Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MAMI NÉZ TÉGED, FIÚ!

Anton Lachky Company (SK/BE): Mellékhatások (Side Effects)
2017. febr. 21.
Itt ülünk csaknem kétszázan, agyműködések és társadalmi, erkölcsi, ízlésbeli korlátok által meghatározott egyének, néhányan talán ismerjük Csabát vagy Patriciát személyesen is. Ez szemérmetlenebb gesztus a színpadi meztelenségnél. DOHY ANNA KRITIKÁJA.
Egy belső valóságba áthelyezett történetet azért nehéz megragadni, mert egyáltalán nem érvényesíthetőek rá a külső valóság befogadásakor alkalmazható mértékek. A giccs, a túlzás, a kegyetlenség vagy az abnormális fogalma mind más jelentést nyernek, ha maga a kiindulópont nem abban a közös valóságban található, amelyben ezek a fogalmak a jelenségeket egymáshoz képest valamiképp jellemzik. Hogyan mondható egy skizofrén beteg tüneteire, hogy nem ízléses? Vagy egy megbomló elme ösztöneire, hogy giccses? Ezek a fogalmak a tudatos társadalmi működés produktumait jellemzik, a tudat alatt, fölött vagy mellett képződő félvilági cselekvések leírására nem alkalmasak. Az új valóság új viszonyítási pontokat, azok pedig új fogalmakat követelnek.
 
Anton Lacky Mellékhatások című koreográfiája a tudatnak ezekre a peremterületeire evez. A nézők a darab főszereplőjének, Patriciának az elméjébe (vagy ahogy ő nevezi, birtokára) tesznek látogatást. Ebben a tudatban a legelső jel a sebesség: négy táncművész sorakozik fel a színpadon és váltakozva mozdulnak bele egy szinte követhetetlen sebességű, tikkelésekre, idegi rángásokra épülő koreográfiába. Olyan gyorsan követik egymást a mozdulatok és gondolatok, hogy már nem lehet tudatos kontroll alatt tartani – űzik egymást a táncosok, és lassan kialakul köztük az átadott mozgási energiákra épülő játék, amely az egész belső birtok alapját képezi majd. Ez a játék az, amelynek sajátos és önkényes szabályait a birtokos, Patricia határozza meg – és amely magukat a szereplőket is determinálja.
 
Patricia a darab során kétszer is bemutatja birtokának szereplőit: Csaba, Milan és Sara nem önálló entitások, hanem a birtokos tudatának, vágyainak és gesztusainak alanyai, pontosabban valahol a külvilágban valóban létező egyének Patricia képzeletvilágában hagyott lenyomatai, visszfényei. Mivel az, ahogyan Patricia látja őket, visszahat a személyiségükre, nem lehet elválasztani, hogy a darab során mikor látjuk őket magukat, és mikor csupán a birtokos elméjében megszülető zavaros képmásukat. Mivel az egész darab Patricia fizikai és mentális birtokán belül játszódik, a három másik szereplőnek nincsen akarata vagy önálló megnyilvánulási lehetősége. Kizárólag Patriciával összefüggésben léteznek, így az ő akarata az egyetlen mozgatóerő.
 
