Revizor: Független alkotóként dolgoztok, elsősorban. Mit változtatott az aktuális szakmai helyzeteteken a nyertes Staféta pályázat? 

Kálmán Eszter: Amikor a meghívást kaptam, fáradt voltam és semminek sem akartam nekiveselkedni, bár távlati tervként a fejemben volt a Hattyúk tava – ráadásul nem lett volna fair a Trafóval szemben, ha nem pályázom, hanem, mondjuk, egy év múlva kezdek el pénzért kuncsorogni, hogy csinálhassam – úgyhogy összeszedtem magam. Ilyen értelemben nekem nem volt sorsfordító változás ez a nyertes pályázat, azonban dolgozhattam egy olyan anyaggal, amivel meglehet, nagyon sokára lett volna lehetőségem. Volt már hasonló költségvetésem, de ettől a helyzettől mégis szabadabbnak éreztem magam, mintha tisztán a Trafótól vagy a Fügétől jött volna a büdzsé, akik egyébként így-úgy most is hozzájárultak az előadáshoz.

Ördög Tamás: Mi sem tudunk előre tervezni, ahogy a független szférában, azt hiszem, senki. Nekünk ez a meghívás egy előző bemutató kellős közepébe érkezett, mivel igen rövid határidőn belül kellett leadni, leginkább az őrült kapkodásra emlékszem. Mi Csehovval akartunk foglalkozni, ám nem voltunk felkészültek a felhívás pillanatában, ráadásul azok a színészek, akikkel szerettünk volna dolgozni, nem adták ki egyik darabot sem, illetve a sok erős nő mellé kellettek volna a csehovi herék, ezért akként igyekeztünk időt nyerni, hogy több darabbal akarunk foglalkozni. Aztán a kitaláció kezdett tényleg komolyan érdekessé válni, amikor nekifogtunk a munkának. A költségvetés különös élmény volt, mert nekünk soha a fele se állt még rendelkezésre, úgyhogy most tudtunk jelmezekben is gondolkodni.

Fülöp László: Támogatott művésznek tartom magam, a koromhoz képest pláne: akkor még csak 27 éves voltam – nem sok tánc területén alkotó fiatal művész kap annyi lehetőséget és támogatást, mint én. A Sín által egy network tagjaként tudunk lehívni EU-s pénzeket, illetve a Trafó is megkeresett még a Staféta pályázat előtt, hogy szívesen segítenének egy következő produkció létrehozásában. Ekkor jött még mindehhez ez a pályázat, úgyhogy különleges helyzetbe kerültem: sokkal korrektebb anyagi lehetőségünk nyílt, mint a megszokott, ami stabilitást, biztonságot adott a munkának. Az elképzeléseimen azonban, hogy mivel szeretnék foglalkozni, nem sokat változtatott.

R: Milyen szempontjai voltak a pályázat elbírálásának? Döntő volt-e, hogy eddig ki mit csinált, vagy a pályázat tartalma nyomott többet a latban?

FL: Ez utóbbi lehetett a döntő, hiszen a meghívottak közt voltak legalább olyan erős szakmai múlttal rendelkezők – ha nem erősebbek –, mint én, akik gyanítom, talán nem tudnak elég jól átgondolt pályázatokat írni.

KE: Nekem úgy tűnt távolról, végre világosan szakmai alapú szempontok döntöttek, nyilván azért, mert jelentős gyakorlattal rendelkező szakemberekből állt a kuratórium, akikkel együttműködésben a főváros képviseletében is részt vettek a munkában, ami ugyancsak rendben volt, hiszen ez esetben ők biztosították a forrás jelentős részét.

Kálmán Eszter

ÖT: Senkivel nem találkoztam a kuratóriumból, úgyhogy pontosan nem tudom, ténylegesen milyen szempontok mennyit nyomtak a latban, de az előválogatás után, ami a korábbi munkákra alapozott, kizárólag szakmai szempontok látszanak döntőnek.

R: Magatok írjátok a pályázatokat?

FL: Persze.

KE: Igen, aztán Szabó-Székely Ármin, dramaturg kollégám szokta lektorálni, illetve ebben az esetben a befogadó helyekkel is kapcsolatban voltunk, úgyhogy az enyémet Barda Bea is átolvasta.

ÖT: Mi próbáltunk már társulatilag együtt írni, de az nagyon nehézkesnek bizonyult, úgyhogy én írom, és Kiss-Végh Emőke átolvassa.

R: Mi érdekel benneteket, amikor színházat csináltok?

KE: Mindenekelőtt az, hogyan hatnak különféle színházi eszközök, milyen arányban és hogyan építenek fel egy-egy narratívát. Legutóbbi munkáimban így erős vizuális zsánereket használok és ütköztetek. Az érdekel, hogy a színházi paletta mit tud kiadni. Korábban kifejezetten foglalkoztatott az is, hogy fel tud-e nőni egy színész nélküli előadás a színészközpontú szintjére – a Hamupipőkében ezzel kísérleteztem, s bár sokkal árnyaltabban, de továbbra is foglalkozom ezzel.

R: Tőled is ezt kérdezem, mert színháznak gondolom, amit csinálsz, persze mondhatom táncnak is, ha akarod.

FL: Nagyon olvasható színházi szemmel, amit csinálok – legalábbis közelebb áll a színházhoz, mint a vizuális művészetekhez vagy a zenéhez, miközben a zeneiség nekem meghatározóan fontos ahhoz képest, hogy absztrakt mozgásokról és táncról van szó. Engem az azonosulás lehetősége érdekel (akkor is, ha néző vagyok egy színházban), a projekció, amibe a feldolgozatlan érzéseimet, gondolataimat tudom vetíteni. Felületek biztosítását gondolom feladatomnak, azt, hogy mások is képesek legyenek részévé válni valaminek és feldolgozni azokat a hatásokat, amelyek érik őket. És bár mi nem szoktunk annyira történetet mesélni, meg erősen hajlunk az ironizálásra, de nem ezt érzem meghatározónak. Nem tudom, mennyire tartozik ez most ide, de viszonypontként elmondom: megnéztem A harag napját, és az utolsó jelenetben, amikor tudtam, mi fog történni, ami ráadásul nagyon egyszerű, mégis eltört bennem valami, olyan katartikusan hatott rám, képtelen voltam abbahagyni a sírást vagy tizenöt percen keresztül. A viszonyulást, az érzést keresem, hogy én mint ember nem vagyok egyedül, megértett vagyok, tudok kapcsolódni, tehát olyan nagy különbségek nincsenek köztünk, emberek közt.

ÖT: Engem pont a történetek izgatnak. Amikor próbáltuk a Tágra zárt szemek próbáját, amiben ugye, csak annyi a sztori, hogy próba van, valós időben, és egyszer csak azzal találtam magam szembe, hogy ez egy semmi – ami nyilván az én beszűkültségem, de szabályosan pánikba estem ettől. Nem véletlen, hogy utána Csehov jött, illetve nem tudom, lett-e abból Csehov, amit összeraktunk a szövegeiből. Menet közben az fogalmazódott meg bennem, hogy az ember érdekel, az emberi érzések, amit történetekben találok meg. Erre pedig a legkézenfekvőbb az irodalmi anyag, ami a színész által meg tud mutatkozni. Nekem fontos, hogy ne szenvedjenek a színészek, hogy ne legyenek olyasmibe belenyomva, ami nem a sajátjuk, mint ahogy szerintem sokszor ez történik a színházban. Ezért úgy kérek fel embereket, hogy tudom, abban a munkában bárminemű feszülés nélkül ő a legjobb, s abból építkezem, amilyen megoldásokat aztán ők hoznak a próba során.

KE: És neked az nem is lényeges, hogy az adott történet most mit akar; és nem azért van a szöveg is maira átírva?

ÖT: Lényeges, persze, sőt alighanem éppen ezért szeretem Ibsen vagy Csehov szövegeit, mert azok most is akarnak valamit, de fontos az átdolgozás is, hiszen attól lesz befogadható mai füllel. A színészek pedig már a személyesen nekik átdolgozott szöveggel kezdenek próbálni, ami még addig tovább változik, hiszen a munka nagy része ettől fogva zajlik.

Fülöp László

R: Az a benyomásom a munkáitok alapján, hogy együttműködőbbek, lágyabbak, demokratikusabbak vagytok, mint ami a magyar színházban korábban divatos volt. Ennek inkább személyes okai vannak – ha egyáltalán így van –, vagy inkább generációs?

