Mitologikus tematikát várunk, és meg is kapjuk – kifacsart, divatosan groteszk alakban. Eurüdiké figuráját két írás idézi fel, az És ő? című „egyperces novella”, valamint a könyvet lezáró szöveg, melyet jobb híján versnek nevezhetünk. A kötetet nyitó rövidtörténetben, ebben a nyelvileg is silány tárcanovellában Orfeusznak esze ágában sincs hazavinni a hullaházi tepsiben föllelt feleségét – és ekként megmenteni nemcsak a szerelmét, de a mítoszt is. „Itt valami tévedés lesz!” felkiáltással elrohan, a soha-viszont-nem-látásra. Igen, a mítosz helyben és cserbenhagyása – talán ez a könyv egyik alapérzülete.
Az Eurüdiké címre hallgató „vers” jobb – elsősorban a mellékelt fénykép miatt, mely a tájékoztatás szerint 1900 táján készült a Rác fürdő női medencéjében. A fotó valóban emlékeztet az ókori falfestményekre, van némi mitologikus kisugárzása; érthető, miért lett ihlető alapanyag. A fényképhez kapcsolt szövegben – ellentétben az elsővel – már groteszk megváltás vagy megtagadás sincs; „nem jön értem senki sem”, hangzik a beszélő (Eurüdiké?) magamegadó, hitelesen fájdalmas életsummája. Erős az indítás is: „Forró fantában úszok / mint a jég.” Aminek ugyan semmi értelme, költői képnek kicsit halovány, viszont a „forró fanta” felkeltheti az olvasó figyelmét. De innentől – a szó több értelmében is – lefelé megy a szöveg; szándékoltan suta rímekkel válik alulstilizálttá, ami alapos okkal demitizálja a formálást. Ám ebből nem fakad magasabb rendű szellemesség, azaz a mitológia abszurd átértelmezése; a végeredmény legföljebb egyfajta jópofa vagy vagány hangulat: „lány vagyok vagy / tudja ég / most felhő ez vagy bányalég, nézd, esni fog már / lóg a lába, / azt se tudom, / gőz vagy pára”. És így tovább, ebben a klapanciózus stílusban. Erdős Virágnak mintha nem lenne elég képzelőereje és türelme a fotó alapján okosan megtalált témájához, az indítás és a zárlat közt elblicceli az ihletettebb pillanatokat. Mindamellett ez a versszerűség a kötet zenitje.
Nyegle könyv; mindvégig érződik a sietősség, az összecsapottság, a hevenyészés; a komoly, de felületesen felfogott anyaghoz nem társul eredeti nyelv vagy legalább annak árnyéka. Ötletek császkálnak a papíron, melyeket igényesebb író már felmerülésük pillanatában elvetne. Ám Erdős kidolgozza őket; pontosabban még azt sem teszi velük, hiszen akkor valamiféle munkát, szellemi igényt érzékelhetnénk.
Belső intellektualitás híján külsőt keresünk, de ezt sem lelhetjük fel. Egy ötlet átlelkesítése, átszellemítése helyett az ötletgyártás eszközéhez folyamodik; ha valamiről úgy érzi, hogy az az epikai menet közben elvesztette frissességét, akkor új motívumot dob be, hátha általa továbblökődik az írásmű, tovább működik a helyzet. Világosan érezhető ez a bibliai háromkirályok útját parodizáló, Absolut Christmas című novellácskában. A három király itt amolyan áruházi ajándékosztó, mondjuk, a csomagküldő szolgálat robotosa, és ajándékaik közül hamarosan előkerülnek a keresztre feszítés rekvizitumai: sebfestő készlet, szintetikus vér, valamint egy „trükkös tinktúra, amivel lukat lehet preparálni a kézbe”. Egy eljövendő „projekt”, egy „haláli jó buli” kellékei ezek, magyarázza az egyes szám első személyű narrátornak a „jézuska”; a Recenzens meg elcsodálkozik ennyi bárgyú ízetlenségen, és úgy véli, nem a szent profanizálása a baj, hanem a szellemtelenség. A nagy téma ugyanis némileg kötelez.
Kicsit mélyebb a Mária című elbeszélés; ebben a „jézuska” születését aktualizálja a szerzőnő. Az emberisten-istenember helyett kutyát szülő Mária történetének zárlata részben hiteles és szívszorító: „Legtöbbször azon gondolkozom, hogyan lesz, majd ha nagy lesz. (…) Kijárunk majd a ligetbe, póráz se kell. Bóklászunk a fák közt, szaglásszuk az avart. Mari néni meg az ő hűséges kutyája. Egy kivénhedt, közönséges, fekete kutya.” Eddig azonban el kellene jutni úgy, hogy ez a rettenetes befejezés szándékolt helyi értékének megfelelően szóljon. Ehhez élet kellene, sorstörténet. Mindennek alig lelni nyomát a szomorú szülés utáni események leírásában; Mária nem más, csupán a szerzőnő ideologikus maszkja.
A Hopp, te Zsiga! című sorozat Szilágyi Lenke egyik fényképére készült, melyen egy hatalmasat ugró férfi alakjának részlete látható. Erdős Virág még kísérletet sem tesz arra, hogy leplezze írói eljárását: itt minden esetleges; teljesen véletlenszerű, hogy mi kerül a fénykép alá szövegként-értelmezésként. Egyszer ezt olvassuk: „Ezen a felvételen Dugovics Titusz látható…” stb. Máskor meg ezt: „Ezen a felvételen a Vágyak Sötét Óceánja látható…” stb. Recenzens érteni véli az üzenetet: a fénykép értelmezhetetlen, vagyis nem fordítható le közvetlenül a valóság nyelvére, és éppen ez teszi műalkotássá. De ha ez igaz, akkor a szerzőnő saját művészi eljárást járatja le, hiszen egész kötetében éppen erre, a mitológia lefordíthatóságára tesz csenevész szellemi-nyelvi erőket mozgató kísérleteket.
Kapcsolódó cikkünk: Urbán Balázs kritikája a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásáról
Vö. Csontos Erika: Levédiától a Logodi utcáig
Kálmán C. György: Ex libris