Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FÓLIAFÁTYOLOSAN

Trojka Színházi Társulás: ORLANDO / Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház
2017. jan. 18.
Egy magasból lelógatott, terjedelmes nejlonlepedő a célra tartott gépi szellő által lebegtetve északi fényt játszik, az alatta járkálók néha beletekergőznek, s időről időre úgy tesznek, mintha színjátszanának. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Nyilatkozatözön hirdeti: lényegileg minden sikerült. Csak remélni lehet, hogy az alkotókban él azért némi kétely ezzel kapcsolatban. Mert bár sokan támogatták a produkciót (Budapest Főváros Önkormányzata,  Staféta, Füge Produkció, BVA, Jurányi Ház, MASZK Egyesület), az mégsem áll a lábán. Pedig ötletekben nincs hiány. A látványtervező Pázmány Virág a fekete térben libegő fólia elé egyetlen hosszú faasztalt tervezett, ez a két tárgy ki is szolgálna minden akciót, a jelmeztervező Szlávik Júlia ruháinak kivitelezésénél azonban mintha félidőben leállt volna a varroda. A nőkre adott későbbi férfijelmezek inkább egy lánykollégiumi színjátszó-kör jelmeztárát idézik. Szerencsére Erzsébet királynő (Mészáros Piroska) monumentális öltözéke még teljes, a megidézett, öreg uralkodó látványa nagyzenekari erővel van jelen a kezdés pillanatában. Sőt! Mikor keskeny kezét Erzsébet kézcsókra tartja Orlando (Petrik Andrea) orra elé, örömmel lehet felismerni a regénybeli szúrós pillanatot.   

Mészáros Piroska
Mészáros Piroska

Aztán itt körülbelül véget is ér Virginia Woolf hatása, s csak valami időnként rángatózó, dramatikus bóklászás jön létre. A szórólapok azt írják, hogy a mű Woolf regénye nyomán készült, s ez jelentős szabadságot biztosít az alkotóknak. De látva a produkciót, azt lehet gondolni, hogy az adaptációt készítő Soós Attila és adaptációs konzulense (Kerékgyártó Yvonne) jobbára arról tanácskozhattak, hogy mi lenne, ha valamelyikük tényleg elolvasná az alapművet. Az előállt szöveg leginkább monológokká átragozott próza, amibe szöszök keverednek az 1928-ban íródott, sokarcú műből, melybe hol ordítva, hol sikoltva előadott, plakátszerű mondatok applikáltattak bele, nem szervülő idézeteket, s vélhetően a rendező, Soós Attila személyes közléseit tartalmazva.

Kellő érdeklődéssel persze, lehet követni, ahogy a rendező az író lelkéhez pászítja saját érzeteit. A Szasával orosz és angol nyelvi környezetben folytatott szerelmetes, francia dialógus lehetőségét Orlando egyszerűen elpöcköli azzal, hogy ő „annyit tud franciául, mint egy francia újszülött”. Értem, nem akarunk tolmácsolásba bonyolódni. De kérdés, hogy miért kell két színésznőnek dörgő koituszt imitálnia az asztalon, mikor az eredeti jelenetben az úgy volt, hogy az alakváltásra hajlamos szereplők „a kandalló két oldalán ültek, s a nagyherceg időnként leejtette a piszkavasat, Orlando pedig felvette.” Alighanem idegesítette az átdolgozót, hogy a regénybeli történések és epizódok széle rendszerint elázik a mese tengerében, ezért, biztos, ami biztos, kiemelt és eljátszatott egy csak utalások formájában jelzett törökországi pillanatot: ádáz janicsárok (pl. Mészáros Piroska) Orlando szülés előtt álló feleségének hasát szabdalják föl, gúnyos mosolyok közepette. 