FL: Akikkel én dolgoztam, illetve akikkel dolgozom, ott nem jellemző az a fajta hierarchia, amire utalsz. Praktikusan persze a rendezőhöz a munkát strukturáló alárendeltségi viszonyban vannak a többiek, de ez egy figyelemre és érzékenységre építő kooperációt jelent, ami a gyakorlatban nagyon szoros együttműködés vagy tényleges párbeszéd. Ebben a folyamatban tehát nemcsak egy ember érdeklődése irányít, hanem a visszahatások is érdekesek abból a szempontból, hogy csoportként mit tudunk kihozni magukból. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy beleadjuk, amire képesek vagyunk, és közben észrevegyük azt is, mit csinál a másik.

R: Lehet, hogy vannak olyan műfaji különbségek, amelyek ezt a fajta munkát nem engedik meg egy darabbal dolgozva például?

KE: Nem ott húznék műfaji határt, hogy van-e darab vagy sem, hiszen például a Hamupipőke sem úgy darab, hogy szövegként vagy történetként van jelen, hanem inkább a munka jellege adhat megkülönböztethető műfajokat. Ahogy Tamás említette, az eleve hierarchikus berendezkedésben működő kőszínházi hagyományhoz képest (amiben szenvedhetnek színészek) a függetlenek másképp dolgoznak. Felkérünk kollégákat, akik igent vagy nemet mondanak, és akkor nehéznek mondható körülmények közt kezdünk dolgozni – ezért gondolom én is sokkal inkább meghatározónak azoknak a személyiségét, akik így dolgoznak, mint a hagyományos színházi keretek közt meglévő műfaji hasonlóságot vagy különbséget. Nagy figyelemmel kell lennünk egymásra, a produkcióra – ami erősen determinálja a munka során a viszonyokat.

R: Mi a ti hagyományotok tehát rendezőként?

KE: Az enyém az, hogy sok helyen dolgoztam, amióta Angliából hazajöttem. A TÁP Színházzal alapoztam azzal, hogy rengeteg helyről érkező emberrel kellett hatékonyan kommunikálni, nemcsak a művészekkel, de a műszakkal is: elérni például azt, hogy az éjfélkor kezdődő próbákon is minőségi munka folyjon. És továbbra is többféle viszonyrendszerben kell dolgoznom nemcsak függetlenként, hanem kőszínházakban is, ami javítja a rugalmasságomat vagy simulékonyságomat.

FL: Azt nem lehet tudni, Eszter, hogy a körülmények generálják-e a személyiséged rugalmasságát vagy éppen attól tudsz különböző körülmények közt is helyt állni, hogy rugalmas a személyiséged.

ÖT: Lehet, hogy van egy ilyen észrevehető tendencia generációsan is, amit mondasz, de én is azt hiszem inkább, hogy ezek egyéni különbségek, hiszen a fiatalok közül is sokan dolgoznak kőszínházban, hagyományos keretek közt. S persze sokan dolgoznak itt is, ott is. De azt kérdezed, mi a hagyományom rendezőként…

KE: Most éppen rendezőként beszélgetsz, de máskor beszélgethetsz másként.

FL: Hiszen te is dolgozol mint színész, és amit színészként megélsz, abból dolgozol rendezőként – ahogy én is a táncos élményeimet használom koreográfusként, pontosan tudom milyen a másik oldalon lenni, mivel kell ott szembenézni.

ÖT: Igen, nekem is ez adja a hagyományomat. Tényleg, nekem már a főiskolán ez volt az elemi élményem: a színésztanárokkal tudtam kommunikálni, a rendezőtanárokkal kapcsolatban pedig valahogy helyzet sem adódott erre. A demokrácia persze nagy csapda: a csodálatos hangulatú munka után, ahol mindenkit meghallgattunk, mindent kipróbáltunk, a bemutató hetén egyszer csak ott állunk, hogy sehol nem tartunk, na, akkor szoktam érezni, hogy széttépek valakit. A színészek részéről nagy intelligencia és erős önkontroll kell ahhoz, hogy időben kezdjenek el a keretekhez igazodva dolgozni.

FL: [Cuhorka] Emese mondta azt, hogy egy alkotó folyamatban az a demokrácia, ha kölcsönösen észrevesszük azt, hogy az adott pillanatban ki vált olyan hitelessé, hogy vezethesse a munkát. S azt is be kell látnunk, amikor át-, illetve vissza kell passzolnunk a pozíciót a másikhoz, hogy mindig a legjobb történhessen – ami folyamatosan és kölcsönösen élénk, kritikus figyelmet kíván.

R: Mennyire van köztetek diskurzus, mennyire figyelitek egymás munkáit, mennyire tudjátok követni, mi történik itthon a színházban? Nyilván erősen korlátozottak a lehetőségeitek, mint szinte mindenkinek, aki tevékeny a szakmában.

Ördög Tamás

KE: Nyilván próbálom követni, mert az mondani sem kell, mennyire fontos: vannak szakmai és baráti preferenciáim. Remélem, a NEXTFESZT olyan platform lesz, ahol látjuk egymást, és ahol jó esetben beszélgetni is tudunk. Én arra készülök, hogy szinte mindent nézek.

ÖT: Két éve ilyen közösségi jellege volt, amit mondasz, úgyhogy én is várom.

FL: Igyekszem én is képben lenni, amikor itthon vagyok, és szabad estém van. Ugyanakkor mulatságosnak találom, hogy táncos körökben folyton a kommunikáció hiányáról hallok, illetve arról, hogy kíváncsiak rám – azoktól a kollégáimtól is, akiket szinte kivétel nélkül rendszeresen nézek, de közülük többen még soha nem jutottak el egyetlen előadásomra sem.

ÖT: Ez így van színészkörökben is.

KE: Persze, ez mindenhol így működik.

FL: Igen? Akkor nem áll, amit emlegetni szoktunk, hogy a fiatalok nyitottak és kíváncsiak.

R: Lehet, hogy azért informálódnak különféle csatornákon.

ÖT: Szerintem általában annyi szokott átmenni, ami egy facebook eventben kattintás nélkül megjelenik, fotóval.

FL: Trailerek is vannak.

KE: Nekem azért egy kép sokat mond.

FL: Nekem nem. Egy videó már inkább, de legszívesebben olvasok róla – ami lehet, hogy táncspecifikus, mert bár van egy elképzelésem érzet szinten, hogy milyen lehetett nézni, de aki mindezt verbálisan meg tudja fogni, az nekem elég izgalmas – aztán vagy tudok vele azonosulni, vagy nem.

R: A mai színház újra nagyon politikai (bár ez most egy bemondás, nem valami megalapozott állítás), néha untig is az, ami persze az erőltetetten semlegeskedőhöz képest még mindig jobb. Nektek vannak olyan társadalmi preferenciáitok, elköteleződéseitek, amelyek valamilyen módon megjelennek az előadásaitokban?

ÖT: Ha megáll efféle generációs általánosítás, azt hiszem, az egyént nem globálisan nézzük, inkább személyesebbek vagyunk, kevésbé gondolkodunk társadalmi, még kevésbé politikai kérdésekben – szerencsére nem is érzek olyan nyomást, ami erre kényszerítene. Én kiélem a látleletszínházcsinálást a PanoDráma vagy a Krétakör meghívásaiban, bennem ezen túl nincs ilyenfajta közlésvágy.

R: Én azért látom a munkáitokban a politikát.

FL: Persze, senki nem mormota. A karakterekbe beszűrődik a világ és az ahhoz való viszony, ahogy mondtad, Tomi, sokkal személyesebb módon. Minden egyén mond valamit a társadalomról – csak a fókusz más.

KE: Én is egyetértek Tomival.

R: Ha együtt kellene egy előadást megcsinálnotok, és hívhatnátok másokat is, mi lenne az?

KE: Én szívesen csinálom a díszlet-jelmezt. Laci, te leszel a koreográfus, jó?

FL: Tomi, te hozod a témát, a szövegkönyvet, amihez mi kidolgozzuk a fizikális és vizuális világát. Szóval neked kell megmondani, mi legyen.

ÖT:…

KE: Nem lehetne valami állatos?

ÖT: Jó… van egy angol kisregény, amit régóta meg akarok csinálni, a címe Rókafeleség.

KE: Ez jó, legyen ez.