Rég megholt emberek kézzelfogható jelenlétének spiritualitással és misztikummal kevert érzékelése évszázados vágya az emberiségnek, hiszen oly nehezünkre esik elfogadni, hogy létezésünk minden szellemi és lelki vetülete is mulandó testünkkel, rothadó húsunkkal együtt tűnik el a világból. Ráadásul sokan szeretnénk, ha válasz nélkül maradt kérdéseinkre a haláluk után hirtelen mindentudással felvértezett (vajon miért is feltételezzük ezt?) szeretteink adnának megoldást. Az, hogy mit gondolunk elmúlásról, túlvilágról, testünk és lelkünk sorsáról, alapvetően határozza meg világképünket – ezért a francia film egyik legkülönlegesebb és legkiszámíthatatlanabb rendezője a kísértetfilm műfajában próbálta most ki magát.
Bár a megfoghatatlannal küszködnek, a médiumok saját felfogásuk szerint nagyon is kézzelfogható tevékenységet végeznek: a legtöbbek számára láthatatlan túlvilágot próbálják meg a lehető legkonkrétabb módon, empirikus bizonyítékot keresve (lásd asztaltáncoltatás) ábrázolni számunkra. Ezért fontos Olivier Assayas számára, hogy már a film elején megidézze Hilma af Klint svéd festőnőt, akit az absztrakt művészet egyik legkorábbi képviselőjeként tartanak számon, ám aki sokkal híresebb kollégáival (mondjuk Kandinszkijjel) ellentétben nem azt állította, hogy képeinek nincs valós referenciája. Ő egy olyan társaságnak volt a tagja, amely túlvilági nagy mesterekkel tartotta a kapcsolatot, és ezért gyakran grafikonokra, diagramokra emlékeztető festményeit komplex spirituális gondolatok pontos leképezéseinek tekintette.
A mindig új területekre merészkedő Assayas legfrissebb filmjében az a megdöbbentő, hogy bár felvillant általánosabb, ábrázoláselmélettel, identitással, kommunikációval kapcsolatos kérdéseket – ezekre még majd kitérünk –, közben sok tekintetben nagyon közel marad a kísértetfilm világához. A talán húszas évei végén járó Maureen (Kirsten Stewart) jobb híján egy orosz modell személyes bevásárló asszisztenseként dolgozik: hozza-viszi a ruhákat, cipőket, ékszereket és egyéb kiegészítőket a legnagyobb tervezőktől az állandóan elfoglalt, folyton úton levő Kyrának. Közben pedig néhány hónapja meghalt ikertestvérének szellemét keresi, a magát médiumnak tartó Lewis ugyanis azt ígérte halála előtt, hogy majd üzenetet küld odaátról. Maureen ugyan találkozik néhány kísértettel – többek között eladásra kínált gyerekkori házukban is –, de ezeknek nagy részéről kiderül, hogy nem azok, akiket keres.
 Jelenetek a filmből |
A film állandóan kézikamerával követi a főszereplőt, aki abszolút középpontként minden jelenetet és képet ural, viszont a hol előle hátráló, hol mögötte haladó kamera egy végig kimondatlanul maradó kísérteties jelenlétet sejtet. Ugyanis Assayas a szó szoros értelmében vett, „klasszikus” kísérteteken túllépve arról beszél, hogy a testetlenné vált kommunikáció, valamint a globalizált életvitel és gazdaság világában észre sem vesszük, hogy kísértetekkel körülvett világban éljük a mindennapjainkat. Maureen pasija több ezer kilométerrel odébb, Marokkóban dolgozik egy projekten, időnként skype-on beszélnek; főnökével, Kyrával üzeneteken keresztül tartja a kapcsolatot, úgy jön-megy a lakásában, hogy szinte soha nem találkozik vele, de közben ruhák, tárgyak jelennek meg, cserélődnek ki. Éppen ezért ebben a világban ezektől a kapcsolatoktól ontológiailag semmiben sem különböznek azok a titokzatos, szinte zaklató, de „kísértetiesen” jól tájékozottnak tűnő sms-ek, amelyek egy ismeretlen számról érkeznek, és amelyek thrillerszerű fordulatot adnak a történetnek. Nem lehet nem észrevenni, hogy ezen a furcsa történeten keresztül Assayas valójában kortárs valóságtapasztalatunk kísérteties jellegére mutat rá.
 A képek forrása: MAFAB |
Mindehhez az utóbbi időben látott legnagyszerűbb, ám rendkívül visszafogott, szinte rejtőzködő rendezői teljesítménye társul – ezért volt a tavalyi cannes-i zsűri egyetlen jó döntése neki adni a rendezői díjat. Assayas olyan kifinomultan kidolgozott, jelenléttől vibráló, de az alkotói magamutogatást, virtuózkodást teljesen nélkülöző jelenetekben meséli el ezt a történetet, amilyet nagyon ritkán látunk a filmvásznon. A magával ragadó hatás talán leginkább abból fakad, hogy a mozgások és a tekintetek lélegzetelállító könnyedséggel, fluiditással gördülnek át egyik snittből a másikba, miközben a részletek – a használt tárgyak, a fények, a zenék, a ritmusok megannyi apró titkot rejtenek. És persze nem lehet erről a filmről Kirsten Stewart említése nélkül beszélni, aki a Sils Maria felhői után újabb Assayas-műben bizonyítja, hogy korunk egyik legnagyobb színésznője. Juliette Binoche mellett már az előző filmben is kifejezetten feltűnő volt játékának eszköztelen mivolta, itt pedig finom, nem követelőző jelenléttel áraszt el minden jelenetet. Egy olyan figurát tud teljesen feloldódó, visszahúzódó módon megjeleníteni, akinek központi konfliktusát az illékony identitások megragadhatatlansága képezi. Olyan minőségű és komplexitású ez az alakítás, hogy nem túlzás azt állítani, Stewart és Assayas együtt, egyenértékű alkotóként hozzák létre ezt a filmet.
Egy filmet, ami messze nem tökéletes: a kísértetek túlontúl grafikus, szinte infantilis megjelenítése sokakban visszatetszést kelthet, hiszen egy műfajfilm kliséit működteti egy művészfilmben. Ráadásul a történet sokszor vált zavaró módon ritmust és hangnemet, csak hát látni kell, hogy pont erre, a kísértetfilm zsánerének vizuális és narratív alkalmazására van szükség a történet csúcspontjának létrehozásához. Ha képesek vagyunk mindvégig fokozottan figyelni, A stylist – a magyar cím félrevezető, az eredeti Personal Shopper viszont valóban lefordíthatatlan – minden hibája ellenére valamilyen elvarázsolt állapotban fogunk kijönni a moziból. És sokáig nem fogjuk feledni Maureen bizonytalan kétségbeeséssel kereső, vergődő tekintetét az utolsó képen, amely egy röpke, szinte észrevehetetlen gesztus révén minket, nézőket is jelenléttel bíró, ám a film számára láthatatlan kísértetekké tesz.