Mészáros Piroska, Petrik Andrea
Mészáros Piroska, Petrik Andrea

Innentől kezdve minden olyan már, mint egy huzatos képregény, elveszett lapszámokkal, bár azt mondják, hogy ez fizikai színház. Rendben, legyen az, ha már a táncos szereplő (Egyed Bea) szavát sem érteni, és még Petrik Andrea is elhagyja a szóvégi mássalhangzókat. De valamilyen nyelve csak kellene, hogy legyen az előadásnak. Akár akusztikusan, akár vizuálisan szól hozzánk. Itt azonban nem hogy mondatok nem tudnak megszületni, szavak sincsenek, csak mindenféle vegyes formájú betűk hordaléka halmozódik egymásra. Egy kézen meg lehet számolni a megnevezhetően előforduló mozdulatsorokat, pedig a fegyelmezetten dolgozó Sztarenki Dóra is sokkal többre lenne képes.  

Való igaz, Orlando, már mint nő, fel-felkiált, hogy „életet és szeretőt” hozzon neki a sors, „de az élet, pedig hát annak is van némi jelentősége – mondja Woolf, – az élet kisiklott a kezéből”. Ezek a kiáltások itt is elhangzanak, de csak lifegnek az űrben, mindenről leszakadtan. Bánatos, lágy dallamok szólnak a magasból, különböző hangszereket énekeltet meg Tarr Bernadett, mint zeneszerző, de sajnos az egyébként kellemes gordonkafutamoknál a színházilag üres időben egyszeriben megidéződik Nádasdy Kálmán rendezői kurzuson elhangzott kaján tanácsa: „Fiam, ha már végképp nem jut eszedbe semmi, hátulról, középen – szóljon egy cselló.”

Virginia Woolf Orlandója nem könnyű olvasmány, ha nem érzünk rá vitriolos humorára. (Aki most kezdene ismerkedni vele, ha módjában áll, a fáradtabb pillanatokban képzelje el, hogy Vallai Péter vagy Kézdy György hangján szólal meg a szöveg, s minden helyreáll!) Még ez a rosszul adagolt, ráadásul felületes információktól sújtott és saját szövegekkel nehezített előadás is megélne, ha Woolf iróniájának néhány cseppje megfűszerezné. De erről szó sincs. Hiába ijesztgeti óriás káposztákkal az utókort a magát halálra vizionáló író, Eusebius Chubb, az őt megjelenítő Mészáros Piroska arcán felfénylő vérlekvár kenet sem teszi érthetővé a zöld páráktól megduzzadt korabeli Anglia fura helyzetét, s benne az alkotni vágyók szenvedelmeit. Tán az a gond, hogy az irónia, mint rejtett tudásra apelláló közlési forma, nem tud miben megkapaszkodni, nem leli azt a bizonyos „rejtett tudást”.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A jobb sorsra érdemes színészeket nem lehet kárhoztatni. A záró jelenetben Orlando végre „hangjára talál”, s Petrik Andrea igazán szépen és igazán szépet énekel, míg Sztarenki Dóra ébenfekete, óriás strucctollal jegyzi a magát végre kifejezni képes androgün tehetség vélhetően maradandó mondandóját. Erre az egy énekes motívumra egy egész előadást föl lehetne építeni, de mintha épp a motívumgazdálkodással foglalkozó órák maradtak volna ki a rendező felkészítéséből.

Elnézve a produkció hírverését, egyáltalán nem tréfából írom, hogy Soós Attila, a becsapósan mutatós plakátot készítő Dömölky Dániel, s a többi segítő, komoly adottságokkal rendelkeznek a reklámkészítés területén. A fölvezető filmek képsoraiban úgy csúszik a fóliafátyol a színészi arcokon, mint maga az idő, vagy a szél, így aztán csak később jut eszünkbe a plastic bagek fulladásos halált okozó veszélyére utaló cédulák figyelmeztetése. Csak hát, utoljára idézve Virginia Woolfot, ugyanarra a következtetésre jutunk, mint Orlando: „ennek az egésznek semmi, de semmi értelme nincs”.  

 Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek