Habár Donald Trump minden bizonnyal ezekben a percekben is fáradhatatlanul végzi tekintélyromboló küldetését, azért az amerikai nemzet első számú mítosza alighanem még mindig az elnöki hivatalt és annak betöltőit övezi. Kiterjedt és gazdag ez a tárgykör, melynek vannak hősi-felemelő (Lincoln), erősen frivol (Bill Clinton) és megosztó (Nixon) részletei, legtragikusabb és már-már királydrámát idéző vonulatát pedig okvetlenül John F. Kennedy személyéhez és családjához kapcsolhatjuk. A Kennedy-legendárium egyik főszereplője pedig a First Lady, Jacqueline Kennedy (született Bouvier): az elnöki álompár beltagja és/vagy a férje rendszeres hűtlenkedéseitől szenvedő megcsalt asszony; a nemzet özvegye és/vagy az özvegyi fátyolt bűnösen korán eldobó nőszemély; az amerikai respublika született királynéja és/vagy a Fehér Házi éveit öltözködéssel és dekorálással elfecsérlő szépasszony.
Róla szól most a chilei Pablo Larraín első angol nyelvű filmje, a Jackie, amelynek középpontjában vitán felül Natalie Portman színészi remeklése áll. Ahogy rögtön a film elején Portman ajtót nyit a Billy Crudup által alakított riporternek, s egyúttal persze a kamerának és nekünk nézőknek: máris előttünk áll a hibátlan Jackie Kennedy-imitáció. Az arca, a haja, a ruhája és minden gesztusa, no és a hangja is egy az egyben idézi elénk a néhai First Ladyt. Sőt, ami a Jackie-hangot illeti, azt Portman legalább két változatban pazarul imitálja, hiszen az okos-kontrollált hangütés mellett a színésznő lekottázhatóan reprodukálja Kennedyné lámpalázas megszólalásait is, ahogy azt a PBS legendás Fehér Házi tévés körsétájának felvételéről máig könnyen ellenőrizhetjük.
Jelenetek a filmből |
És ezzel máris itt vagyunk a Jackie-problematika sűrűjében: van-e megismerhető személyiség a média által beállított, megörökített és egymást követő generációk emlékezetébe beletáplált fotók és filmrészletek, az intézményesített közkép mögött? Nyilvánvalóan Larraínt és Noah Oppenheim forgatókönyvírót is ez a kérdés foglalkoztatta, amikor döntően a dallasi merényletet követő napok-hetek eseményeire koncentrálta nézői figyelmünket. Vagyis arra a rövid időszakra, amikor Jackie Kennedy jórészt azzal volt elfoglalva, hogy a saját személyes és a nemzet közös gyászát nemcsak átélje, de reprezentálja is, s hogy előzékenyen ő maga fogalmazza meg a Kennedy-elnökség, az új Camelot modernkori legendáját. A film története így voltaképp a gyászmunka és a temetésszervezés időszakát fedi le: stílusosan, remekül fotózva és Oscar-gyanús, kortársiasan komolykodó filmzenei kísérettel (zene: Mica Levi), de valahogy minden okosság és szépség közepette is – kevéssé önreflexív és túlságosan optimista módon.
Mert bár nagyra értékelhetjük a film által bizonyított özvegyi okosságot és tudatosságot, ám abban azért van valami kiábrándító, hogy amikor Jackie nagy néha és persze mindig kellő teatralitással megtöri homlokzatőrző fegyelmezettségét, rendszerint akkor is a múlt egy-egy unásig mediatizált, beállított emlékképe kerül az özvegy tekintete és a néző szeme elé. És hát mi tagadás, egy idő után az előbb impozáns gyalogos temetési menetet, majd inkább autókonvojos egyszerűsített parádét, majd újra csak a nagystílű első változatot kikövetelő özvegy gyászmunkáját is némiképp érzéketlenül szemlélhetjük, miután abban aránytalanul nagy szerep jut Jackie dekoratőri búcsújának.
A képek forrása: MAFAB |
Így aztán az alig több mint másfél órás film nagyjából a felénél leleplezi az összes titkát: vagyis azt, hogy igazából nincs is titka. Natalie Portman alakítását ilyesformán lehet ünnepelni és lehet Oscar-díjjal is jutalmazni (az előbbi már nagyban zajlik, az utóbbi február 26-án fog megtörténni), éppen csak körüljárni nem lehet. S miközben megsüvegeljük a Helen Mirren II. Erzsébet- és Meryl Streep Vaslady-hangjával vetekedő hangutánzói teljesítményt, azért észrevételezhetjük azt is: voltaképp milyen keveset is mond ez a hang! Az emberi jelentékenység deficitje és az intellektuális üresség persze jócskán a Portmanék szájába adott szövegnek is betudható, s itt különösen kiábrándítóak azok a dialógusok, melyeket Jackie a Kennedy elnököt eltemető katolikus pappal vált. Csakhogy épp itt, e pap kis szerepében jut elénk John Hurt immár a közeli halállal eljegyzett arca – és ő rögtön micsoda kivételes emberi-színészi tartalommal tölti meg papírízű szövegét.
Larraín filmje egyebekben mestermunka, amely imponáló profizmussal játssza össze a témával kapcsolatos összamerikai vizuális és auditív emlékeket, a Fehér Ház belvilágától a végzetes dallasi út részleteiig, Kennedyné vérfoltos kosztümjétől a következő First Lady, Johnsonné vidékies kedélyű kotkodácsolásáig. És persze Loewe és Lerner urak Camelot-musicaléig, benne a „one brief shining moment” fordulatával, amely Jackie révén épp ekkor vált a Kennedy-elnökség posztumusz mottójává. Minden együtt van tehát, méghozzá szinte leltárszerű teljességgel, ami csak az eszünkbe juthat erről a témáról. Olyasmit viszont nemigen találunk ebben a gusztusos filmben, amit nem tudtunk (vagy ne tudhattunk) volna már jóval a moziba való jegyváltás előtt.