A ’68-ban született rendező többnyire forgatókönyvíróként is jegyzi az alkotásait, vagyis ritkán szokott eltévedni a saját filmjében, mert nem érti az alapkoncepciót vagy magára kell húznia valamilyen testidegen nyersanyagot. Bertrand Bonello élhet azzal az alkotói luxussal, hogy arról és úgy beszélhet, ami valóban érdekli. Amit valóban fontosnak tart. Bár az Eközben Párizsban című mozinak eleinte épp az az erőssége, hogy nem tudni, mit is akar pontosan. Nem tudja, viszont elég határozottan megy a maga útján. Különféle szociális hátterű fiatalokat látunk, ahogy kissé gyanúsan keresztezik egymás útját a párizsi metróban, az utcán. Nyilvánvaló, hogy készülnek valamire. A film első harmada, amíg az apró jelekből ki nem derül, hogy mi is a céljuk, ez a többnyire párbeszéd nélküli, mégis nyomasztó és fenyegető jelenetsor a mű tagadhatatlanul legemlékezetesebb része. Mintha csak a híradók „kommentár nélkül” felirattal ellátott képeit látnánk, amelyek erejét minden kimondott szó vagy magyarázat csak gyengítené.
Itt kimondottan jót tesz, hogy Bonello szikáran fogalmaz, alig árul el valamit a különböző családi és szociális hátterű fiatalokról, akik csak a gyanús viselkedésük miatt nem olvadnak bele teljesen a párizsi tömegbe. Az viszont már hiányérzetet kelt, hogy a rendező-író később sem bíbelődik azzal, hogy a kinézetükön túl is egyéni vonásokkal ruházza fel a szereplőit, felvázolja a motivációjukat (egy-két lapos utaláson túl), hogy valamivel közelebb hozza őket a nézőhöz. Tudjuk, hogy valamiféle elégedetlenség, színtelen-szagtalan harag fűti őket, mert nem túl jó az a világ, amit rájuk hagytak, de ezen túl semmilyen kapaszkodót nem ad az Eközben Párizsban. A fenyegetés épp ettől válik igazán húsbavágóvá és váratlanná: nem kívülről, hanem belülről leselkedik ránk a legnagyobb veszély. Nem idegenek, hanem a saját gyerekeink húzzák ki a talpunk alól a világunkat, ha nem figyelünk oda rájuk. Ha közhelyeket ismételgetünk válasz gyanánt a feltett kérdéseikre.
 Jelenetek a filmből |
Így kicsit úgy járunk, mintha egy tucathorror peregne előttünk: amint megjelenik a Szörny, oda az izgalom. Amint kiderül, hogy az átlagosnak tűnő francia fiatalok robbantásos merényletre készülnek, majd végre is hajtják a pontosan kidolgozott tervüket, lassan elpárolog az a feszültség, amely addig a film legfőbb motorja volt. De ekkor még mindig hátra van a mű fele.
És akkor egy egészen más film kezdődik. A fiatalok a megbeszélt terv szerint egy belvárosi áruházba veszik be magukat, ott akarják átvészelni a zűrös estét, amikor a kihalt párizsi utcákon csak a szirénák zaját hallani, mert minden és mindenki a tetteseket keresi. Az áruház, mint a fogyasztói társadalom hűvös ikonja már kissé túlhasznált, a zombi mozik menekülői is szeretnek plázában kikötni (Holtak hajnala), hogy a folyamatos öldöklés közben kissé elmerengjünk: bár pár órára védelmet nyújt, de azért ráébredjünk, hogy honnan is leselkedik ránk a valódi veszély, amely az arctalan élőhalottakban öltött testet. És itt, a zárt térben válik hirtelen tanácstalanná a film. Mintha nem lenne ötlete, hogy mivel töltse ki az erős kezdés és a vélhetően tragikus végkifejlet közötti órát. Mert a filmidőről (130 perc) láthatóan nem akar lemondani, még akkor sem, amikor bosszantóan semmitmondó és üres jelenetekre kényszerül. Amikor eredeti ötlet gyanánt kicsit felborogatja az amúgy nyílegyenesen haladó dramaturgiát, kicsit összekeveri az idősíkokat, több szemszögből is bevágja ugyanazt a jelenet, túlmagyarázva és túlcsócsálva mindent, holott épp a szűkszavúság és a vállalt homályosság volt az egyetlen erénye. De ugyanilyen értelmetlen ötletnek tűnik, hogy két hajléktalant is beinvitálnak maguk közé, hogy lakjanak jól, merítkezzenek meg pár órára a számukra már elérhetetlen luxusban. Az áruházban tehát végérvényesen megfeneklik a film, és hiába a várható tragédia, már nem tud felpörögni. Már csak azért sem lesz drámai a végkifejlet, mert ekkor már szinte imádkozunk azért, hogy az idegesítő és tébláboló szereplőket halomra lője a francia TEK.
 A képek forrása: MAFAB |
Mert itt üt vissza az, hogy Bonello egy-két elejtett információn túl nem építi fel, nem írja meg a karaktereit (ezért aztán színészi alakításokról sincs nagyon értelme beszélni, mintha mindenki csak „magát” adná jól, rosszul, de kissé mindig unatkozva) így senkivel sem tudunk azonosulni, nem érezzük át az „ügyük” igazát vagy hamisságát, és lassan minden szimpátiánkat és érdeklődésünket elveszítjük irántuk. Csak a csupasz bűn marad, amely mágnesként vonzza magához a szintén csupasz bűnhődést. Az Eközben Párizsban kissé olyan, mintha a Harcosok klubja minimalista változata pörögne, humor és irónia nélkül, pusztán a lázadást felmutatva, ami egyben talán szolidaritást is jelentene a kirúgott banki alkalmazottak iránt (az egyik áldozatuk a kérdéses bank vezérigazgatója), bár ez inkább tűnik ürügynek semmint valódi motivációnak.