nagy leszek”-fogalmazásai – azzal a különbséggel, hogy a szóban forgó eset szereplője egy sztriptíztáncosnő volt. Az előadásban ez a jelenet, mivel az egyik tanárnő táncolja, a pedagógusok kiszolgáltatottságának gyönyörű metaforájává válik. Szabadkán az előadást a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar dísztermében játsszák. Mert erről a témáról beszélni kell – a színház eszközeivel, és minden más eszközzel, nyelven és fórumon!

Apropó, párbeszéd: a MOST FESZT-en a közönségtalálkozók nem azok a kínos hallgatásokkal, az előttünk ülő hátának konok bámulásával telő, feszengve tipródó erőltetett udvariaskodások, amiktől menekül, ki merre lát, hanem bensőséges, közvetlen, nyitott, fesztelen, egyszerű, jókedvű, őszinte, igazi beszélgetések, amikhez tényleg mindenki hozzászól – és amik szinte az előadások utolsó felvonásának tekinthetők. Ezért is folyamatos kérdés számomra, hogy a szakmai zsűri miért nem tartja fontosnak, hogy teljes létszámban részt vegyen mindegyiken… 

Egy előadásról sajnos önhibámból lemaradtam. És még így is: hasznos, tanulságos, gazdag és felszabadító élmény volt az idei MOST FESZT. Remélem, jövőre is teret kapnak a függetlenek, vidéki és határon túli színházak széles közönség számára nehezen elérhető, de annál fontosabb előadásai.