Nagyon megnehezíti jelenlétüket, hogy a táncművészek a saját nevüket használják – ezzel a gesztussal Jérôme Bel híres Jérôme Bel című koreográfiájához hasonlóan megidézik a színpadi karakteren túl a valós embert, akinek anyja van, munkahelye van, elfáradt a próbán, vagy eljön este a Trafóba megnézni egy táncelőadást. Egyszerű és közhelyes gesztus, mégis működik: a saját név használata közelivé teszi a történéseket, bekapcsolja az „egy közülünk” érzést. Különösen meghatározó ez akkor, amikor a darab témája egy nagyon mindennapi, ugyanakkor nagyon megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan és bemutathatatlan területet érint. A ráció és társadalmi berögződések által nem korlátozott agyműködés szemérmetlen kitálalása és megnevezett személyhez kötése ráébreszt: nem tudhatom, mi van az agyam mélyére elásva. Vagy a mellettem ülő ismeretlen színházlátogató agyának mélyén. Itt ülünk csaknem kétszázan, agyműködések és társadalmi, erkölcsi, ízlésbeli korlátok által meghatározott egyének, néhányan talán ismerjük Csabát vagy Patriciát személyesen is. Ez szemérmetlenebb gesztus a színpadi meztelenségnél. Nem véletlen, hogy Varga Csaba szükségesnek érezte, hogy egy interjúban leszögezze: a való életben Patricia Rotondaro nagyon kedves és érzékeny ember. Egy Macbeth előadás után nem kell leszögezni, hogy a főszereplő igazából nem is ölt meg senkit, itt mégis szükség van rá. A neveknek identitásteremtő hatalmuk van, és ezt az identitást a darabban kétszer is a megnevezés rituáléjával erősítik meg – szükségszerű tehát, hogy később egy hasonlóan erős gesztussal történjen meg a leválasztás, vagyis hogy a színpadon megjelenő Patricia egy másik Patricia.
 
Fotók: Trafó
Fotók: Trafó
Ki az a Patricia, aki a színpadon megjelenik? Elsősorban anya, legalábbis a másik három szereplőt gyermekeként nevezi meg. De agybéli kalandozásai során eljátszik szinte minden klasszikus nőszerepet: szerető, királylány, boszorkány, díva, amazon, tündér. Szerepváltós játékai közben legfőbb ellenségként a lányát jelöli ki, aki nőnemű lényként puszta létezésével bitorolja Patrica kizárólagos tulajdonát, a nőiséget. Mindhárom gyerek sajátosan viszonyul az anyához, de mindegyikük viszonyulását az anya határozza meg: Csaba a kiválasztott kedvencgyerekként tengődik bizarr személyiségtorzulásban, Sara a teljes kiüresedés állapotával próbál védekezni az anya mindent elsöprő szidalmai és zsarnokoskodása ellen, Milan pedig a kettejük közé szorulva, pozíció nélkül küzd a teljes identitástalansággal. Mindhárom anya-gyermek viszony a maga módján tragikus, és mindhárom gyerek megszűnik létezni az őket meghatározó birtok – agy – összeomlásával.
 
Sara az egyetlen, aki döntést hoz: a folyamatos tortúrák után, melyekben az anya teljesen birtokba vette testét-lelkét, minden szerepre alkalmatlannak ítélte, végül azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán az ő gyereke-e, Sara öngyilkos lesz. Azért tudja ezt megtenni, mert Patricia egyetlen pillanatra magára hagyja a színpadon, felügyelet, kontroll nélkül – ez a röpke bizonytalanság annyira és csak annyira elég, hogy Sara elhagyja anyja birtokát, mely egyben saját létének végét is jelenti.
 
A visszatérő anya mintha megöregedett volna. „Édesem, anyu stresszes, segíts, táncolj nekem, várj, én is táncolok veled, add ide a ruháidat… anyu néz téged!” – Csaba táncol furcsán, tikkelősen, önnön megítélését teljesen az anyától téve függővé, miközben Patricia lassan elveszti a szemkontaktust, a kontrollt, visszatérő gesztusai egyre ritkuló kis rángásokká szelídülnek. Csaba látja, hogy baj van, de táncol tovább – ha nincs, ami meghatározza minden pillanatát, elveszti a talajt a talpa alól. Ebben a pillanatban látszik igazán, hogy nem tudja gyűlölni, sem megkérdőjelezni a nőt, hiszen Patricia kiterjesztett énjének tulajdonképpen ő maga is részét képezi. Ahogy ez az „én” elveszti a fókuszt és minden kapcsolatát kiterjesztett belső valóságával, a birtok és a rajta élők lassan összeomlanak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek